Nem lett volna szabad elengednem őt, most már biztosan tudom, akkor mégis megtettem. Engedtem, hadd üljön a volán mögé, mert meggyőzött, hogy egy üveg sörtől nem lesz semmi baja. Bíztam benne, tudtam, hogy ha azt mondja, jól van, tud vezetni, az így is van, mert Ruki mindig is egy felelősségteljes, érett férfi volt, a maga harmincegy évével együtt.

Ha ránézett az ember, naivnak tűnhetett, esetlennek, édesnek, de valójában sosem volt ilyen. Azok, akik közelebbről ismerték, mind tudták róla, hogy talpraesett, vezető egyéniség, aki csak akkor képes a felhők között lebegni, mikor a zene körbeöleli a színpad közepén.

Talán tíz perc telhetett el, hogy kocsiba ült, majd integetve kitolatott és hazafelé vette az irányt, amikor megszólalt a telefonom. Ruki volt az, kicsit meg is lepődtem, de inkább válaszoltam, mintsem találgatni kezdtem volna, hogy mit felejtett itt újonnan.

- Ennyire hiányzom? – kérdeztem mosolyogva. Ha róla volt szó, a szám mindig a fülemig ért. Mellette úgy éreztem magam, mint aki újjászületett, az érzelmei, a jókedve ragályos volt. Képes voltam csak attól is nevetni, ha ő valami ostobaságon jókedvűen vigyorgott.

- Kyoh… - sóhajtott bele fáradtan. Már akkor tudtam, hogy valami nagyon rossz történt, valami, ami kihatással lesz a közös jövőnkre. – Nem tudom mi történt... – folytatta könnyeivel küszködve, nekem egyszerűen csak elakadt a lélegzetem.

- Ruki, hallasz engem? – szinte rettegtem a válaszoktól, attól, hogy gyanúm beigazolódik, mégis, kénytelen voltam feltenni neki a kérdéseim. – Ruki, életem, mond hol vagy?

Talán eltelt egy perc, kettő, míg újból megszólalt a vonal másik végén, én ezt a rövid időt azonban egy örökkévalóságnak érzékeltem.

- Nem tudom pontosan… - szipogta. - Arra emlékszem, hogy elhagytam a Starbucks-ot…

- Meg ne moccanj, öt perc és ott vagyok.

Mindvégig vonalban maradtam vele, beszéltettem, mert hallani akartam a hangját. Próbáltam megnyugtatni, tartani benne a lelket, hogy minden rendben lesz, nem tudhattam előre, hogy mi fog történni.

Kiesett a kezemből a telefonom, amikor megláttam a felborult autóját az út közepén, a vezető felőli ajtó teljesen össze volt zúzódva. Ruki kétségbeesetten szólított a roncsok alól, én meg csak egyszerűen álltam, és néztem ki a fejemből földbegyökerezett lábakkal.

 Leperegett előttem az első találkozásunk, az első csók, az első közösen eltöltött éjszaka, az első randi, a két egyforma fogkefe mindkettőnk fürdőszobájában, a bekarikázott hirdetések az újságban, Koron, a kínos pillanatok, amikor szintvallottunk a két banda előtt, minden. Minden, amihez köze volt, minden, ami mi voltunk.

A mentő még mindig nem érkezett ki a helyszínre, kétségbeesetten kezdtem el rohanni az autó felé, szükségem volt arra, hogy megbizonyosodjak, jól van, semmi súlyos, csak egy-két horzsolás, esetleg egy enyhe agyrázkódás… Mikor szembesültem a valósággal, egy részem ott ragadt a roncsok között, Rukival együtt.

- Hát itt vagy… - sóhajtott fel boldogan, nagy erőfeszítésébe telt mosolyognia. Látszott rajta, hogy erősek a fájdalmai, de ő tartotta magát. Erősnek akart látszani, mert szerette volna, ha elhiszem, rendbe fog jönni. Mert ő mag is szerette volna elhinni, hogy rendbe fog jönni.

- „Hidd, hogy az idő mindig örök, és mindig itt leszek, hidd, a végsőkig…” – simítottam végig arcán immár én is könnyezve.

- „Nem hátrálok, nem mondom, soha, nem kell félned, ki kell tartanod a végsőkig…”[1] - suttogta fáradt hangon, apró mosollyal az ajkain. – Nem tudom miért, de megragadott ez a dal… - folytatta.

- Tudom. Tudom… - töröltem le könnyimet.

Örökkévalóságnak tűnt az idő, míg megérkeztek a mentősök, ahogy az is, míg Rukit sikerült kiszedniük a roncsok közül. Már alig volt benne élet, szemei fátyolosak voltak, rengeteg vért vesztett. Kezét szorongattam a mentőautón, próbáltam tartani benne a lelket, de már nem volt eszméleténél.

Ilyenkor azt mondják, nem az a legrémisztőbb, hogy egy csukott ajtó mögött orvosok tízei foltozzák azt, kit szeretsz, hanem az idő, mely bizonytalanságban tart. Minden egyes pillanat, mely eltelik, minden apró nesz, minden egyes koccanás rettegéssel tölti el az embert, mert sosem lehet tudni, hogy éppen hozzád tart-e egy orvos, hogy közölje veled, az, kit a világon legjobban szeretsz, szerettél, nincs többé.

Kaoru tartotta bennem a lelket, míg Ruki hosszú órákon át műtötték. Tehetetlennek éreztem magam, hibásnak, mert tudtam, ha akkor marasztalom, talán mindez nem történik meg. Azt kívántam, bárcsak megforgathatnám az idő kerekét, de Rukinak igaza volt. Ez egy öngyilkos cirkusz, nincs remény…

- Nem lesz semmi baj – ölelt át vigasztalóan Kao. – Meglásd, rendbe fog jönni.

- Irigyellek – sóhajtottam fel végül fáradtan. – Irigyellek, mert én képtelen vagyok most reménykedni abban, hogy minden jó lesz…

Kao tudta, hogy amit mondok az igaz, talán az arcomra volt írva minden egyes gondolat, ami megfordult a fejemben. Előtte mindig is egy nyitott könyv voltam.

Matsumoto Takanori, a mások szemében törékenynek tűnő férfi azonban egy igazi harcos volt, nem adta fel, akkor sem, amikor kiderült, hogy lábai képtelenek megbírni apró testének súlyát. Küzdött ellenne, harcolt a végsőkig, és én mellette voltam mindvégig.

Azt hittem a körülmények majd megváltoztatják őt, mint ember, de Ruki mindig is az állandóságot szerette. Képtelen volt sírni nyomorúságán, képtelen volt panaszkodni, elmondani azt, hogy mennyire nehéz, és végül talpra állt.

- „Nem hátrálok, nem mondom, soha, nem kell félned, ki kell tartanod a végsőkig…” – Ruki csak mosolygott, jókedvűen, jó volt újból hallani tőle ezeket a sorokat.

Két fogkefe a tükör előtt, két kispárna az ágy közepén. Két házi papucs, egyik vörös, a másik fekete. Két bögre a konyhaszekrényben és egy lakás. Rukival mostantól már mindörökké egyek vagyunk… 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.