Vermon Law valamikor azt mondta, hogy „ A tapasztalat nehéz tanár, mivel először jön a teszt, és csak utána a lecke.”

És mennyire igaza volt… Szebb szavakkal, másképp fogalmazva képtelenség lenne kifejteni ezt a gondolatot. Mert így tökéletes, ahogy van, a maga egyszerű identitásában.

Még fiatal voltam, amikor az interneten olvastam ezt az idézetet, valamelyik portálon. Akkor nem adtam neki különösebb jelentőséget, még csak bele sem gondoltam abba, hogy milyen tanulságokat vonhat maga után. Yuu volt az, aki újból szembesített vele, és bármennyire is próbálok makacskodni, bármennyire is szeretném, hogy más legyen a tanulság, mint ami, nem tehetek semmit ellene, mintsem beleegyezően meghajtsam a fejem Law előtt.

***

Rosszul alszom, az éjszaka folyamán legalább ötször pózt váltok, egyszerűen nem találom a helyem. Ilyen legtöbbször akkor szokott előfordulni, amikor idegen ágyban vagyok kénytelen aludni, most azonban a régi ismerősöm, a puha matrac is az ellenségem.

- Ru, annyit forgolódsz, mind egy hátfájós vénember – kapcsolja fel a lámpát az alvótársam.

- Nem tudok aludni. Hideg van, fázom és a matrac is kényelmetlen – panaszkodom morcosan. – Holnap elmegyünk és veszünk egy másikat.

- Gyere ide – feleli vidáman, ami kicsit megbotránkoztat. Morcos vagyok, elégedetlen, ő miért vigyorog? Mindezek ellenére, bevállalom a kiskifli szerepét, és kiélvezem testének melegét. Talán ez hiányzott. – Jobb?

- Ezerszer – sóhajtom már félálomban. – Te, Yuu, van ott egy pók… - szólalok meg percek múlva, miközben a szoba sarka felé mutatok. Yuu csak nagyot sóhajt, tudja, hogy mi következik, és még csak nem is ellenkezik.

- Eridj, de holnap aztán egy szót se haljak, hogy fáradt vagy – jelenti ki, majd inkább átfordul hasra, és durmol tovább.

Egy pillanatig tapogatózok a sötétben, majd a telefonommal a kezembe, a gyér fényével indulok meg az alagsorba, hogy folytassam a munkám.

***

- 2019. Május húszon nyolc – indítom el a diktafont. – A munkálatokkal jól haladok, habár, még mindig nem kerültem közelebb a megoldáshoz.

Kicsit elkeseredetten kapcsolom ki a készüléket, valamiért mertem abban reménykedni, hogy a mai kísérletek meghozzák gyümölcsüket és sikerül végre áttörést létrehozni a munkálataimban. Már hónapok óta ezen dolgozom, és való igaz, türelmetlen egy teremtés vagyok, Yuu szerint.

- Még mindig itt vagy? – lépked lefelé a lépcsőn kedvesem, majd elém érve, követeli is ami kijár nekünk. – Sikerült haladnod? – tűr hátra egy kósza tincset arcomból.

- Nem. De sikerült arra rájönnöm, hogy hibáztam – vigyorgok rá. – Majd holnap megpróbálkozok azzal, talán végre sikerül…

- Ru, tulajdonképpen te min is dolgozol? – lépett el mellőlem, majd a falra felaggatott tábláimhoz sietett. – Mellesleg, mik ezek a krix-kraxok?

- Egy kis figyelmet kérek – lépek az asztalomhoz, majd egy tollat és egy papírt a kezembe véve fordulok vissza felé. -  Ismered a relativitáselméletet?

- Igen – válaszolja. - Két egymáshoz képest mozgó megfigyelő két esemény között eltérő idő-és távolságnagyságot mér, mégis a fizikai törvények tartalmának azonosnak kell lennie.

- Pontosan. – vigyorgok rá. – Nos ezt az elméletét felhasználtam, kissé másítottam a saját meglátásom szerint, valamint egy másik teóriáját is számításba vettem.

- Ne kímélj – húzza ki a széket az íróasztalom alól, majd leülve rá biztosit arról, hogy figyelemmel végig fogja hallgatni, amit mondani készülök.

- Einstein teóriája a következő képen néz ki – kezdek belé lelkesen, majd gyorsan az előbb beszerzett lapra irkálok.  - Tíz óra, tizenegy óra.  – Emelem fel elé a papírt, amely két szélére a két értéket írtam fel, majd inkább folytatom a magyarázást. - Azt mondta, ha valami egy tárgyat képes a fény sebességénél gyorsabban mozgatni, akkor az idő meghajlik. És ha a két pont összeforr, - hajlítom össze a lapot a két végét összeérintve. - olyan hatalmas energiák szabadulnak fel, amik lehetővé teszik az ugrást.

- Pontosabban milyen ugrásról beszélsz? – néz rám értetlenül.

- Időutazásról – felelem lelkesen, mire ő csak hitetlenül mered rám.

A banda szekere már elég jól futott, amikor mégis úgy döntöttem, hogy megszerzek egy diplomát. Hetekig gondolkodtam azon, hogy mégis milyen főiskolára iratkozhatnék be, melynek lenne értelme számomra. Megfordult a fejemben, hogy szívsebész leszek, építészmérnök, ügyvéd, bankár, de mikor elgondoltam mindnek a kimenetelét, valahogy sehogy sem passzoltak a dolgok. Mondjuk, Yuunak tetszett az ötlet, hogy „nővérke” ruhában láthat majd egyszer, ha a Gazettonak annyi, nekem azonban kétségeim voltak. Nem azért, mert hülye lennék, de úgy éreztem, hogy a gitározás az a fizikai munka, amihez értek, B tervként tehát valamilyen elméleti szintű dolgot kéne válasszak, amihez elég, ha az ember informálódik, nem kell különösebb praktika meg miegymás. Ott voltak tehát az áltudományok, a fizika, a kémia vagy a matematika. Kémiát viszont nem igazán értettem, nekem olyan volt, mint az angol embernek a Hokkaidói nyelvjárás, lecsó. A matek úgyszintén, így végül maradt a fizika, amihez némiképp értettem.  Hat éve, amikor megkaptam a doktorimat, madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam. Épp az Európai turné előtt történt, emlékszem, annyira elvarázslt voltam, hogy ismét leestem a színpadról. Mondjuk, nem volt olyan vészes a dolog, csak pár merészebb csajszi letapizott, na de ami utána jött… Egy hétig pihentettem a hátsóm, hiába, Yuu féltékeny típus.

- Ugye csak viccelsz velem? – néz rám értetlenkedve. – Nem mondod komolyan, hogy emiatt fújtuk le sorozatosan a randikat? Az állatkert, vidámpark, a kísértet ház, a bohócok, a lufik, mind ránk vártak, és te emiatt lemondtad őket? És akkor a Halloweeni buliról ne is beszéljünk – Yuu az Yuu. Már megszoktam, hogy ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, akkor borul a bili.

- Ugyan, Yuu. Ki kíváncsi a sok vámpírnak meg boszorkánynak öltözött ex. munkatársakra? – nézek rá durcásan. Nem szeretem, ha veszekszünk, de valahogy mindig összekapunk valamin. Ez így volt már a kapcsolatunk kezdetekor is. – Mellesleg, olyan a hangulat általában, mint egy temetőben, ha meg nem, akkor az egész termet sikoly tölti be, vagy épp a kertben üvöltgetnek a ’farkasok’ a teliholdnak.  És arról ne is beszéljünk, hogy éjfélkor már senki sem táncol, mert mind jóllaktak a bárnál…

- Akkor is rosszul esik a dolog – Igazat adok neki, mert az utóbbi időben tényleg elviselhetetlen voltam. Viszont, nekem ez a dolog talán még nála is fontosabb. – Hetek óta eltűröm, hogy éjszaka kimászol mellőlem, vagy ha éppenséggel ott is maradsz, valamelyik könyvedet olvasod, és hetek óta nem főztél nekem egy finomvacsorát. Hiányzik a régi Ruru. Az, aki szereti a naplementét, a hosszas sétákat a tengerparton,festményeket bámulni órákon keresztül valamelyik belvárosi galériában, és az, aki alkonyatig képes számolni a bárányfelhőket.

Örömmel tölt el, hogy ténylegesen ennyire szeret, viszont ott belül, valahol nagyon mélyen forr bennem a bűntudat, mert annak ellenére, hogy szeretem őt, ezt művelem vele. Teljes joggal akad ki, mégis… Mégis reménykedtem benne, hogy megért majd, hogy támogat esetleg, vagy csupán megtűri a legújabb Hobbymat, mint a sok másikat, amikre már rég ráuntam.

- Sajnálom – csupán ennyire telik, meg egy hatalmas ölelésre, amit készségesen viszonoz, sőt mi több, szinte kiszorítja belőlem a lelket. – Csak… nekem ez fontos. Már csak egy lépés választ el a sikertől – nézek mélyen a szemébe. – Nem szeretném most abbahagyni a céltábla előtt. Az olyan lenne, mintha leszaladnék egy maratót, s az utolsó tíz méterben inkább elugranék egy sörért – motyogom, miközben arcát simogatom. Annyira imádom ezt az embert, hogy az szavakkal kifejezhetetlen, mégis, egyre többször érzem annak a szükségét, hogy elmondjam ezt neki. – Nagyon szeretlek – csókolom meg gyengéden, majd fokozatosan átveszi ő az irányítást, és vad csatába kezdünk, míg majdnem ki nem fulladunk.

- Én is szeretlek – néz mélyen a szemembe, és esküszöm, nem sok kell, hogy ettől a bugyi letoló pillantástól álljon a farkam.

- Akkor kérlek, tűrd el nekem, hogy ennyire elviselhetetlen vagyok – adok egy apró puszit ajkaira, többre sajnos nincs levegőm. – Ígérem, amint célba értem, csak veled foglalkozom – vigyorgok rá. – Persze, miután kipróbálom, hogy milyen az időutazás, és meglátogatom a tizenéves énedet.

- Ru, őrült vagy – mosolyog rám végül.

- Mint minden tudós – bújok hozzá jókedvűen, majd dörgölőzni kezdek, mint egy macska. Yuu ezt imádja, én meg nem vagyok semmi jónak elrontója.

- Ru, te nem vagy tudós – mosolyog rám. – Te egy kiöregedett unatkozó milliomos jrocker vagy – lehelt könnyű csókot ajkaimra.

***

Teljes beleadással dolgoztam a továbbiakban, egyrészt azért, mert szerettem volna minél hamarabb sikerrel járni, másrészt, szerettem volna teljes jogú párja lenni Yuunak, mind oly sok éven keresztül. Yuu tűrt, és csak tűrt, aztán egyik nap csúful kitört, és elment, itt hagyott egyedül, egy, nélküle, üres otthonnak nem nevezhető házban, ahová még egy kísértet sem merné betenni a lábát. . Borzasztóan hiányzott, legszívesebben akkor rögtön utána szaladtam volna, de tudtam, hogy hiába az újabb ígéretek, képtelen lennék Yuut itt tartani magam mellett. Csupán annyit tehettem, hogy éjjel nappal dolgoztam az egyenletrendszereken, folyamatosan ellenőriztem minden felmerülő megoldást a problémára, és végül sikerrel jártam.

- Egy ökör vagyok – csaptam magam fejbe, majd egy szivaccsal gyorsan letöröltem tisztára a tábláim, és újabb számításokba kezdtem. – Heted rendű polinom… - sóhajtottam idegesen. – Einstein is egy idióta volt, de nem csoda. Megbukott számtanból… - vitatkoztam saját magammal, mert egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy a megoldás mindvégig ott volt előttem, én pedig oly sokszor átsiklottam felette. – Heted rendű polinom a lófaszt. Kilenced rendű és az elmélet megállja a helyét – mosolyogtam végül kissé bánatosan, mert nem volt itt Yuu, amikor végre célba értem. De természetesen, első dolgom az volt, hogy felhívjam telefonon.

- Yuu, kérlek, haza tudnál jönni egy fél órácskára? – nyert ügyem volt, már azzal, hogy felhívtam, mert mint sejtettem, nem csak ő hiányzott nekem baromira, hanem én is neki.

- Fontos? – csak ennyit kérdett, aztán amint elhangzott az igen a részemről, megszakította a beszélgetést azzal, hogy „megyek”.

Talán fél órába telt, de lehet, hogy többe is, én mindaddig az általa Kirx-Kraxoknak nevezet micsodákat ellenőriztem, hogy nem-e tévedtem valamit, de mindent rendben találtam. Aztán Yuu megjelent a lépcső tetejében, nekem meg kihagyott egyet a szívem.  Nem láttam őt hetek óta, kicsit talán fogyott, s szinte egy örökkévalóságnak tűnt a pillanat, míg megszüntette a távolságot kettőnk között.

- Mondd – nem kicsit csengett ellenségesen, őszintén, csak egy kicsi tartott vissza attól, hogy elbőgjem magam.

- Sikerült – feleltem egy szomorkás mosollyal, majd a táblák felé kezdtem el inkább a polinomokat szemlélni, mintsem Yuu kemény tekintetét. Nem erre számítottam, egyáltalán nem.

- Mi sikerült? - értetlenkedett.

- Kilenced rendű polinomokkal megoldottam a problémát, tehát elméletben már tudok utazni az időben – felelem, habár a félelem bilincsbe tart, rettegek attól, hogy hiba elmondani neki mindezt. Az is eszembe jut, hogy egyszerűen csak ki kellett volna használnom az alkalmat, hogy kibéküljünk, és majd valamikor megemlítettem volna neki, hogy sikerült a dolog.

Yuu hosszasan emészti meg a hallottakat, talán azért mert mindeddig ténylegesen elképzelhetetlennek tartotta, hogy esetleg pont én jövök rá a dolog nyitjára, habár, Yuunál sosem lehet tudni, hogy éppen mire gondol.

- Egy dolgot hadd kérdezzek – reagál végül ennyit, mire kénytelen vagyok bólintani. – Miért akarod ennyire elszántan véghezvinni ezt a dolgot?

Kérdése meglep, viszont nem ér váratlanul. Már ezerszer lefutottam magamban ezeket a köröket, volt, hogy őszintén nyilatkoztam a szándékomról, volt, hogy hazudtam neki valamit, és volt olyan verzió is, amelyben ködösítve számoltam be neki szándékaimról. Most is ez utóbbi tűnt hasznosabbnak.

- Elkövettem pár olyan végzetes hibát a múltban, amiket semmilyen jelen pillanatig elkövetett tettem nem volt képes kárpótolni. Csupán ennyit szeretnék – válaszolom végül. – Kijavítani, meg nem történté tenni őket…

Yuu hallgat, csak emészt, mint egy jóllakott gyerek, majd még mielőtt távozna, röviden kifejti a véleményét a dolgokról.

- Ru, vannak olyan dolgok, amikkel nem játszadozhatsz. Tudom, hogy jót akarsz, de belegondoltál a tetteid következményeibe? – kérdi, majd mikor látja rajtam az értetlenséget, még több gondolkodni valót ad feladatul. – Ha egy tóba beledobsz egy követ, a víz felszíne fodrozódni kezd. Ezzel megzavartad a rendet. És arról sem feledkezz meg, hogy az emlékek és a tapasztalatok tesznek azzá, aki vagy. És amúgy is, már csak az egyszerű jelenléted egy olyan világban, ahol neked nem lenne helyed, felborítsa a rendet.

- Nem várhatod el tőlem azt, hogy pont most feladjam – nézek rá mérgesen. Neki fogalma sincs mennyire nehéz ez nekem.

- És mi történik akkor, ha megteszed, kijavítod a hibáid? – kérdez rá, viszont nem tudok mit válaszolni. Nekem ez nem ennyire egyszerű, ez a dolog sosem volt az, és annak ellenére, hogy a jóisten megszabadított a tehertől, úgy érzem, hogy rosszabb volt, mint a szituáció maga.

Yuu végül távozik, egy szó nélkül, én meg újból a munkába temetkezem. Csupán pár hétbe telt megépíteni a szerkezetet, majd végül elszántam magam és cselekedtem.

***

Eszméletlenül jó dolog volt abban a világban járkálni. Akkor még Hide is élt és virult, Sumire is, és a kisbabánk, akire ugyan egyikünk sem számított.  Miattuk tettem mindent, a lányért, akit egykoron szerettem, és a meg nem született gyermekemért, akinek elvesztése már akkor is iszonyatosan nagy ürt hagyott maga után.

Tini szerelem volt a miénk, felnőtteknek éreztünk magunkat, felelőtlenek voltunk, aztán egy nap arra ébredtünk mindketten, hogy szülők leszünk. Annak ellenére, hogy még gyerek voltam, magától értetődő volt az, hogy vállalnom kell a felelősséget, és őszintén, soha nem is gondoltam arra, hogy kibújjak alóla. Amint teltek a hónapok, egyre jobban megszerettem a gondolatot, hogy apa leszek, aztán az álomnak egy tavaszi nap éjszakáján megszűnt.

Sumire kivizsgálásra ment a nőgyógyászhoz, én sajnos nem tudtam vele tartani, mert munkát kellett vállaljak, hogy legyen miből fedezni a gyerek költségeit. Már hazafelé tartott, amikor elgázolta egy autó, a baba pedig oda lett. Sumire pedig két évre rá öngyilkos lett, mert gyötörte a bűntudat. Saját magát okolta a történetek miatt, mert elkalandozott.

***

Lélek veszítve rohanok a helyszínre, hogy megakadályozzam a balesetet, szinte utolsó pillanatban sikerült Sumirét visszarántanom a járdára, így kutya baja nem esik. Hálásan hajlong előttem perceken keresztül, annak ellenére, hogy már jól látható a pocakja, majd még egyszer megköszöni azt, amit érte tettem mielőtt távozna.

***

Elégedetten szaladok fel a lépcsőn, majd a telefonkönyvet kezdem el keresgélni, hogy megtaláljam Sumire telefonszámát. Már fordulnék be a konyhába, amikor szembe jön velem egy srác, bólint egyet, mielőtt megszólalna.

- Anya azt üzeni, hogy az ebéded a mikróba, melegítsd meg magadnak. – Már az első mondaton fennakadok, de bólintok neki, és keresgélni kezdem a telefonkönyvet a konyhaszekrénybe. Mindig ott tartottuk Yuuval. – Amúgy apa, van egy kis probléma… - kiesik a kezemből minden, a szám tátva marad, s szinte felfalom tekintettel szegény srácot, aki annyira hasonlít fiatalkori énemre, hogy kettőnket egymás mellé állítva, kétséges lenne az, hogy ki kicsoda. Az apa szó a hab a tortán, és máris az ájulás szélén találom magam. Ez nem a valóság – biztatom magam, aztán amint telnek az órák, egyre inkább kétségbe esek. Yuunak igaza volt, nem lett volna szabad közbeavatkoznom, mégis, annak ellenére, hogy óvva intett tőle, én megtettem.

Magamba zuhanok, mellesleg, ebben az életemben állítólag irodistaként dolgozom valamelyik nagyvállalatnál. Sosem volt Gazetto, koncertek, turnék, valamint se Akirát, se Yuut, de a többieket sem, valamint a barátságfogalmát sem ismertem soha. És mindezt úgy kellett megtudnom, azzal a gondolattal, hogy ezt már sosem javíthatom ki, mert lassan-lassan az emlékeim elkezdtek keveredni, és a gép sem állt a tulajdonomba.

Majdnem egy évembe telt, míg újból rájöttem a megoldásra, mindeközben sikerült beilleszkednem a családomba, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam boldog, de hiányzott Yuu, s rettegtem a gondolattól, hogy egy nap felébredek és még csak az emlékeimben sem lehet az enyém és én sem az övé.

Döntenem kellett: A meghitt, ideális család, a fiam, Sumire, valamint a régi életem Yuu mellett, a Gazettoval, a koncertekkel karöltve…

***

- Ne tedd – szaladtam egy évvel fiatalabb énem után. Itt rontottam el, itt kellett helyre tennem a dolgokat. Kicsit furcsa volt önmagamat viszont látni élőben, nem, mint máskor a tükörben, de nem volt időm ezzel tökölni. Vissza akartam az életem, Yuut.

- Mi a? – nézett rám értetlenül. – Jobb, ha nem tartasz fel, dolgom van – válaszolta, majd menni készült, de szóval tartottam.

- Nem akadályozhatod meg a balesetet, higgy nekem. – kezdem el győzködni, azonban önfejűen csak megy tovább.

- Ki a tököm vagy te, hogy jösz és megmondod nekem, hogy mit csináljak és mit nem? – akad ki teljesen, amit megértek. Főleg, hogy magamról van szó…

- Te én vagyok. Azaz, én te vagyok – magyarázom, de nem úgy tűnik, mintha megértené.

- Na, ne hülyíts – vigyorog végül rám. – Nehogy azt mond, hogy nyerte a lottón.

Egy ideig elgondolkodom, hogy pontosan mire akar kilyukadni, amikor eszembe jut egy régi interjú töredéke, amiben csupa poénból azt mondtam, hogy ha egyszer nyernék a lottón, klónoztatnám magam. Nos, egyáltalán nem gondoltam komolyan, és most így elnézve magam, legalább háromszor átgondolnám, hogy igen-e vagy sem.

- Nem, te idióta – adok hangot nemtetszésemnek. Nem pazarolhatjuk most ilyesmivel az időt. – Remek, lehülyéztem saját magam…

- Most meg mi van? – értetlenkedik.

- Yuunak igaza volt. Visszajöttem, megmentettem Sumirét, amikor azonban visszatértem a jövőbe, egy teljesen más élet várt ott rám. – szedem elő a nehéz tüzérséget. – Nem mondom azt, hogy nem voltam boldog Sumire és a fiunk mellett, de képtelen voltam teljesnek éreznem magam, annak tudatában, hogy feladtam egy másik életem miatta, és cserbenhagytam újból Yuut.

- Mire akarsz kilyukadni? – kérdez újból, nekem meg egyre inkább viszket a tenyerem, hogy behúzzak magamnak egyet.

- Ez a pillanat meghatározó az életünkben, attól függ, hogy milyen irányba halad majd, hogy most milyen döntést hozunk mi ketten. Itt sem kellene lennünk, és ezt te is nagyon jól tudod… - nézek rá bánatos arcára, majd végül beleegyezően bólint.

***

Yuu sosem tudta meg az én kis kalandomat, ezért is értetlenül állt a dolgok előtt, amikor megkértem, hogy utazzunk le a nyaralóhoz, szórakozzunk, élvezzük az életet. Nem akartam többé ki sértésbe esni, ezért visszamentem az időben, és szándékosan félrevezettem magam, így egy idő után feladtam a fizika iránti érdeklődésemmel. Többé már nem fenyegetett az a veszély, hogy egy nap Yuu nélkül ébredek az ágyban…

- Ma nagyon elemedben vagy – ölel magához szorosan a vékony takaró alatt. A ruháktól már órákkal ezelőtt megváltunk mindketten. Eszméletlen volt újra szeretkezni vele, s jelen pillanatban még az sem zavar, hogy kicsit túlzásba estünk, sőt, máris egy újabb menetet tervezek, amelyben most már én irányitok. Nem kell sokat masszíroznom férfiasságát, s máris keményen simul tenyerembe, majd szép lassan magamba vezetem, s kényelmesen elhelyezkedem rajta. Kicsit várok, mert még zsibbadt vagyok a már lezajlott körök miatt, majd lassú táncba kezdek rajta, amitől mind ő, mind én, az extázis legfelsőbb fokára kerülünk. Már alig bírom tartani magam, amikor Yuu végül ráfog combjaimra, s irányítgatni kezd, miközben ő is be-besegít egy-egy jól irányzott lökéssel. Eképp nem is kell sok, hogy egymás nevét nyögve elélvezzünk.

- Nagyon szeretlek – csókol meg mélyen, s kezd el alattam mocorogni, s bármennyire is szeretném viszonozni vallomását, akaratlanul is kicsúszik a számon, hogy:

- Azt hiszem, iszonyatosan fájni fog a seggem – fintorgok, mire Yuu jókedvűen felnevet, mintha ténylegesen azt mondtam volna neki, hogy szeretem. Habár az is igaz, hogy mi talán már nem igényeljük annyira a szavakat, csak jól esik néha hallani őket.

Vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.