17. rész

Ruki

Érzem, hogy egyre dühösebb vagyok. Látom, amit apám Kyóval tesz.

Kyo teste izzani kezd, majd átalakul.

Érzem, ahogy az erőm apám felé irányul. Irányítom a tetteimet, azért hogy Kyót megmentsem... A testem izzani kezd. Toshiyát karon ragadom, mire az ő bőre is izzik. Nem foglalkozom az üvöltéssel. Egy dolog irányít, hogy Kyót mentsem. A kezeim között ég porrá, mire térdre esek, majd utat engedek könnyeimnek.

Odamászom Kyo mellé.

– Ruki, jól vagy? – fogja meg arcom. Most nem égeti a bőröm. Csak bólintok. Nagy nehezen feltápászkodunk, és egymást támogatva kimegyünk. A nap gyönyörűen süt, mire csak pislogok. Kaput nyitva érkezünk az iskoláig, bár nagyon lassan. Látom Kyón, hogy fogytán az ereje…

–Megcsináltad, Ruki! – hallom meg Uruha hangját. Fut felém, mögötte Kai, Reita, Aoi és Die, na meg persze Gackt-sama. A barátaim magukhoz ölelnek. Végre újra itt vannak velem.

– Ennyit kellett tennie? Megölni az apját?

– Igen – válaszolja Gackt-sama. – De előtte meg kellett tanulnia használni az erejét, és azzal legyőzni a gonoszt.

Csak kapkodom a fejem össze-vissza, Kyo pedig elengedi a karom, de abban a pillanatban összeesik. Elájul, Die veszi a hátára, és bevisszük az épületbe. Elkerülnek a kíváncsi tekintetek, minden diák a szemét lesütve megy el mellettem. Talán már ők is tudják…? Aggodalmasan nézem Kyo hátát. Szikár és erős, még így is, hogy nincs magánál.

 

Napokig nincs ébren. Én nem megyek be a suliba, hiába vagyok már jobban, nem bírom itt hagyni. Mellette ülök és figyelem. Simogatom arcát, ami egyáltalán nem égeti már a bőröm.

 

– Felébredt már? – hallom meg Die hangját mire, felé fordítom a fejem. Nem is hallottam, hogy bejött.

– Nem, még nem.

– Nyugi. Csak kimerült – ül le mellém a székre.

– Hogy hogy nem égeti meg a bőröm?

– Nem tudod? – Csak megrázom a fejem. – Nagyon ritka dolog, vagyis inkább… még sosem történt hasonló. Nem is fognak neki örülni, Gackt meg a fönti angyalok. Ez azt jelenti, Ruki, hogy teljesen egymásba szerettetek. Ezért bírja a tested az érintését – kacsint rám. Nekem valamiért pirulhatnékom támad. Ez azt jelenti, hogy ő is engem…? És talán most már szabad… azt is?

Die magunkra hagy, én pedig mellé fekszem, és mellkasára hajtom a fejem.

Érzem, ahogy egy kéz simít a hajamba, majd a hátamra.

– Felébredtél? – emelem meg fejem, majd nézek a szemébe. Eddig fel se tűnt, hogy milyen gyönyörű szeme van. Egyáltalán nem tűnik gonosznak, ahogy belebámulok a barna íriszekbe.

Bólint. Én közelebb hajolok, majd megcsókolom. Most nem tiltakozik. Gondolom, tudja, hogy már nem kell ártatlannak lennem, mert legyőztük az apámat. Átfordít a hátamra, majd újra csókolni kezd, ő irányít, én pedig hagyom. Megszakítom a csókot és vetkőztetni kezdem; nagyon remeg a kezem, el sem hiszem, hogy ilyen bátran nekiestem. A nadrágja szélénél elakadok, mire csak elmosolyodik, majd segít. Érzem, hogy újra pirulok, itt van előttem, teljesen pucéran. Gyorsan rólam is leszedi a ruhákat. Tiszta vörös az arcom – fúrom a fejem a párnába, amit elvesz tőlem, majd ad puszit az arcomra, a számra, végül hosszú csókba forrunk össze.

– Lazíts – suttogja fülembe, és a fenekemnél kezd matatni.


Amikor már két ujjal tágít, és érzi, hogy nem feszengek, megérzem magamban, mire felnyögök. Erre a fájdalomra nem számítottam – harapom be alsóajkam, amikor elkezd mozogni. Átkarolom nyakát, és közelebb húzom magamhoz, hogy elbújjak a vállánál. Állam szélét csókokkal borítja el, majd ajkamat is, amitől ellep a rózsaszín köd, és teljesen átadom neki magam. 

Amikor érzi, hogy közeleg a vég, gyorsít a tempón, közben megérzem kezeit körülöttem, majd férfiasságomra fogva kezd tovább izgatni. Ekkor már nem bírom visszafojtani a hangomat, hangosan nyögve élvezünk el, mind a ketten.

Kipirult arccal pihegek mellette, ő pedig mellém dől, majd az oldalára fordul, és úgy mosolyog rám. Szerintem, ha ez kiderül Gackt-sama nem lesz boldog,.

– Mi az? – nézek rá kipirult arccal.

– Gyönyörű vagy – csókol meg.

– Kyo... Már megint rosszkor jövök – teszi fel védekezőleg Die a kezét, amikor megjelenik az ajtóban. Magamra rántom a takarót a fejem búbjáig. – Akkor inkább nem is zavarok - vigyorogva megy ki az ajtón, mire Kyo mászna ki mellőlem, de elkapom kezét és visszahúzom.

– Maradj! Biztos, direkt jött be tudja, hogy ez zavar téged – nevetek fel.

– Igen, ez lehet... Die olyan, mint egy gyerek – morogja, én pedig jót nevetek rajta. – Ó, azt hiszem, Gackt beszélni akar velem – húzza el a száját. Érzem, hogy falfehér lesz az arcom. Ezek szerint, már is megtudta. De honnan? Biztos nem Die… Ijedten meredek Kyóra, akinek semmit nem lehet leolvasni az arcáról.

Kyo

Nem tudom, pontosan mikor térek magamhoz, de amikor ez megtörténik, Ruki fekszik a mellkasomon.

– Felébredtél? – hallom meg gyönyörű hangját.

A fenébe, beleszerettem egy angyalba?

Ahogy kinyitom a szemem, elém tárul a mosolygó, de fáradt arca. Úgy érzem, megdobban a mellkasomban valami olyan, ami már régóta nem működött ilyen hevesen, sőt szinte soha.

Meglep, ahogy bátran leteper, rám mászik és nekem adja magát. Nem ellenkezem, miért tenném? Legbelül erre várok az elejétől... Azonban Die ismét megzavar minket, mire felmegy bennem a pumpa.

Ruki nem enged utána, de a kötelesség akkor is hív. Gackt parancsoló hangja beférkőzik az agyamba. Fontos lehet, ha így hív, szóval lekászálódom az angyalról, az én agyalomról, aki ezután szégyenlősen húzza magára a takarót.

– Ne gondold, hogy te maradsz. Jössz velem! – mutogatok rá, majd pördülve magamra csettintek egy normális hacukát. Fájnak a végtagjaim, de a fogamat összeszorítva tűröm, mert megérte. Érte megérte.

– Nem szeretnék menni – húzza a feje tetejére a takarót, mire kidülled egy ér a halántékomon.
– Ne szórakozz velem, hallod?
– Mi ez a dühös hang? Azt hittem, ezek után aranyos leszel.
Elvigyorodom.
– Ó, drágám. Nekem ez az aranyos énem.

Kidugja a fejét, végignéz rajtam, majd dörmög valamit az orra alatt, amit tisztán értek.
– Hát ez remek – azzal öltözködni kezd, én végig rajta legeltetem a szemem. Mellém áll, megfogom a kezét, mire megszorítja az ujjam, és én nyitok egy kaput, hogy így menjünk át a másik iskolába.

Közvetlenül Gackt irodájának ajtaja előtt lépünk ki belőle, kitárul előttünk a nagy kétszárnyú ajtó. Ruki nem húzza ki az ujjait az enyémek közül, ám érzem rajta, fél, mit szól a vezetője, Gackt. Engem is érdekel... Kihívóan lépdelek beljebb, kihúzom magam, már amennyire engedi a fájdalom az oldalamban, és besétálok.

– Üdv – köszön ránk, feláll az asztala mögött.
– Helló – biccentek arpót, Ruki pedig hajladozni kezd, mire megforgatom a szemem.
– Ruki... – sétál mellénk kimérten az arkangyal. – Nekem kellene előtted meghajolnom, hagyd abba – fogja meg a szabad kezét, mit nem én szorongatok. Szinte figyelemre sem méltatja ezt az apró tényt, úgy kezd hozzá beszélni. – Fontos dolgot szeretnék közölni veled... Veletek. De nem egyedül.
– Nem egyedül? – felhúzott szemöldökkel nézek rá, de elhúzom a szám. Túl közel áll, érzem ezt az undorító illatot – legyezek kezemmel orrom előtt, nem leplezve nem tetszésem, majd inkább leülök az egyik fotelba.
– Hogy te milyen pofátlan vagy még mindig... – vágja csípőre a kezeit, és így pont úgy néz ki, mint a zsörtölődő Die.
– Van ami sosem változik...

Ruki gyöngyöző nevetése megpuhítja Gackt vonásait, az enyémeket is, és végül elmosolyodom, így nézek a férfira.

– Takanori szeretnék bemutatni neked valakit, vagyis valakiket inkább – áll odébb Gackt, mögötte kapu nyílik, fényes kapu. Fentről… Na, erre már én is kíváncsi vagyok. Egy idős házaspárt pillantunk meg kilépni belőle. Én azonnal tudom, hogy kik ők azon kívül, hogy angyalok. Toshiya szülei, vagyis Ruki nagyszülei, akik eddig nem voltak sehol. – Ők itt a nagyszüleid.

Ruki először ledöbben, de ez olyan szinten kiül az arcára, hogy egészen biztosan felnevetnék, ha nem lenne ilyen abszurd a helyzet. Végül a két öreg elrejti a hófehér szárnyait, és megállnak előtte.
– Takanori… – tárja ölelésre a karjait a hölgy, emlékezetem szerint Mahiko-san, a férfi pedig szabad kezével, amelyikkel nem a felesége vállát szorítja, kedves mozdulattal invitálja Rukit magukhoz. Ő pedig megy, odarohan, megöleli őket egyenként, én pedig megállok Gackt mellett, nem leplezve a rosszallásom.
– Azt gondolod, ez jó terápia neki? – morranok rá halkan, úgy, hogy ők ne hallják. Luciferre, nem szeretnék az idilli pillanat elrontója lenni.
– Nézz rá – bök fejével Ruki felé, én pedig követem a mozdulatot tekintetemmel. – Boldog… – súgja. Egy bólintásra telik tőlem; igaza van. Az a mosoly az arcán, mindennelt felér.
– Hogy lehet ez? – A mellkasomra szorítom a kezemet, érzem a tüzet ott belül; kellemesen bizserget.
– Nahát-nahát… Csak nem? – nevetgél az idegesítő angyal mellettem, de amikor rávillantom kérdő tekintetem, vállat vonogatva ellépdel mellőlem.
– Sajnálom, fiam, hogy csak most találkozhatunk veled.
– De… de eddig miért nem jöttetek? – Ruki letörli a könnyeket az arcáról.
– Le kellett győznöd Toshiyát, addig nem engedtek minket.
– Honnan tudták odafent, hogy legyőzhetjük őt? – szipogta, mire Mahiko férje egy ruhazsebendőt nyújtott felé. Hálásan mosolyogva fogadta el.
– Egyszerűen érezték – válaszolt mosolyogva a nő, és rám pillantott. Megdöbbenés játszott az aranyszín íriszekben, amik nem érnek fel Ruki szemének szépségéhez. – Kyo – biccentettek egyszerre.
– Helló – közelebb lépdeltem, bár taszított ez az intenzív angyal-szag.
– Rég láttunk.
– Ti ismeritek egymást? – kiáltott fel Ruki, mire rávetettem egy megrovó pillantást, de nem tágított. – Mondhattad volna – fonta össze karjait.
– Én? Gackt is ismeri őket, ha nem tűnt fel – mutatok a kuncogó arkangyalra. Igazán jól szórakozik.
– Nem akartunk ábándokba ringatni, Takanori! Így volt ez jó.
– Akkor is…
– Ne most kezdj hisztizni.
– Hagyj békén, vén ördög.
– Mi az, hogy vén ördög, hogy merészelsz így besz…

Hangos nevetés szakítja meg a civódásunkat, mire mindketten a két öreg felé fordulunk. Talán egy pillanatra elmosolyodom, ahogy meglátom, hogyan néznek Rukira. Őszinte, hű szeretettel… Azt, hiszem, én is ezt érzem iránta. Lehetséges lehet ez? Szabad ez? Nem sodrom bajba az érzéseimmel? Nem sodorja magát bajba azzal, hogy… viszonozza ezeket?

– És most ti itt maradtok velünk? – Ruki izgatottan faggatja a nagyszüleit, és ez pont az a kérdés, amire én is várom a választ.
– Nem lehet, drágám, fontos teendőink vannak odafent. De annyi biztos… ezután nem hagyunk magadra, soha többé – nyújta felé a két karját, az én angyalom pedig örömmel simul az ölelő karok közé.

Az a helyzet, hogy magamra sem ismerek. Teljesen ellágyultam ez alatt a rövid idő alatt, amit Ruki közelében töltöttem.

Egy biztos; ez az angyal még sokra viszi egyszer. Mellettem, az oldalalom. Mert most, hogy végre büntetlenül az enyém lehet, nem fogom elengedni soha többé… Hiszen, a fenébe is, én beleszerettem ebbe az angyalba…

VÉGE

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.