1. rész

Reita POV



Már megint egy új tanév kezdődik el. Fáradtan lépem át az iskola kapuját, ahol rögtön szemberohan velem az én hőn szeretett haverom, Aoi. Lelkesen hátba csap, amit egy vállba bokszolással kompenzálok.

- Hali! – integet tök közelről vigyorogva, én meg máris kétségbe vonom az épelméjűségét.

- Beléd is – morgom.

- Na mi van, átmentél medvébe? – kérdezi, miközben elindulunk befelé.

- Szarul keltem, oké? Mellesleg neked mitől van ilyen kurva jó kedved? – nézek rá fél szemmel.

- Mert újév, új arcok… tehát? – néz rám perverzül.

- Tehát? – vonom fel egyik szemöldököm.

- Új ukék, te nagyon hülye! – suhint óvatosan fejbe, amin felmordulok, majd felnézek az égre, ahol kibaszottul süt a Nap. Ájj, miért ilyenkor van ez a rohadt évnyitó is, bassza meg? – dühöngöm magamban, majd nekimegyek valakinek, aki majdnem fellök.

- Anyád! – kiáltom el magam, majd megfordulok, és felmérem ki is volt az a nagyon bátor.

- Bo-bocsánat – motyogja, és egy pillanatra találkozik a tekintetünk.

Eddig még nem láttam itt. Lehet, hogy új? Biztos elsős… - mérem végig a lábujjaitól a feje tetejéig, majd szemein állapodik meg a tekintetem. Tök piros az arca. Csak nem rám izgult? – vigyorodok el gúnyosan, de a szemeimet nem veszem le róla. Egy rángatás és a nevem hoz vissza a jelenbe.

- Reita, jössz már? – húzogatja a felsőm ujját Aoi.

- Persze, mehetünk… - dünnyögöm, majd egy utolsó pillantást vetek alakjára, aztán sarkon fordulunk és tovább indulunk.



Mikor beérünk az épületbe, azonnal kiszúrom Uruhát. Ez is vigyorog. Mit vigyorog ma mindenki? Csak én reggeliztem ciánt, vagy mi?

- Szevasztok! – csap jól hátba a szöszi is, mire gyilkoló pillantást intézek felé.

- Ennek mi baja? – mutogat felém, mire még jobban bepipulok, és már azt játszom le magamban, hogy hogyan fogom kinyírni.

- Áh, ne is kérdezd. Szarul kelt - legyint Aoi, mire felé fordulok, és ismét lejátszogatok magamban egy haláltusát.

- Amúgy itt vagyok – morgom közbe. – Nem beszélgetnétek velem is? – fonom össze a kezeimet magam előtt.

- Hát, ha szarul kelsz, akkor én menekülni szeretnék előled, nem beszélgetni… - röhögi Uruha, majd mikor körbenéz, látja, hogy csak ő vihogott. Megköszörüli torkát és komolyan néz rám.

- Olyan hiányérzetem van… - fogja meg állát Aoi, és nekem is leesik, hogy valami hiányzik.

- Most, hogy mondod… - mondja Uruha is, én meg már tudom is, hogy mi az a nagy hiányosság…

- Veszélyt érzek hat óránál… – dünnyögöm, és ekkor eltalál valami. Vagyis inkább valaki…

- Halihó! – öleli át a vállamat Miyavi hátulról. Most komolyan, ez már mi a fenéért vigyorog?

- Ezt a női megérzésed súgta, Reita? – kérdezi vigyorogva Aoi, de csak morgok rá egyet.

- Vagy a hatodik érzéke! – szól közbe Uruha, én meg kiszabadítom magam az ölelő karok közül.

- Hé, Rei-chan, most miért vagy ilyen? – kérdezi nagyokat pislogva.

- Azért, mert… - kezdeném, ha nem szólnának közbe.

- Szarul kelt – jelenti ki kórusban Aoi és Uruha.

- Befejeznétek végre a reggelem kielemzését? – dörrenek rájuk, mire a körülöttünk lévők is megdermednek.

- Apám, te tényleg szarul keltél! – karolja át a nyakamat Miyavi, majd megindulunk az aula felé, ahol lesz az évnyitó.



Már alig vártam ennek az értelmetlen hülyeségnek a végét. Ásítozva és összefont karokkal vártam, hogy vége legyen az ünnepségnek, amire természetesen hülye voltam oda illő ruhát húzni. A nyakkendőm meg csak hanyagul a nyakamon volt, az ingem be sem tűrtem a nadrágomba, ami egy régi, koptatott fekete farmer volt, a térdemnél kisebb vágásokkal. Már lassan ott vagyok, hogy menten bealszok, de ismét észreveszem azt a reggeli srácot, aki nekem jött. Vagyis én mentem neki, de ez tök mindegy. Pár pillanatig nézem, majd tovább unatkozok. Aoi pofája be nem áll, és csak fossa a szót, amin Uruha és Miyavi őrült módjára röhög. Persze mindezt halkan… Érdekes is lenne, ha ennek a szarságnak a közepén hirtelen felvihognának. Hát én addig ismerném őket. És nem azért, mert elrontanák ezt a gyönyörű, könnyekben gazdag és megható ünnepélyt, hanem mert történetesen itt ülök két centire tőlük, és még engem is lebasznának, hogy mégis hogy képzelem ezt. Erre nem vagyok vevő, úgyhogy inkább marad a kussolás – ami eddig is jól ment –, és az, hogy néha egyikőjüket oldalba bököm, hogy maradjanak már nyugiba. Benne vagyok én a hülyeségben… De nem ma! Fáradt is vagyok… meg hagyjanak már békén a picsába is! – fogom meg fejem, de a végszón felkapom. Ezennel megnyitom az idei tanévet… és a többi.



Mikor végre felérünk a terembe, én szépen helyet is foglalok hátul. Egyértelmű, hogy ide ülök, ezt mindenki jól tudja már! Hátradőlök a székben és várom, hogy a padtársam is megérkezzen. Nemsokára mellém huppan egy fekete hajú vigyorgó illető, aki nem más, mint… Aoi!

- Hol voltatok eddig? – kérdem, és összefonom karjaimat magam előtt. Ő is csak eldől a széken.

- Megnéztük a felhozatalt – vigyorog.

- És?

- Nem tudod, miről maradtál le… - röhög fel, mire sunyin felé fordítom a fejem.

Mielőtt akármit is szólhatnék, bejön az osztályfőnök, és nekikezd a szokásos dumának. Ezen az órán is halálra unom magam… De ezen nem csodálkozom. Lediktálják az új órarendet, amit én nem írok le. Aoitól majd elkérem, vagy ha ő se írja, akkor majd a másik két jómadártól. Maximum elkérem az ofőtől, most mit parázzak?

Az óra végén még elmondja, hogy ezután lesz még egy ilyen megbeszélés, amire én csak hümmögök egyet, majd kicsengetnek, és már pattanok is fel, hogy kimenjünk cigizni egyet. Zsebre teszem a kezeimet, majd kilépek az ajtón.



- Tudjátok, mire gondoltam? – kérdezi serényen szívva a cigit Uruha.

- Nem – néz rá Aoi nagy szemekkel, én meg elengedek egy kérdő tekintetet.

- Hogy beülhetnénk valahova suli után.

- Nem is rossz ötlet, Hime-chan! – karolja át a nyakát Miyavi, mire Uruha rámorog.

- Hime-chan az anyukád! – veti oda neki.

- Tudom – vigyorogja vissza neki, mire én eleresztek egy sóhajt. Uruha csak megpöcköli Miyavi orrát, és Aoi felé fordul.

- Aoi?

- Mi van? – néz fel az említett értetlenül.

- Benne vagy?

- Naná! – lelkesül be, aztán mindenki rám néz.

- Mi az? – kérdem, mintha nem tudnám. Elfojtok egy vigyort magamba, bár nehezen megy.

- Oké, te is jössz, szóval ezt meg is beszéltük! – zárja le a témát Ruru, mire felhúzom az egyik szemöldököm.

- De hát nem is mondtam semmit!

- Hallgatás, beleegyezés! – vigyorog a képembe Miyavi, én meg csak megrázom a fejem és tovább szívom a nikotint.



Nem sokáig van csend és harmónia, mert Aoi sakál hanggal üvölt fel a fülem mellett.

- Mi bajod, mit kiabálsz? – hurrogja le Ruru, de a fekete hajú csak mutogatni kezd, mire mind a négyen oda nézünk. Két elsőst látok, az egyik alacsony és szöszi, a másik magasabb és sötét haja van.

- A szöszi az enyém, lestoppoltam! – jelenti ki Aoi és a hatást fokozva, karba teszi a kezét.

- A másik meg az enyém! – kiabál Ruru, amin majdnem elröhögöm magam.

- A harmadik nagyon cuki – mondja Miya, mire értetlenül pislogok rá, majd oda, ahol az előbb az előző kettő volt.

- Szemedet leveszed róla! – morgom, mire megrezzen az összes.

- Most miért? – sóhajt fel Miyavi drámaian, de csak fejbe suhintom.

- Mert az a segg az enyém – vigyorodom el gúnyosan.

- És akkor nekem ki jut? – morogja az előbb felszólaló.

- Keress magadnak másikat – vonom meg vállam, és beleszívok a cigimbe.

- Leszophatsz – mutat egy szépet a középső ujjával.

- Maximum te engem – villantok rá egy félmosolyt, de abból a perverz fajtából, amire vállon bokszol, és bagózik tovább.



- Nézd már, ki van itt… - hallok meg egy rendkívül lekezelő és gúnyos hangot valahol a közelemben. Ismerem a hangját…

- Aoi, mintha patkányszagot éreznék… – jelentem be egyszerűen az említettnek, mire az csak tátog, mint a halak.

- Most, hogy mondod… - mélázik el Miyavi is.

- Na, mi van, már arra se méltat ő kegyelmed, hogy rám bagózz? – kérdezi már teljesen előttem, mire felpillantok rá.

- Nem vagyok kíváncsi a pofádra – vonok vállat, és oldalra nézek.

- Mekkora lett a szád tavaly óta… - jön mellőle egy újabb idegesítő hang. Vöröske is megjött, jól van.

- Hát látod… - nyomom el a cigit, majd visszanézek rájuk. – De a tied már csak kisebb lehet, ha méretre szabom… - vigyorgok a képébe, és már ökölbe szorítja a kezét, de az előtte álló csak leinti.

- Egyre nagyképűbb vagy Reita… - mondja, amin felnevetek. – Mit röhögsz?

- Te sem panaszkodhatsz ilyen téren, Tora – nézek rá, miután abbahagytam a röhögést.

- Ezt bóknak veszem – grimaszolt vissza, majd elfordult tőlem, mi meg fogtuk magunkat és bementünk.



A nap végére teljesen lefáradt az agyam. Főleg, hogy még ezek a barmok is rátettek egy lapáttal, a hülyeségeikkel. Aoi és Uruha egymás agyát húzta, Miyavi csak röhögött, én meg magamban morogtam. Kurva jó volt, mit nem mondjak. Mikor beléptünk a szokásos helyünkre, az tele volt emberekkel. Megfordultunk és az épület előtt szembenéztünk egymással.

- Most akkor hova? – teszi fel Uruha a kérdést, amire keressük a választ.

- Reita? – néz rám Aoi.

- Mi van? – szeppenek meg egy hangyányit.

- Van nálatok otthon pia?

- Hülye kérdés. Szerinted? – nézek rá megrovóan. Sértő ilyet feltételezni, hogy nincs!

- Akkor srácok, irány a Reita villa! – üvölti el magát a legmarhább.

- Szórólapokat ne rakjunk ki? Komolyan, de egy hülye vagy! – nyomom fejbe, amin csak röhög, majd megrázom a fejem, aztán elindulunk felénk.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.