2. rész

Reita POV



Na alszom is. Hiába, nem aludtam sokat, bár mindegy ez most. De valaki mintha böködne. Fogadjunk, hogy megint Ruki. Kinyitom a szemem, és voálá, talált süllyedt. Mielőtt felkelnék, felmordulok, majd körülnézek, és látom, hogy egy árva lélek sincs bent. Akkor már hazamentek? Aha, engem meg nem engedett haza, mikor akartam.



Ránézek, és egyszerűen röhögnöm kell, mert úgy néz, mint aki még nem látott felkelő embert orrkendővel. Köszi. Ekkor esik le, amit az előbb mondtam; senki nincs bent, csak mi ketten. Fasza!

- Na ezért kellett maradnom? – kérdezem a szokásos unott hangvétellel.
- Most már haza mehetsz – feleli rekedt, nyikorgó hangon. Mondtam én, hogy sok volt a mai próba, na meg a nekem szánt üvöltözése…



Jó a reggelem… Erre fogja magát és elmegy. És el se köszönt! Jól van, még egy strigula. Feltápászkodok, összekaparom a cuccaim, és elindulok a parkolóba. Nem, nem kocsival jöttem, mert nincs olyan messze az épület, csak pár sarok, azt meg le tudom gyalogolni. Lent a parkolóban rágyújtok nyugtatásképp, amitől azonnal kezdek megnyugodni. Eldobom, mikor elfogyasztottam, majd nekidőlök a mögöttem lévő falnak. Csak tudnám miért bámult ma engem Ruki. Hát… most vagy a hajam állt furán, csak nem akart kiröhögni, vagy… én nem tudom. Amúgy megjegyzem neki ma semmi haja nem volt, csak ki volt vasalva. Vagy nem! Nem tudom, nem nézegettem a haját, meg úgy különösebben semmijét. Még… Ó, elég a fantáziálásból Reita.

Ekkor hirtelen megszólít valaki.
- Gyalog vagy? – Ismerős hang, nagyon ismerős. Kicsit fura, de ismerős. Odanézek, és Pöttömke az. Jézusom, új neveket adok neki? Nyugi, előtte úgysem mondom.

Bólintok, most már gonosz nézés nélkül, majd halványan elmosolyodom, mikor az arcát nézem. Most olyan arcot vág, hogy nem hiszi el, hogy gyalog jöttem. Pedig de. Remélem nem látta meg a mosolyom, mert… mert ne! Na mindegy.



Elvigyorodik, majd becsukja a kocsiajtót, és odajön hozzám. Legalább is, ezt szűröm le, mert elindult felém. Most meg mi van? – nézek rá, mert megáll előttem. Szerintem még kisebb, mint eddig. Igen, minden bizonnyal összement… - nézegetem a feje búbját. Észreveszi, majd sunyin néz rám, amin megszeppenek egy kicsit. Na de most semmit se tettem! Ekkor még közelebb jön, de azért marad hely még köztünk. Elkezd ujjaival játszani, majd megint felnéz, miután az előbb lehajtotta fejét. Mi van már? Komolyan kezdek megrémülni.
- A reggeli miatt… Izé… - Ezt elég érdekes hangon mondja. Jó, veszem az adást, és csak megborzolom a haját. Tudom, hogy utálja, de azért szeretem piszkálni. Most viszont be sem gurul, pedig hogy szokott pattogni. Vállára teszem egyik kezem, és belenézek a szemébe.
- Hagyjuk, jó? – Úgysem tudna értelmesen kinyögni valamit ezzel a fura hanggal. Valahogy most már nem haragszom rá. Eddig sem haragudtam, csak… ideges voltam. És az nem ugyanaz! Felcsillan szeme, és bólogat. – És ha már így itt maradtunk, nem vinnél haza? – kérdezem immár egy széles vigyorral, majd erre megint bólogat. Aranyos… Vagyis… Dehogy az! Vagyis most az, mert hazavisz, persze az én kérésemre, de akkor is. Máskor kérlelni kell előtte három hétig, hogy hazavigyen.



Én nem tudom mi változott, de az elmúlt időszakban látni lehet, rajta, hogy kicsit megváltozott; szerintem előnyére. Bírtam eddig is őt, de azt hiszem, most még jobban fogom.

Beülünk a kocsiba, majd elindulunk. Látom is a házam, ami nem az enyém, de ott lakom. Panel, de nagyon kis kényelmes. Minden meg van, ami kell. Mikor odaérünk, kiszállok, amiben követ ő is. Minek? Fel akar kísérni? – kérdem magamtól, majd vállat rántok. Felőlem…

Nem a földszinten lakom, hanem valahol a 3. emeleten. És tényleg felkísér! Mondtam, felőlem jöhet. Amikor felérünk, ajtó kinyit, cipőnket levesszük, és behessegetem a nappalimba. Le is ül, én meg elmegyek a konyhába. Nem tudom miért kísért fel, nem tudom miért jött fel, de nem is akarom, azt hiszem. Viszek neki valami gyorsat és rövidet, mert azokat szereti. És amiért hazahozott, ez a minimum. Tőlem legalábbis. Kiviszem neki, majd leülök mellé, mire rám néz.
- Te nem iszol? – Érdekes hangon kérdi. Jó, szerintem inkább írj. Na jó, csak vicceltem…

Megrázom fejem, majd hátra vágom kezeim a szék karfájára, ő meg lassan megissza. De most hogy jobban belegondolok… ivott, és akkor nem tud vezetni. Basszus, mekkora hülye vagyok! – csapom fejbe magam gondolatban.
- Öhm Ruki… - szólítom meg, mire felnéz rám. – Mivel ittál, és mivel kocsival vagy, szerintem aludj itt. Próba lesz holnap is, és akkor reggel legalább nem kések el. Mert ha igen, akkor te is fogsz… - Na jó, értelmes vagyok. Pedig még nem is ittam…


Először komoran néz, amolyan miért-maradnék-nálad tekintettel, aztán leesik neki, hogy ivott, és nem vezethet. Mert akkor vagy elkapnák, vagy nem tudom. Bólint egyet, majd, felkel, és elmegy valahova. Na ja, ismeri a lakásom, volt is már itt párszor, mikor bulit tartottunk.

Jó, biztos csak a fürdőbe ment. Akkor addig megágyazok magamnak a kanapén, amivel gyorsan végzek is, mert én ugye fel vagyok készülve az ilyesmire. Aztán nyílik is az ajtó, és egy ázott hajú alacsony egyén lép ki a fürdőmből egy törölközőben. Nos, hogy így ezt megjegyeztem magamnak, azon kéne elgondolkoznom, hogy mit mondok neki, ha rákérdez, mi a fenéért bámulom. Semmiért. De tényleg! Csak nem láttam még így. Nem mintha akartam volna… Áhh, mindegy. Rosszallóan néz rám, mire egyetlen reakcióm: elvigyorodok, és berontok a fürdőbe. Remélem, elfoglalja az ágyam, mert ha a kanapémra megy, kirakom. Az, az én helyem!



Villámgyorsan letusolok, kimegyek egy törölközőben, s meglátom, hogy Ruki a kanapémon foglalt helyet, de csak egy fürdőköpeny volt rajta. Fehér színű, és kilátszott a válla, olyan féloldalasan. Nem tudom honnan szerezte azt, de jól van.

És már megint néztem őt, pedig észre sem vettem. Jó, hogy a nyálam nem folyt ki, komolyan. Édes istenem… Most miért is nézem? Jó lenne tudni. Na de mindegy. Lehuppanok mellé, mire megijed, és rám néz.
- Khm, húzz be a szobámba felöltözni, és te ott fogsz aludni majd este, én meg itt! – Oké Reita sztájlba mondtam. De hát na, én ilyen vagyok, ez van.

- Most miért? És ha itt akarok? – kérdezi nyikorogva, és közben röhög is. Akkor csak szívat. Jó, visszaszívatlak Pöttömke.
- Mert ez az én lakásom, az én szobám, az én ágyam, és én döntök felette, Pöttömke. – Gonosz vigyor. Pöttömke az új beceneved, ezt egy életre megjegyeztem!
- Már megint miért mondod, hogy pici vagyok? Tehetek én róla? – akad ki.
- Hát ha nem is te tehetsz… de mindegy. Azt pedig egy szóval sem mondtam, hogy pici vagy. Én csak azt mondtam, hogy Pöttömke – húztam széles, Reitás vigyorra a számat. Erre bedurcizott.
- Na nem! Mennyi becenevet akarsz még nekem adni Rei, ha? – Na ebben semmi vicc nem volt ahogy mondta. De ez csak vicc, a részemről, nem kell felhúzni magad Chibi.
- A Chibi meg a Picúr után igazán nem vonhatod meg tőlem a Pöttömkét. És csak hármat adok, lásd, nem vagyok gonosz Reita bácsi. – Megint vigyorgok. És ez olyan jó érzés.
- Ha-ha, nagyon vicces – morogja, majd összefonja kezeit és elfordul tőlem. – Akkor én meg ezentúl Rei-channak hívlak. – duzzogta. Miket ki nem talál… De mi van?
- Hogy hogyan? – Tudja, hogy utálom, ha chanoznak, erre direkt. Oké, ez valahogy visszajárt.
- Ahogy gondolod, Chibi. – nem kívánkozom felhúzni jobban, de ez már harc.

Erre rám veti pillantását, és olyan arcot vág, hogy ez az arc lesz a mit-mondtál-Reita?! kérdőarc. Igen, ez valóban az, az arc. Ránézek az órámra, ami negyed hármat mutat. Oké, van időnk, aludni még nem kell, de azért jobb tisztának lenni, egy próba után.

- Amúgy, Ruki… – nézek rá, mire rám villantja szúrós tekintetét, de az már a végre-megtanultad-a-nevem-Reita arc volt. – Nem öltözöl fel? – néztem végig rajta. Gyorsan felpattant, és berohant a szobámba, majd be is zárta. Mondjuk nekem is fel kéne…



Előkotrok az egyik itteni, nappalis szekrényből egy alsót, egy farmert, és egy fekete pólót. Magamra is öltöm hamar, és pont ezután jön ki Ruki. Na ne bassz ki velem! – nézek végig rajta. Az én ruhámban van, bár kicsit a vállánál nagy rá a póló, meg az ülep része a gatyámnak a térde körül van, de azért az van rajt. Leül mellém a kanapéra, mert közben én is leültem. Szélesen elvigyorodik, és a hasára mutogat. Látom, hogy akar mondani valamit, de nem igazán jön már ki onnan hang. Az előbb kibeszélte magát, most már nem nagyon tud. Elmegy valahova, ahonnan hoz papírt meg ceruzát, és gyorsan elkezd kaparni valamit. Felém tolja, én meg olvasni kezdem.
Éhes vagyok! Adj ennem Rei-chan, ha már itt fogtál…
Azok a pontok a végén nem tetszenek – húzom össze szemöldököm. Nem is fogtam itt, csak, én gondoltam a jövőjére! Mivel ha már én itattam meg, akkor nem engedem, hogy elcsapassa magát, vagy ilyesmi...
- Mi vagyok én, az anyád? Meg ne rágjam helyetted? – kérdezem csipkelődve, amire erősen bólogatni kezd. Jó szívatni, de nagyon, és ilyenkor általában veszi a lapot és megy a szemétkedés, persze csak finoman. A mai reggeliért már nem fújok rá, de azért még visszakapja, hogy hatkor kellett miatta kelnem, ő meg még el is késett. Amit nem tudok, hogy miért, de egyszer kiszedem belőle. Na jó, inkább felkelek - bár semmi kedvem -, de kicammogok a konyhába, ő meg követ. Leül, és várja, hogy… megetessem? Arra várhat! Kinyitom a hűtőt, és ránézek. Most vagy felkelsz és idejössz, vagy nem, és akkor éhes maradsz Pöttömke. Te döntesz.

Ruki POV

Hogy nézett már rám! Gyorsan kikapok valamit a szekrényéből, valami kisebbet, azt felkapom magamra, és tükörbe nézek. Hát vicces… Még nekem is röhögnöm kell, de semmi röhögés féle nem jön ki a torkomon. Ez kemény. Mi lesz így a holnapi próbával, he? Majd megálmodom este. De ha reggel benyögném, hogy nincs hangom, tuti, hogy Reita kinyírna. Nem szó szerint talán, de ki tudja. Erre megszólal a hasam, tök hangosan és tök hirtelen. Áhhá, éhes vagyok! Akkor Reita mit szólna? Egésznap nem evett semmit, pedig a pizzát is neki szántam főként...

Kimegyek a nappaliba, és a hasamat kezdem mutogatni, de csak bambán néz rám. Keresek gyorsan valamit, amire írhatok, meg amivel írhatok, és gyorsan firkálok neki két szép mondatot.

"Éhes vagyok! Adj ennem Rei-chan, ha már itt fogtál…"

Képébe nyomom, mire olvassa.

- Mi vagyok én, az anyád? Meg ne rágjam helyetted? - Bólogatni kezdek. Készen van ám az öreg, de ahogy észrevettem, már nem haragszik a reggel miatt.

Lassan elvonszolja a hátsóját a konyhába, én meg megyek utána. Elhelyezkedem az asztalnál, miközben ő kinyitja a hűtő ajtót, aztán csak néz rám. Most menjek oda, vagy mi? Na ne már! Olyan jól ültem itt…

Azért felpattanok, és odamegyek mellé, szépen lassan végignézek minden polcon, és gondolkozok. Hmm... mit egyek? Jó kérdés. Sütiii! – kiáltok fel magamban. Ez jó lesz. Rámutatok, mire kiveszi, én meg visszaülök a helyemre. Kirak kettőt egy tányérra, meg kettőt egy másikra. Elém rakja az egyik tányért, és ő is leül velem szembe. Én gyorsan megeszem az enyémet, de látom, hogy ő még csak az elsőt tüntette el. Akkor most megint megfogom a lapot, meg a ceruzát, és leírom neki a reggelt. Mikor megvan, otthagyom az asztalon, én meg bemegyek a szobájába.

Mikor meglátom a gitárját és eszembe jut valami. Hmm... Azt nem mondta, hogy nem nyúlhatok hozzá – vigyorodok el, majd ölbe veszem, és leülök az ágyra. Nekiállok pengetni, bár nem nagyon dallamos, inkább valami összevisszaság, de nem baj, jó ez. Hamarosan belép az ajtón, kezében a papírral, és mikor meglátja a gitárját a kezemben, szúrósan néz rám. Oké, vettem, leteszem a helyére.
- Szóval Uruhát kell megfojtani? – kérdi, mire nagyban bólogatok. - És miatta ordibáltam veled, és miatta lett ilyen a hangod... - Ilyen? Milyen? Már nincs is hangom, nem tudom, miről beszélsz Rei, de nem baj. Legyen, ahogy gondolja. Már biztos van öt óra. Vagy nem, de az mindegy most.



Bekapcsolom a DVD-t meg a TV-t, és azt nézem, ami benne van a lejátszóban. De amíg Rei itt van, elveszem tőle a papírt, meg ceruzát, és ráírom, hogy: "Kérek sok-sok mézes teát!*-*" Jó, hogy írás közben valami hangulatjel féléket is bevethetek. Odanyomom az orra alá... Vagyis inkább a kendője alá. Elolvassa, és szúrósan néz rám. Már megint mi van?
- Feleségül ne vegyelek? - Erre úgy csinálok, mintha elgondolkodnék rajta, és elkezdek bólogatni, ő meg egy nagy levegő vétel után kimegy. Tudja, hogy csak szívatom, de jó is, hogy itt vagyok, mert legalább most meg csinál nekem mindent.

Elkezdem nézni a filmet, ami valami akció film. Hát nem a legjobb, legalábbis az eleje. Aztán Reita bejön, és hozza a fincsi teát, majd odaadja, én meg elkezdem szürcsölgetni, de gyorsan el is kapom a fejem, és megszeppenve nézek Reitára. Megégette a nyelvemet.
- Mi van? – értetlenkedik. Nem érted? Akkor rásegítek!

Kinyújtom a nyelvemet, és rámutatok, de erre csak felröhög, mint a fakutya. Mondjuk az nem röhög, de nem baj. Nem kell mindent komolyan venni.

- Fújjam meg helyetted? – kérdezi vigyorogva, de én erre sértődősen elfordítom a fejemet, és fújogatni kezdem a teát. Lassan már nem gőzölög annyira, belekóstolok újra. Na, most már jó, és finom is. Gyorsan megiszom, de mikor körülnézek, Rei már nincs itt.



Fogom magam és kimegyek, ott pedig meg is látom; a nappaliban ül, és bámul maga elé. Odanyújtom neki a bögrét, mire csak pislog rám.
- Van lábad... - Oké, akkor előveszem a boci szemeimet, és úgy nézek rá. Hatásos, mert odajön, elveszi tőlem a bögrét, én meg visszamegyek a szobába, és visszaülök kényelmes ágyikóra. Épp, hogy elhelyezkedek, már nyílik is az ajtó, amin Rei jön be, kezében a teámmal. Kinyújtom felé a kezemet, és odaadja. Gyorsan megfújom, és elkezdem inni. Ez tök jól esik a torkomnak. Megvárja, míg végzek, aztán elveszi a bögrét.
- Kérsz még? – kérdezi, mire megrázom a fejem, hogy nem, és kimegy.



Elég hosszú ez a film, szerintem három órás megvan simán. Mikor vége, felkelek az ágyról, kimegyek a nappaliba, de Reita sehol. Mi az, hogy sehol? – háborodok fel, majd megkeresem a papíromat, meg a ceruzámat. Igen, kisajátosítottam. Meg is találom az asztalon az előszobában. Hamar kézbe veszem, és körbe megyek a házban, és Reit a konyhában meg is találom. Miért nem ott kerestem először? Na, mindegy. Épp cigizik... Ejj, káros ám! De azért én is rágyújtok; kiszolgálom magam, és veszek az ő cigijéből, ami az asztalon van. El is szívom jó hamar, majd utána megfogom a ceruzát, és ráírom a lapra, hogy: „ Kérek pizsamát!!>.< ” Megint ott van egy hangulatjel!

Miután elolvasta, rám néz, feláll az asztaltól, én meg követem. Bemegy a szobájába, és az egyik fiókból kikap egy alsó nadrágot, meg a szekrényből egy fekete pólót, majd ezeket a kezembe nyomja, és csak néz..
- Rád is adjam? – Na, ezen nevetnem kell. Mi vagyok én? Valami baba, hogy öltöztessen? Hát, most lehet, hogy arra gondolt, de nem öltöztet engem senki, csak én magamat.

Kitessékelem a szobából, és felöltözök. De ez így rajtam nagyon durva! A póló olyan, mintha szoknya lenne, a boxer meg lobog utánam egy kilométerrel, ha megyek. Na mindegy. Fogom a papírt, és utoljára ráírom, hogy: „Jó éjszakát, Rei-chan. Aludj jól.”

Kinyitom kis résre az ajtót, annyira, hogy a buksim kiférjen. Ránézek, mire idejön. Akkor oké, vette az adást, okos. Kiadom a lapot, mire elmosolyodik, és megborzolja a hajamat. Jajj, de utálom ezt... De most csak mosolygok.
- Neked is Pöttömke! – Na meg a Pöttömke. Milyen név ez egy olyan nagy embernek, mint én? Jó... Ez csak vicc volt. Hirtelen adok arcára egy puszit, mire csak bambán néz. Jajj, én sem tudom, miért csináltam, de gyorsan becsapom az ajtót. Majd ha egyszer rákérdezne, azt mondom, hogy jó éjt puszi volt. Talán elhiszi… Remélem.



Bebújok az ágyikóba, aminek tök Reita illata van. Lehunyom a szememet, de még nem tudok aludni. Vajon Reita mit szólt a puszihoz? Nem kérdezném meg tőle, de azért érdekelne. Azért lassan sikerül elaludni is ám…


R&R


Reggel a telefonomra ébredek, és próbálok érte nyúlni, de nem találom. Végig tapizom az ágyat, de sehol nincs. Akkor hol van? Mikor megunom a tapizást, kinyitom a szemem, és nem is otthon vagyok! Jaaa! Ez Reita szobája, itt aludtam. Hogy is felejthettem el?

Kimászok az ágyból, de közben az a hülye telefon még mindig szól. Megkeresem a ruháimat, és kiveszem a nadrágom zsebéből, majd lekapcsolom az ébresztőt. Elmegyek halkan a fürdőbe, de látom, hogy Reita még nagyban alszik. Most nem keltem fel… Még.

Beállok a zuhany alá, és gyorsan lezuhanyozok, utána meg felveszem a tegnapi ruháimat, és csak ezután ébresztem fel Reitát. Odamegyek hozzá, és megint olyan szokásos Ruki ébresztőt csinálok neki; azaz megbökdösöm a vállát, de ő csak tovább szuszog. Oké, akkor megpróbálom még egyszer. Erre már mocorogni kezd. De furi a kendő nélkül, még csak most veszem észre. Szokatlan, de nem is értem, minek az rá. Minek takargatja az orrát? Hisz semmi baj nincs vele. Végül még egyszer meg bökdösöm, mire végre fel is kel, vagyis csak kinyitja a szemeit.

Mosolyogva pislogok rá, ő meg csak morcosan néz rám - biztos a koránkelés miatt.



Ki is találtam ám, hogy mi lesz próbán! Csinálunk egy új számot… vagy kettőt. Majd attól függ, milyen lesz az első, mármint, hogy hogyan megy az elkészítés. Énekelni tuti, hogy nem fogok, ezért nem fogjuk elpróbálni, de nem baj. Majd legközelebb. Még mindig fáj a pici torkom.

Inkább becsörtetek a konyhába, és főzök egy kávét, nehogy azt is Reinek kelljen. Mire készen lesz, ő már felöltözve ül az asztalnál, kendővel az orrán. Egyszer ráveszem, hogy ne vegye fel! Nem tudom hogyan, de ráveszem. Odarakom elé a kávét, meg öntök magamnak is, és megisszuk. Közben persze cigizés is volt…

Felvesszük a cipőnket, előveszem a kocsi kulcsot, és megyünk ki.
- Hangod? Jobb már, vagy azért vagy ilyen csendben, mert még mindig rossz? – Hát nem tudom, de a torokfájásból ítélve, csak rosszabb. Vagyis már nem lehet annál rosszabb, hogy nincs hangom. Szóval inkább jobb. Szólásra nyitom a számat, hát egy próba nem árt.
- Izé… - Basszus, kicsit rosszabb, mint tegnap délután. Ezt a nyikorgást! Kezdek kétségbe esni... Mi lesz, ha nem lesz ennél jobb már soha? Megszeppenve ránézek. – Majd mondd meg a többieknek, hogy… - krákogok egyet, és folytatom – szóval azt, hogy új számot csinálunk majd. – Rosszabb, mint egy mentőautó. Azt a kutyafáját!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.