Nem lett volna szabad elengednem �t, most m�r biztosan tudom, akkor m�gis megtettem. Engedtem, hadd �lj�n a vol�n m�g�, mert meggy�z�tt, hogy egy �veg s�rt�l nem lesz semmi baja. B�ztam benne, tudtam, hogy ha azt mondja, j�l van, tud vezetni, az �gy is van, mert Ruki mindig is egy felel�ss�gteljes, �rett f�rfi volt, a maga harmincegy �v�vel egy�tt.

Ha r�n�zett az ember, naivnak t�nhetett, esetlennek, �desnek, de val�j�ban sosem volt ilyen. Azok, akik k�zelebbr�l ismert�k, mind tudt�k r�la, hogy talpraesett, vezet� egy�nis�g, aki csak akkor k�pes a felh�k k�z�tt lebegni, mikor a zene k�rbe�leli a sz�npad k�zep�n.

Tal�n t�z perc telhetett el, hogy kocsiba �lt, majd integetve kitolatott �s hazafel� vette az ir�nyt, amikor megsz�lalt a telefonom. Ruki volt az, kicsit meg is lep�dtem, de ink�bb v�laszoltam, mintsem tal�lgatni kezdtem volna, hogy mit felejtett itt �jonnan.

- Ennyire hi�nyzom? – k�rdeztem mosolyogva. Ha r�la volt sz�, a sz�m mindig a f�lemig �rt. Mellette �gy �reztem magam, mint aki �jj�sz�letett, az �rzelmei, a j�kedve rag�lyos volt. K�pes voltam csak att�l is nevetni, ha � valami ostobas�gon j�kedv�en vigyorgott.

- Kyoh… - s�hajtott bele f�radtan. M�r akkor tudtam, hogy valami nagyon rossz t�rt�nt, valami, ami kihat�ssal lesz a k�z�s j�v�nkre. – Nem tudom mi t�rt�nt... – folytatta k�nnyeivel k�szk�dve, nekem egyszer�en csak elakadt a l�legzetem.

- Ruki, hallasz engem? – szinte rettegtem a v�laszokt�l, att�l, hogy gyan�m beigazol�dik, m�gis, k�nytelen voltam feltenni neki a k�rd�seim. – Ruki, �letem, mond hol vagy?

Tal�n eltelt egy perc, kett�, m�g �jb�l megsz�lalt a vonal m�sik v�g�n, �n ezt a r�vid id�t azonban egy �r�kk�val�s�gnak �rz�keltem.

- Nem tudom pontosan… - szipogta. - Arra eml�kszem, hogy elhagytam a Starbucks-ot…

- Meg ne moccanj, �t perc �s ott vagyok.

Mindv�gig vonalban maradtam vele, besz�ltettem, mert hallani akartam a hangj�t. Pr�b�ltam megnyugtatni, tartani benne a lelket, hogy minden rendben lesz, nem tudhattam el�re, hogy mi fog t�rt�nni.

Kiesett a kezemb�l a telefonom, amikor megl�ttam a felborult aut�j�t az �t k�zep�n, a vezet� fel�li ajt� teljesen �ssze volt z�z�dva. Ruki k�ts�gbeesetten sz�l�tott a roncsok al�l, �n meg csak egyszer�en �lltam, �s n�ztem ki a fejemb�l f�ldbegy�kerezett l�bakkal.

 Leperegett el�ttem az els� tal�lkoz�sunk, az els� cs�k, az els� k�z�sen elt�lt�tt �jszaka, az els� randi, a k�t egyforma fogkefe mindkett�nk f�rd�szob�j�ban, a bekarik�zott hirdet�sek az �js�gban, Koron, a k�nos pillanatok, amikor szintvallottunk a k�t banda el�tt, minden. Minden, amihez k�ze volt, minden, ami mi voltunk.

A ment� m�g mindig nem �rkezett ki a helysz�nre, k�ts�gbeesetten kezdtem el rohanni az aut� fel�, sz�ks�gem volt arra, hogy megbizonyosodjak, j�l van, semmi s�lyos, csak egy-k�t horzsol�s, esetleg egy enyhe agyr�zk�d�s… Mikor szembes�ltem a val�s�ggal, egy r�szem ott ragadt a roncsok k�z�tt, Rukival egy�tt.

- H�t itt vagy… - s�hajtott fel boldogan, nagy er�fesz�t�s�be telt mosolyognia. L�tszott rajta, hogy er�sek a f�jdalmai, de � tartotta mag�t. Er�snek akart l�tszani, mert szerette volna, ha elhiszem, rendbe fog j�nni. Mert � mag is szerette volna elhinni, hogy rendbe fog j�nni.

- „Hidd, hogy az id� mindig �r�k, �s mindig itt leszek, hidd, a v�gs�kig…” – sim�tottam v�gig arc�n imm�r �n is k�nnyezve.

- „Nem h�tr�lok, nem mondom, soha, nem kell f�lned, ki kell tartanod a v�gs�kig…”[1] - suttogta f�radt hangon, apr� mosollyal az ajkain. – Nem tudom mi�rt, de megragadott ez a dal… - folytatta.

- Tudom. Tudom… - t�r�ltem le k�nnyimet.

�r�kk�val�s�gnak t�nt az id�, m�g meg�rkeztek a ment�s�k, ahogy az is, m�g Rukit siker�lt kiszedni�k a roncsok k�z�l. M�r alig volt benne �let, szemei f�tyolosak voltak, rengeteg v�rt vesztett. Kez�t szorongattam a ment�aut�n, pr�b�ltam tartani benne a lelket, de m�r nem volt eszm�let�n�l.

Ilyenkor azt mondj�k, nem az a legr�miszt�bb, hogy egy csukott ajt� m�g�tt orvosok t�zei foltozz�k azt, kit szeretsz, hanem az id�, mely bizonytalans�gban tart. Minden egyes pillanat, mely eltelik, minden apr� nesz, minden egyes koccan�s retteg�ssel t�lti el az embert, mert sosem lehet tudni, hogy �ppen hozz�d tart-e egy orvos, hogy k�z�lje veled, az, kit a vil�gon legjobban szeretsz, szerett�l, nincs t�bb�.

Kaoru tartotta bennem a lelket, m�g Ruki hossz� �r�kon �t m�t�tt�k. Tehetetlennek �reztem magam, hib�snak, mert tudtam, ha akkor marasztalom, tal�n mindez nem t�rt�nik meg. Azt k�v�ntam, b�rcsak megforgathatn�m az id� kerek�t, de Rukinak igaza volt. Ez egy �ngyilkos cirkusz, nincs rem�ny…

- Nem lesz semmi baj – �lelt �t vigasztal�an Kao. – Megl�sd, rendbe fog j�nni.

- Irigyellek – s�hajtottam fel v�g�l f�radtan. – Irigyellek, mert �n k�ptelen vagyok most rem�nykedni abban, hogy minden j� lesz…

Kao tudta, hogy amit mondok az igaz, tal�n az arcomra volt �rva minden egyes gondolat, ami megfordult a fejemben. El�tte mindig is egy nyitott k�nyv voltam.

Matsumoto Takanori, a m�sok szem�ben t�r�kenynek t�n� f�rfi azonban egy igazi harcos volt, nem adta fel, akkor sem, amikor kider�lt, hogy l�bai k�ptelenek megb�rni apr� test�nek s�ly�t. K�zd�tt ellenne, harcolt a v�gs�kig, �s �n mellette voltam mindv�gig.

Azt hittem a k�r�lm�nyek majd megv�ltoztatj�k �t, mint ember, de Ruki mindig is az �lland�s�got szerette. K�ptelen volt s�rni nyomor�s�g�n, k�ptelen volt panaszkodni, elmondani azt, hogy mennyire neh�z, �s v�g�l talpra �llt.

- „Nem h�tr�lok, nem mondom, soha, nem kell f�lned, ki kell tartanod a v�gs�kig…” – Ruki csak mosolygott, j�kedv�en, j� volt �jb�l hallani t�le ezeket a sorokat.

K�t fogkefe a t�k�r el�tt, k�t kisp�rna az �gy k�zep�n. K�t h�zi papucs, egyik v�r�s, a m�sik fekete. K�t b�gre a konyhaszekr�nyben �s egy lak�s. Rukival mostant�l m�r mind�r�kk� egyek vagyunk… 

S�g� M�g nincs hozz�sz�l�s.

Csak regisztr�lt felhaszn�l�k �rhatnak hozz�sz�l�st.