Saga POV

Miért tanultan én tanárnak? - nyöszörgöm álmosan dörzsölgetve szemeimet, miközben kimászom a kényelmes ágyamból és a meleg, hatalmas takaróm alól. Minden reggel megkérdezem ezt a nagyvilágtól, de sosem kapok rá választ. Próbálkozni lehet, még nem? Legalább ez feltölt egy kis reménnyel, hogy túléljem a napot, a hetet, a hónapokat... és az életemet, amit ennek a szakmának áldoztam.

Hallgatnom kellett volna apámra. Legyél orvos – mondta –, az kevésbé idegesítőbb. Igaza lehetett...

Arcmosás, fogmosás, felöltözés és a cuccaim összekapkodása után lassan lebattyogok az emeletről, be a konyhába, ahol már várt a frissen gőzölgő kávém, a szokásos bögrémben. Shou mindig elkészíti nekem, mielőtt munkába indulna, még akkor is ha már kissé késésben van. Aranyat ér ez az ember – mikor erre gondolok, nagyon tudok örülni annak, hogy a legjobb barátom. A napjaim mindig valahogy így kezdődnek, teljesen monoton az egész. Felszállok a buszra, ami mindig teljesen tele van, így nem hogy ülőhelyem nincs, de állni is csak úgy tudok, hogy egyik oldalról valaki a bordáim közé könyököl, vagy éppen a lábamat tiporják. De a mai napig még egyszer sem fordult elő velem az, hogy valaki megfogja a fenekemet. Nem hiszem, hogy ez a véletlen egyik következménye lehet, de nem merek megfordulni. Inkább csak állok köldökömig elvörösödve, és magamban rimánkodok, hogy a végállomásig ez még egyszer elő ne forduljon.

Mikor végre megáll a busz, egy emberként tódul le szinte az utasok fele, beleértve engem is. Megkönnyebbülve lélegzem fel, mikor végre leteszem lábamat az aszfaltra, és nem tapad hozzám senki. Viszont a megváltást hozó megkönnyebbülés addig tart, amíg tekintetem az előttem elterülő hatalmas épületre nem vezetem – felsóhajtok, majd elindulok befelé. Nem szeretnék elkésni, milyen lenne már? A tanár nem késhet, de még csak a gyerek sem. Esetleg az igazgató – ő akkor jön be, amikor akar, rá nem szól senki, és nem rúgják ki. Mindegy, már beletörődtem a sorsomba és abba, hogy a ezek gyerekek ahogy idősödnek, úgy butulnak. Pelenkás korukban még elviselhetőek, mert aranyosak, pár éves korukban is még azok, aztán ahogy nőnek úgy nő a szájuk is. Az itteniek nagy részére ez igaz. A mostani végzős osztály a legrosszabb. Nem rég kezdtem tanítani ebben az iskolában, de már rosszul érzem itt magam. Azok a gyerekek szörnyűek, abban az osztályban sosem tudom rendesen megtartani az óráimat, mert mindig beszélnek, belém kötnek, leveleznek, nem figyelnek. Egyszóval neveletlenek és én hiába szólok rájuk. Nem hallgatnak rám. Miért is hallgatnának, mikor az önbizalmam egyenlő egy szakadt mosogatórongyéval?

Beérve azonnal az irodám felé vettem az irányt. Igen, nekem külön irodám van. Azok közé a kiváltságos itt dolgozók közé tartozom, akiknek nem kell a többi tanárral egy alig negyven négyzetméteres kis helyiségen osztoznia. Még sosem gondolkodtam el, hogy ez vajon miért van, de bevallom, nem is érdekel. Leteszem a táskámat az asztalra és kipakolom belőle a könyveimet, majd az órarendemre pillantok. Az első órám velük lesz – veszek egy mély levegőt, elfogadom a tényt és felkapom a fizika könyvemet. Essünk túl rajta!

*~*

- Jó reggelt! - Mikor belépek a terembe hangosan köszönök, hogy megpróbáljam túl ordítani a zajt. Torkomat köszörülve dobom le könyveimet és az osztálynaplót az asztalra, mire páran felém fordítják fejüket. Becsengetnek, de még mindig nem hagy alább a beszélgetés, egyesek figyelembe sem veszik, hogy idegesen morranok fel. Amano Shinji és a barátai a legrosszabbak. Én nem tudom, hogy lehet gyerek ennyire neveletlen, de ez a fiú nagyon az. Szinte az összes órámon megpróbál valahogy piszkálni - fújtatom, mikor valami olyan csapja meg fülemet, amiről azonnal beugrik a reggeli eset.

- Az én fenekem sosem tapizod, Torachi! - Szememet forgatva dobolok jobb lábammal a padlón, idegesen. Ezek a mai fiatalok - csóválom fejemet. Ez az Akira tegnap valami lánnyal csókolózott az iskola udvarban, most meg azt akarja, hogy Shinji tapogassa? Nem tudják, hol a határ, Akira biztosan kapott azért, hogy az udvar kellős közepén azt csinálták.

- Reita, tudod, hogy te másra kellesz. - Shinji hangja hangosan szeli át a termet. Látom, ahogy megnyalja ajkait az orrkendősre pillantva, aztán rám néz. Köhécselve kapom el tekintetemet az arcáról, ami után hangos nevetést hallok az osztály részéről. Vajon mi olyan vicces? - szólnék rájuk, hogy elég, de Amano megelőz.

- Na, elég legyen! - csap az asztalra vigyorogva, és hihetetlen, de elhallgattak. Ha ezt én tettem volna, még mindig nevetnének. Neki nagyobb tekintélye van ebben az osztályban, mint nekem... Mint egy tanárnak. Mégis ki ez? De azért igazán visszamehetne a helyére.

- Shinji-kun, légy szíves, ülj le! - nézek rá parancsolóan, amennyire tőlem telik. - Becsengettek.

- Állni van kedvem. - És kezdi a pofátlankodást. Egyre közelebb lépked és csak nézi, hogy arcom egyre vörösebb a dühtől. Észre sem veszem, hogy már előttem áll, egyre közelebb hajol, majd végül fülemen érzem meg meleg leheletét - Jól esett a buszon?

Mint akibe villám csapott, hatalmas szemekkel pislogok magam elé, mire leesik a dolog. Ő! Ő volt, aki a buszon! Hogy az a...! Nem a dühtől, hanem a szégyentől és a zavartságtól vörös arccal ugrom el mellőle és szólok rá annyira erélyesen, amennyire csak tudok;

- Menj a helyedre!

Röhögve szambázik vissza a hátsósorban álló padjához, amit morogva figyelek.

Hogy képzeli? Örüljön, hogy nem küldöm az igazgatóhoz, és nem írok be neki rögtön. Ezt vehetem úgy, hogy kikezdett velem? Ez szörnyű... - sokkos állapotban tartom meg az órát, ami most olyan lassan telik, mint még soha. Ez a nap, rosszul kezdődött, a folytatás sem lett jobb. Nem akarom elképzelni, mik lesznek ezután.

Az óra végén, szinte fénysebességgel slisszolok ki a teremből, hogy kipihenhessem a fáradalmakat, de azt hiszem nem sok időm lesz rá. A harmadik óra újra velük - kín és szenvedés. Az után a jelenet után még kellemetlenebb lesz szembe nézni velük. Azt hiszem, Shinji ezek után nem menekül a haragom elől.

~*~

Végül nem lett semmi. A furcsa az egészben az volt, hogy a harmadik órámat olyan nyugott körülmények között tartottam meg, mint még soha egyik osztályban sem. A hangsúly az utolsó az utolsó öt szón van - lépdelek ki a nap végén az iskolából tünődve. Hihetetlen, de csak a légyzümmögést és a papírzörgést hallottam, a magyarázatom közben. Néhányan még válaszoltak is a kérdéseimre és a kiosztott feladatlapokat sem üresen kaptam vissza. Lehet, hogy ez valami csel próbál lenni? - rázom meg a fejem, ahogy elindulok a buszmegálló felé. Szerencsére senki más nem várakozik most ott. Hogyan is várakozna? Nincs valami napfényes idő, az összes srác inkább beül valahova és vagy a későbbi járattal megy haza, vagy már otthon van - ülök le a padra, majd előkaparom a telefonom. Még tíz perc - nézek a kijelzőn villogó számokra.

Már ülök egy ideje, amikor nevetést hallok meg a jobb oldal felől, mire rögtön felkapom a fejemet. Nem mellesleg azért, mert elég ismerős hang volt, és nem is tévedek. Shinji és Yutaka közeledik erre felé. Na, ez kellett nekem - veszek egy mély levegőt.

- Szép estét, Tanár út - köszön rám Yutaka, ahogy ideérnek, majd le is vetődik mellém. Vele még nincs is próblémám, mindig olyan ügyes. Viszont ez a másik - rásandítok, egy kavicsot rugdos maga előtt, zsebébe csúsztatott kezekkel. A szőke, barna melíros haja hanyagul áll szanaszét, a fehér ing a mellkasánál kigombolva. Még észreveszi, hogy bámulom.

- Nektek is - mosolyodom el kissé kényszeredetten. Ezután nem esik köztük szó, aminek kifejezetten örülök. Inkább másodpercenként nézegetem a telefont, hogy megy-e már az idő, de hiába. Nem akar eltelni az a nyolc per - csúsztatom inkább nadrágzsebem mélyére a készüléket.

- Kai. Elfutsz nekem kajáért? - szólal meg Shinji hirtelen. Eddig egy hang sem jött ki belőle.

- Hm, mit kérsz? - áll fel rögtön Yutaka. Ja, hogy neki szólt? - szalad égbe a szemöldököm, ahogy eszembe villan a név, amin az előbb szólította.

- Valami tésztát - nyom a kezébe pár yent, aztán a következő pillanatban Yutaka már szalad is a legközelebbi pékség felé. Shinji pedig mellettem landol rögtön, mire én nagyon nyelek. Nem, inkább hatalmasat - szinte hallatszik. Fogadni mernék, hogy ezt direkt csinálta és ez beigazolódik, amikor megszólít.

- Hát - köhécsel halkan. - Bocs a maiért.

- Tessék? - Meglepetten kapom fel a fejemet.

- Tudom, a buszon elvetettem a sulykot. - folytatja, nekem meg az állam kezdi a betont verdesni.

- Kissé... - dörmögöm. - Meg nem csak ott - teszem hozzá őszintén.

- Ja - von vállat, aztán hátra dől, végül a tekintete rajtam állapodik meg.

- De erről egy szót se senkinek. - Mármint miről? Arról, hogy bocsánatot kért? Rákérdezni hangosan nincs időm, mert Yutaka visszaér a péksüteményekkel, amiket mosolyogva nyom a szőke kezébe, közben szerencsére a busz is ideér. Én szállok fel először és miután leülök, reménykedem, hogy messze ülnek tőlem. Szerencsére, igen, így legalább a leszállóig van időm gondolkodni ezen a furcsa pár percen. Soha nem hallottam még ilyen normális hangon beszélni ezt a gyereket - süppedek bele az ülésbe...

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.05.28. 22:19 Aya-chan3462 Szia! Nagyon jól indul a történet. Sagat sajnálom, azért ilyen diákokkal nehéz, még e yg jó tanárnak is, nem egy olyannak, akinek az önbizalma a mosogató rongyéval egyezik meg. Ennek ellenére Tora-t nagyon bírom, a kis perverz *.* Kai aranyos, kis jófiú, igazi uke *.* Fic végére ő is fogtalálni magának párt? Tetszett, várom a folytatást! Bye! Válasz: Sziaaaaaaaa! Igazán köszönjük a hozzászólást, nagyon jól esik ez nekünk! *-* Saga már csak ilyen szerencsétlen, de lehet, hogy majd változik... Nem biztos! ._. Tora pedig talán megjavul... (A) Nem árulok el semmit, az úgy nem izgalmas x3 Annyit viszont elárulok, hogy igen, Kai fog magának párt találni :3 Ügyesen eltaláltad x3 Az ő kapcsolata fog a másik szálon futni, talán még az ő szemszögéből is írunk ^^ Addig lehet találgatni, hogy ki lesz az ő lovagja... :3 Mégegyszer köszi! *-* baibai: Choo