11. rész

Reita POV



A hazaút hamar eltelik, majd mikor bemegyünk a házba, apa megint megállít.

- Fiam, beszéltünk Hanako-channal… - kezd bele, mikor a konyhában vagyunk.

- Miről? Rám is tartozik? – lepődöm meg.

- Hát eléggé… - motyogja tarkót vakargatva.

- Akkor ki vele!

- Szóval… azt beszéltük, hogy… - mondja, majd tart egy kis hatásszünetet. – Holnap ideköltöznének – hadarja el a végét, és néz rám fél szemmel.

- Jó – felelem.

- Jó? – nyitja ki mindkét szemét és néz rám hitetlenül.

- Jó – vonok vállat.

- Akkor jó – mosolyogja, majd még elköszönök tőle és szélesen vigyorogva célzom be a fürdőt, majd utána az ágyamat.



Másnap apa keltett fel kaja után, hogy kicsit dobjam rendbe a Takashinak szánt szobát. Csak morogtam valamit, és magamra húztam a takarót, de azon nyomban el is tűnt rólam.

- Hé! – ülök fel azonnal és nézek rá gonoszan.

- Kértem valamit! – húzza össze a szemöldökét.

- Jó, de álmos vagyok… - dünnyögöm szemeimet törölgetve.

- Hozzak egy vödör vizet? Attól biztos sokkal éberebb leszel… - mondja fenyegetve, mire inkább kiugrom az ágyból. Még képes és rám önti… - megyek be a fürdőbe duzzogva, majd egy fürdés után magamra kapok egy fekete pólót egy fehér nadrággal, és megyek is takarítani, mint a nyomik.



Amikor minden cucc megérkezik, én azt beviszem a szobájába, majd nemsokára vele is összefutok.

- Gyere – mondom neki vigyorogva, majd elindulok felfelé, és hallom, hogy követ.
- Most örülsz? – kérdi, mire megfordulok.
- Már hogy ne örülnék? – vigyorgok rá, majd bemegyünk az új szobájába, ami az enyém mellett van, szóval nem is lesz olyan nehéz átsurranni hozzá… - A cuccod elvileg már mind itt van. – Erre bólint. – Akkor jó – lépek közelebb hozzá, de ő nem igazán figyel rám, inkább körülnéz. Ez meg nem tetszik… - nyomom oda a falhoz. - Figyelsz rám?
- Ha? – néz rám bamba képpel, amit megtorlok egy ágyékba markolással. – Reita, ne csináld… - löki el kezemet, amivel azt éri el, hogy lehúzom a nyakát takaró kendőt, és ráhajolok.
- Megmaradt a nyomom – harapok még egyet fehér bőrébe, amire felnyikkan.
- Pont ez a baj – tol el magától, így kicsit messzebb kerülök. – Már az is baj, amit tegnap csináltam. Nem szabadott volna – mondja, az én kezem meg visszatéved férfiasságára, amit simogatni is kezdek.
- Ugyan, ne is tagadd, hogy jól esett – szuszogom fülébe, majd bele is harapok.
- Uhm… Reita, hagyj békén – nyöszörgi, és ekkor elhajolok kicsit tőle, de csak ez nem tart sokáig, mert hamarosan már egész testtel simulok hozzá. Összeérünk ott alul, és érzem, hogy kezd lázba hozni. – Ne – kéri megint, majd szemeit is kinyitja, és találkozik huncut mosolyommal.
- Fiam, segítenél? – kiabál kintről be apa, amin csak felmordulok és kitrappolok hozzá.



- Mit kell segítenem? - kérdem meg, mikor leérek.

- Felvinnéd Hanako-chan csomagjait? Még van egy csomó a kocsiban, én azt segítek behozni… - mondja, amire bólintok szótlanul, és a lábaim előtt heverő bőröndök közül megfogok kettőt és felindulok vele apa szobájába.

Kicsit lefáradtam a nagy cipekedésbe, és csak akkor megyek újra emberek közé, mikor kaja idő van. belapátolok egy nagy adagot, majd nemsokára meglátom, hogy Taka-chan menne el. Na vajon hová… - forgatok szemet, majd utánamegyek.

- Csak nem ahhoz a majomhoz mész? – kiáltok utána, amire megpördül.
- Nem mindegy? – kérdez vissza bunkón és már el is szalad.

Nem mindegy, baszódj meg, nem! – morgolódom, mikor hangosan becsapom az ajtót és a szobámba szambázok. Benyomom a gépem, és felnézek, ki van elérhető üzemmódban. Aoijal így el is beszélgetünk egy jó darabig, majd annyira elmélázok, hogy csak akkor zökkenek ki, mikor elkezdi verni az eső az ablakomat. Mi a picsa? – fordulok irányába, majd elkönyvelem, hogy egy jó kis zuhé lesz este.



Amikor lépek ki a szobámból, valaki nekem jön.

- Bocsi – hadarja el, majd befut a szobájába, én meg csak pislogok utána. Na, mi történt Toránál? – kérdem magamban, majd hamarosan ki is jön, felső nélkül.
- Zuhanyozz le, az felmelegít – szólok utána, egy csepp gúny nélkül a hangomban.
- Hagyjál… - motyogja.
- Meg fogsz fázni… - mondom… Talán egy kicsit aggódva.
- Nem érdekel – ráz le ennyivel, majd a fürdőbe megy, én meg sóhajtva a konyhába.



Ó, marha jó, hogy másnap megint hétfő van, de komolyan! Morogva bújok be az ágyamba, majd szinte azonnal el is alszom, ahogy lecsukom a szemeimet.

Duzzogva keltem ki az ágyamból, mert olyan álmom volt, hogy azt el se hiszi senki. Inkább nem részletezném túlságosan, de az a lényeg, hogy jól megdöngettem hátulról Taka-chant… - zárkózom a fürdőbe, hogy a napot máris egy kis kéztornával kezdjem.



A suliban egy ideig tök nyugisan telik minden, majd amikor a tanár bejelenti, hogy aki jelentkezett a kirándulásra, az holnap reggel legyen pontosan 8-kor itt. Mivel ez engem nem érint, így leszarom, és fekszek a padon. Mikor kicsengetnek, kimegyünk bagózni, ahol megint nem várt műsort kapunk. Alig bírjuk Aoit visszatartani, hogy nem menjen neki Dienak. Ott a szemünk láttára dugta le a nyelvét a kissrác, vagyis Ruki torkán, aki nem úgy tűnt, hogy annyira ellenkezett volna. Gondolom érthető, ha ezek után Aoi merő egy ideg volt, és dúlt-fúlt. Engem is elkap a méreg, ha meglátom Torát az én kis öcsikém közelében! - morgom magamban, majd megyünk is vissza órára.

A nap végén elbúcsúzunk szépen Miyavitól és Uruhától, mivel ők mennek erre a fosra, majd hazacammog mindenki a saját otthonába.



Mikor hazaérek, leveszem a cipellőim, majd a konyhába trappolok, mert kurva éhes vagyok. Megpillantom az új öcsikémet, majd el is múlik minden éhségem és inkább előjön a perverz énem. Mögé lopakodok, és egy bazi nagyot csapok a seggére. Szerencsétlenje úgy megijed, hogy kiejti a kezéből a poharat, ami összetörik.

- H-hülye barom! – üvölti rám, amire csak pislogok.

- Te vagy nagyon ije… - akadok meg mondandóm közbe, mert eléggé fel van dagadva az arca.

- Hagyj békén… – fordulna el, de nem hagyom, így a pult és én közém szorítom.

- Ezt Tora tette? – tapogatom meg arcát.

- Au – szisszen fel, így elhúzom a kezem. – Mondtam már… Hagyj békén… - lök el maga elől, majd elvonul, én meg csak maradok így egymagamban, meg azzal, amit láttam. Kezem ökölbe szorul, ha arra gondolok, hogy… Na de mindek gondolok én egyáltalán arra? – vonok vállat, majd benézek a hűtőbe, hogy maradt-e valami kaja tegnapról.



Kicsit később átsunnyogok a szomszéd szobába, és mivel tudom, hogy apa ilyenkor négy előtt nem ér haza, Hanako-chan meg nincs is itthon, így tudom megzavarás nélkül molesztálni Taka-chant.

Halkan benyitok hozzá, majd ugyanolyan csendben bezárom az ajtót.

- Taka-chaaaaaaan – mondom vigyorogva és perverz hanglejtéssel, de mikor megfordulok csak egy kupac takarót látok az ágyon. Egy jó nagy kupacot!

Be is célzom magamnak az ágyát, és rávetődve, lerántom a takarót róla, mert tuti, hogy alatta gubbaszt. Nagyon megijedek a látványon. De nem azért mert csúnya lenne, vagy ilyesmi…

- Minden rendben? – nyúlok oda homlokához, és megállapítom, hogy… - Te lázas vagy!

- Hagyj… - motyogja, és próbál arrébb taszigálni, de nem engedem, és lefogom a kezeit,

- Taka-chan, te beteg vagy!

- És? Mit érdekel ez téged… - dünnyögi oldalra nézve.

- Nagyon is érdekel! – forgatom vissza a fejét, amin kicsit elcsodálkozik.

- Reita…

- Ne vitatkozz! – dörrenek rá, mire összébb húzza magát. – Ne mozdulj innen, mindjárt jövök! – darálom el, majd kipattanok az ágyból és elszaladok lázmérőért meg valami bogyóért. Fogalmam sincs, hogy miért lettem hirtelen ilyen gondoskodó vele, de úgy érzem, hogy most ezt kell tennem.



Amikor visszaérek hozzá, meglepődöm, mert ugyanabban a pózban fekszik, ahogy hagytam. Közelebb lépkedek, leülök mellé, és a takarót a nyakáig felhúzom. Miközben veszem ki a dobozából a lázmérőt, meghallom halk és rekedt hangját.

- Reita…

- Hm?

- Most miért vagy velem ilyen? – kérdi, de mikor ránézek, lesüti szemeit.

- Emeld fel a kezed… - motyogom, amit megtesz, én meg berakom a hóna alá a lázmérőt.

- Kérdeztem valamit… - dünnyögi, de mintha nem is nekem mondaná, csak úgy maga elé.

- Hozok vizet – pattanok fel és majdhogynem kimenekülök a szobából.

Hogy miért? Nem tudom! – fogom meg homlokom, majd elmegyek a konyhába és öntök egy pohárba vizet, amivel visszarobogok hozzá.

- Kérem a lázmérőt – nyújtom oda a kezem, és a kért dolog hamarosan ott is van. – Tényleg lázad van… - motyogom, miután megnéztem mennyit mutatott.

Odanyúlok a gyógyszerért, és kinyitom, majd a kezébe adom. Mikor is lettem én ilyen kis aranyos? Mindegy…

- Ezt vedd be, aztán pihenj – mondom, amit meg is tesz gyorsan, én meg az üres pohárral és a lázmérővel együtt kimegyek. Mindent visszateszek a helyére, majd meggondolom magam és Taka-chan helyett inkább a nappaliba megyek tévét nézni.



Elég sokáig elvagyok a kanapén, mert csak arra figyelek fel, hogy valaki megjött. Hátranézek, és hamarosan meg is jelenik apa, aki nagyokat pislog rám.

- Szia – köszönök neki.

- Szia… hát te?

- Tévézek – mondom.

- Takashi?

- A szobájában fekszik… - motyogom, és kikapcsolom a tévét.

- Megjöttem! – kiabál be egy női hang, amiből tudom, hogy „anyu” is megjött.

Hamarosan meg is érkezik közénk, én meg szemtanúja leszek egy üdvözlő csóknak. Na jó, nem akarom ezt tovább nézni… - megyek valamit enni. Mindig éhes vagyok…



Miközben eszek, csatlakozik hozzám apu és Hanako-chan is, akik néha beszélnek, meg kérdeznek tőlem is, de amúgy tök csend van.

- Öhm, Takashi megfázott… - motyogom közbe, mire mindketten rám néznek.

- Biztos tegnap az esőben… - mondja az anyukája.

- Arra gondoltam, hogy mivel mindketten dolgoztok, én itthon maradnék vele – jelentem be.

- De neked iskola van fiam!

- Jó, de mennek kirándulni, így amúgy is kevesen leszünk… Nem maradnék le annyira, és csak egy napról lenne szó – nézek rá határozottan.

- Nem hülyeség, amit mondd… - mosolyog apára Hanako-chan.

- Majd én kikúrálom! – mosolyodom el, amit egy-egy fejbólintással nyugtáznak, aztán befejezzük a vacsit, és újból bemegyek meglátogatni a kis beteget.



Ahogy közeledek az ágyhoz, meghallom, hogy szuszog. Mikor már leültem mellé, meg is látom, hogy elaludt. Hirtelen homlokához nyúlok, és kisöprök onnan egy pár hajszálat, majd tovább nézem, miközben ő alszik. Lehet, hogy kicsit beteges vagyok, de most ez így jó.

Este úgy döntök a fürdés után, hogy nem a saját ágyamban fogok aludni. Meg is lepődik szegényke, mikor csak úgy besurranok hozzá, mikor épp öltözik fel pizsibe.

- Te mit csinálsz itt? – kérdi nagy szemekkel, orrhangon.

- Jövök melegíteni – mászom be az ágyába, majd a takarót magamra húzom. Erre megütközve néz rám.

- Ezt nem gondolhatod komolyan…

- De, nagyon is komolyan gondolom, úgyhogy pattanj be ide – emelem fel a takarót, majd megpaskolom magam mellett az ágyat.

Nagy nehezen beimádkozom magam mellé, és hátulról átölelem, hogy melegítsem. Ezt már tényleg nem tudom mire fogni… De most ez jól esik és kész.



Reggel arra ébredek, hogy feszegetik a kezeimet. Morcosan nyitom ki a szemeimet, és ekkor szembetalálkozom egy barna hajkoronával, ami mocorog.

- Hova akarsz menni? – kérdem halkan, amire a mocorgás abbamarad, és helyette szakadozó lélegzetvételeket hallok.

- Vécére – dünnyögi.

- Oké – engedem el, ő meg kikel és eldöcög a fürdőbe.

Míg vissza nem ér, én kimászom a takarótenger alól, és az ágy szélére ülve várom meg. Mikor ez megtörténik, és jönne közelebb, hirtelen elveszti az egyensúlyát, és ha nem vagyok ott, akkor már bizony a földön csücsülne.

- Jól vagy? – kérdem, és az ágyba rakom.

- Jól… - motyogja, majd magára húzza a takarót és rám mered. – Neked nincs iskola?

- Nincs – vigyorgok rá elégedetten. Végre kezd visszatérni a régi Reita…

- Miért?

- Mert.

- De miért vagy itthon?

- Ne kérdezz már ennyit, inkább pihenjél! – mordulok rá, amin összehúzza magát kicsit.

- Jó… - dörmögi és elfordul. Leülök mellé.

- Izé… Nem vagy éhes? Vagy szomjas? – kérdem meg tarkómat vakargatva.

- Nem.

- Majd még… jövök – kelek fel, és viharzom ki.

Már megint mi ütött belém? Na ezt nagyon gyorsan el kell felejteni! Reita nem ilyen… ő bunkó, arrogáns és szarik a másikra. Jobb lesz, ha lehűtöm magam kicsit… - megyek el zuhanyozni, ahol elég sokáig tartózkodom.



Később, amikor visszanézek hozzá, ismét azt látom, hogy alszik. És mivel Reita olyan kedves és aranyos, ezért be is fekszik szegény beteg Taka-chan mellé, és szorosan magához húzza. Persze a perverzkedés se maradhat el… Finoman fenekére csúsztatom a kezeimet, és egy hatalmas vigyorral arcomon csukom be a szemeimet. Hiába beteg, attól én még rákattanok…

Később megint azt veszem észre, hogy valaki próbál kiszabadulni a karmaim közül. Erre jó erősen belemarkolok a seggbe, amit jelenleg is fogok, mire érkezik is a válasz egy nyögés formájában.

- E-engedj el! – sipákol előttem Taka-chan, amin még jobban elvigyorodom.

- Mondj egy jó indokot, hogy miért is… - búgom neki, majd nyakára hajolok, és megszaglászom.

- Csak!

- Nem nyert… - markolom még jobban meg a fenekét, mire megütögeti mellkasomat, de elég gyéren.

- Beteg vagyok… elkapod te is.

- Hm… megint nem nyert. Erős szervezetem van, nagyon ritkán kapok el akármit is – vigyorodom el, ő erre felfújja arcát, amin meg felnevetek. – Édes vagy így… - röhögök továbbra is, majd meglátom, hogy két kis piros folt is megjelenik arcán. – És el is pirultál… - nyúlok oda arcához, de ellöki kezemet.

- Hagyj békén… - mormogja, és inkább hátat fordít nekem.

- Ne legyél morcos… - simulok hozzá hátulról, amire megremeg egész testében.

- Szállj ki az ágyamból… - motyogja, majd tüsszent egyet, és zsepiért nyúl.

- Érzem, hogy fázol, majd én felmelegítelek… - karolom át hasát. Hátranéz rám a fejével.

- Nem kell…

- Az van most, amit én mondok. És én azt mondom, hogy felmelegítelek!

- De most… miért viselkedsz így? – kérdi suttogva, és visszafordulva.

- Mert szeretem az én kis öcsikémet… - dörgölöm magam hozzá, és így kiad magából egy elég érdekes hangot.

- Miért szívatsz folyton? – kérdi, miközben megremeg hangja.

- Talán szopassalak? – kuncogom. – Hát, ha csak ez a kívánságod, rajtam ne múljon…

- Hülye perverz!

- Tudom, hogy ezt imádod bennem… - szuszogok nyakára, majd magamhoz húzom teljesen, és az előző mondatomra csak motyog valamit az orra alatt, amit nem értek, de igazából… nem is érdekel.



Amire az ősök hazaérnek, már kimászom a kis beteg mellől, és nagy mosolygások közepette jelentem be nekik, hogy amíg ők nem voltak itt, én ápoltam Takashit. Hanako-chan megköszönte, majd mondta, hogy felmegy és megnézi, mi van vele.

Aznap este egy elég fura ötlettel álltak elő drága újdonsült szüleim. Mégpedig azzal, hogy holnap tartanánk egy amolyan „összeköltözős bulit”. Először csak pislogtam, mint a halak, de aztán mondtam, hogy nekem tetszik az ötlet. Na meg azt is, hogy akkor elhívnám Aoit… Erre meg csak bólogattak.

Már aznap este felhívtam az illetékest, hogy holnap este áttolja a kis valagát és tartunk egy jó kis bulit. Először megkérdezte hol a büdös picsában voltam, mert egyedül kellett lennie egésznap, mire mondom, hogy felvigyáztam a beteg öcsikémre. De persze azonnal benne volt a bulis dologban, majd még elmondtam neki, hogy estefele jöhet is, majd elköszöntünk, és mentem is aludni, hiszen szerdán már mennem kell iskolába. Pedig úgy ápolgattam volna még a kis Taka-chant…



Az iskola kapuban Aoi szinte rám vetette magát, de úgy, hogy alig bírtam magamról lekaparni. Még a végén összekombinálnak vele… az meg nem lenne jó.

- Most képzeld el! – kurjant fel, amikor elindulunk befelé.

- Várj… - kérek egy kis időt, majd látva érdekes arcát, folytatom. – Színesben? – kérdezem vigyorogva, amit megtorol egy fejbe suhintással.

- Ne marhulj! – ró meg. – Tora és a kis talpnyalói elmentek arra a kirándulásra!

- Tényleg?

- Aha… Csak tudod, mi a szar? – sóhajt egyet, amin felvonom a szemöldököm.

- Mi?

- Hogy Ruki sincs! – nyüszít fel.

- És ennyire hiányzik? – kérdem, mire kicsit elvörösödik, és elfordul.

- Hát… fogjuk rá – motyogja. – Te meg amúgy mióta lettél bébicsősz?

- Tegnap óta – vágom rá egy eszméletlen nagy vigyorral a képemen.

- Na nehogy már! – csattan fel, amit nem értek, így kérdőn nézek rá. – Meg is húztad már? – súgja oda.

- Te szívesen szexelnél egy beteggel? – nézek rá kicsit grimaszolva. – Aki fújja az orrát és tüsszög? És fázik?

- Jól van, csak kérdeztem… - dünnyögi, amin felröhögök, és ekkor pont beérünk a terembe.



Amikor eltelik ez a rohadtul unalmas és lassan araszoló nap, és már hazafele baktatunk Aoi barátommal, rágyújtok egy szál cigire, majd mikor kifújom a füstöt, megszólalok.

- Akkor este áll még a buli?

- Már hogy a viharba ne! – lelkesül be, és csap hátba.

- Hogy a fosás érne el, most már komolyan! – dörrenek rá dühösen.

- M-most mi van? – néz megszeppenten.

- Az, hogy majdnem lenyeltem ezt a kurva cigit, te hülye!

- Bocsesz… - villant rám nagy vigyort.

- Na akkor este legyél nálunk – mondtam neki, mikor elváltunk, amire intett és bólintott, majd mentünk haza.



Hazaérve meglepetés fogadott. Apuék már készültek az esti kis bulira, és amikor összefutottam Taka-channal, már nem tűnt annyira betegnek. Remélem meggyógyult… - gondolom magamban, majd fejet is rázok gyorsan. Remélem meggyógyult? Kit érdekel! – köszönök be mindenkinek, majd felmegyek a szobámba, hogy átöltözhessek. Hamar meg is vagyok vele, és spurizok is le a nappaliba, ahol már kész terülj-terülj asztalka van.

- Te apa… - megyek közelebb, a szólított meg rám pillant.

- Hm?

- Hány embert hívtatok meg?

- Miért? Hát csak mi leszünk, meg… akit mondtál.

- Aoi – szúrom közbe, amire bólint.

- Miért, te hívtál még valakit? – pislog meglepetten.

- Nem, csak olyan sok minden van itt, azt hittem, hogy jönnek még… - mondom, és lehuppanva a kanapéra, elnyúlok egy sütiért, és majszolni kezdem.

- Hé, az estére van! – szól rám Hanako-chan, mire megáll a kezemben meg a számban a süti.

- De olyan jól nézett ki… - motyogom teli szájjal, amin felnevetnek.

- Csak vicceltem – neveti, amin nekem is mosolyogni támad kedvem.

Még befalom a finomságot, majd megtörlöm egy szalvétába, és felmegyek a szobámba vissza. Bár útközben összefutok megint a jó seggű mostoha öcsikémmel, és nem is hagyom elmenni magam mellett.

- Már megint mit akarsz? – kérdezi semlegesen, mire a derekát karoló kezeimmel fenekére csusszanok. Persze merő véletlenségből… - Reita, fejezd be! – szól rám.

- Na meggyógyultál Taka-chan? – suttogom fülébe. Megremeg… éreztem!

- Engedj el, kérlek…

- Nem akarlak – mondom egyszerűen, de ő csak úgy… ellök magától.

- Muszáj mindig rám másznod?

- Feltétlenül – vihogok rá nagyon perverzül.

- Menthetetlen vagy… - mormogja, majd ott hagy. Én meg nem kísértem tovább, hagyom elmenni. Mármint még csak a két szép lábán, amik a formás seggéből ágaznak. Hát biológusnak se megyek, az is biztos…



Az estéhez előkészülve szépen megfürdök, vagy egy órán át áztatom a… szóval mindenemet, de azért külön gondot fordítok annak a testrészemnek is. Megtörölközve baktatok vissza a szobámba, majd magamra kapok gyorsan egy bokszert meg egy elálló nadrágot, hozzá meg egy pólót, fújok magamra parfümöt, és ekkor meg is hallom, hogy nyílik az ajtóm. Megpördülök és…

- Helóka! – köszön integetve Aoi, majd beljebb jön és leveti magát az ágyamra. – Hallod, tökre beszartam, mikor Taka-chan nyitott ajtót - mondja vigyorogva, amin felvonom a szemöldököm.

- Akkor minek fekszel rá szarosan az ágyamra? – csapkodom meg egy párnával, mire védekezni kezd, de én támadom, és így… tök gyerekesen nézhetünk ki. Ekkor megint nyílik az ajtó, és mikor odanézünk, az előbb említett néz hatalmas szemekkel kettősünkre.

- Izé, nem akarok zavarni ám… de anya mondta, hogy gyertek koccintani – hadarja el, majd kifordul az ajtóból.

- Hát ezt meg mi lelte? – kérdezi Aoi, és nekem leesik, hogy hol is ülök…

- Szerintem félreértette… - mondom neki vigyorogva, mert épp rajtam ül, párnával a kezében.

- Atyaisten! – ugrik le rólam, majd megigazítja a ruháját, és vigyorogva megyünk le, hogy megünnepeljük ezt a csodás összeköltözést.



Épp leérünk, mikor kézbe veszik a pezsgőspoharakat. Gyorsan mi is beállunk közéjük, és felvesszük a poharunkat. Aoi röhög egyet, mire oldalba könyöklöm.

- Akkor most igyunk arra, hogy végre egy család lettünk – emeli fel poharát édes egyetlen jó apám. Azért figyelitek, milyen szépen mondtam… - És persze arra, hogy ez a mai este jó hangulatban teljen el. Egészségünkre! – mondja mosolyogva, és összekoccintjuk a poharainkat, majd iszunk. Az én esetemben az egészet leküldtem egy húzóra. Aoi sem tétlenkedett… hamar eltűntette.

- Akkor most együnk… - szólalt meg Hanako-chan, amire mindenki bólintott, aztán helyet foglaltunk és beszélgetni kezdtünk a sok finom kaját fogyasztva.



A vacsi aránylag csendben telt el, csak néha váltottunk pár szót, majd mi vonultunk is a szobámba, ahol természetesen volt egy kis dugi pia, amit nem kellett sok, és el is fogyasztottunk. Kicsit homályosan láttam, mikor épp a konyhába mentünk, és nagy szerencsénkre ott volt Taka-chan is.

- Látod Aoi, én ezt a segget nem fogom elszalasztani… - mentem közelebb az illetékeshez, majd rávágtam a seggére egyet.

- Reita! – szólt rám dühösen, de én csak vigyorogtam rá.

- Igen, Taka-chan?

- Ne hívj így! – dörren rám, majd durcisan elvonul.

- Reita, nem vagy semmi… - csap hátba Aoi, amit csak egy morranással jutalmazok. – Fogadjunk, hogy nem lesz meg! – tartja felém a kezét.

- Azt hiszed, hogy nem tudom meghúzni? – nézek rá fölényesen, majd kezet fogok vele. – És mit kap a nyertes?

- Tízezer yen? – kérdi vigyorogva, amire bólintok.

- Kösd föl a gatyád, mert még ma éjjel meglesz Taka-chan – engedem el a kezét, majd iszunk még a megmaradt pezsgőből, és jómagam úgy döntök, hogy elmegyek fürdeni, mert kurva büdös vagyok.



Mire a szobámba lépek egy szál bokszerben, észreveszem, hogy Aoi durmol az egész ágyamat elfoglalva. Kicsit elgondolkozom a lehetőségeken, majd inkább ott hagyom őt, és elmegyek megnézni apáék már alszanak-e. Halkan benyitok hozzájuk, majd mikor észreveszem, hogy már nagyban az ágyat nyomják, sunyin vigyorogva megyek Taka-chanhoz.

Az ágyára huppanva, valaki fájdalmasan felnyög alattam, de amikor kiszedem a takaróból, meg sem várva a kérdést, hogy mit keresek itt, egyszerűen csak szájon csókolom. Úgy érzem, hogy… megkívántam. Egy ideig ellenkezik ellenem, és próbál eltolni, de mikor pólója alá nyúlok, valahogy… feladja, és… visszacsókol. Ebből merítek bátorságot, és lehalászom róla a felsőt, majd elkezdem nyakát, mellkasát csókolgatni, amire apró sóhajokat hallok szájából. Élvezem…

Az a rész kiesett, hogy mikor került mellém a síkosító, és mikor váltunk teljesen meztelenné, de tény, hogy már egy darab ruha nincs rajtunk, és amikor összeérünk alul, folyton hallok pár nekem tetsző nyögést. Vigyorogva hajolok vissza hozzá, majd szétnyitom lábait, és az időközben síkossá vált ujjaimmal elkezdem lazítani a befogadásomra. Nem sokat szórakozom így, mert legközelebb már ott tartunk, hogy ő a nyakamba kapaszkodik, én meg eszméletlen nagyokat lökök rajta. Akkorákat sikolt, hogy jó hallani. Kezemet ekkor rákulcsolom kielégülésért kiáltó merevségére, majd addig mozgatom rajta, míg meg nem érzem, hogy a hasamra élvez. Ezek után én még mozgok benne egy darabig, majd beleélvezek, aztán pár pillanat múlva kihúzódzkodom belőle, és ráfekszem. Nem érzékelek semmit már, egyszerűen elalszom…
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.