Saga POV



Reggel kicsit kábán kelek fel, de aztán hamar elkészülök, és indulok a suliba. Persze, útközben el kell gondolkoznom, hogy akkor itt most merre is? De aztán sikerül eljutnom a suliba; kicsit furcsa ez így, hogy máshonnan kell járnom, és máshova kell hazamennem.



Lassan azért beérek, és mikor bejön a tanár az órára, egyből azzal kezdi, hogy a kirándulásról kezd beszélni. Ide megyünk, oda megyünk, ezt csináljuk, azt csináljuk… Szállás egy iskola kollégiumában lesz, de igazából már nem érdekel az egész. Végül is, csak Tora miatt akartam menni, de most haragszom rá. Nincs is kedvem hozzá. Szünetben kimegyek cigizni, a fal mellé telepedek, és csak bámulok magam elé egy ideig, majd valaki mellém vágódik, így felfigyelek rá.
- Hiroto? – nézek rá érdeklődve, miközben egy cigit vesz elő a zsebéből.
- Die nagyon oda van azért a srácért… - jegyzi meg, majd meggyújtja cigijét.
- Hm? – nézek rá kérdőn, mire fejével az előttünk álldogáló kis párosra bök. Majdnem félre nyelek, mikor meglátom, hogy hogyan smárolnak azok ketten. Ez a Ruki nem semmi ám… Egyszerre ráhajt Die és Aoi is, ő meg egyiknek sem mond nemet. Nem semmi, komolyan! Azonnal körbe is nézek, és nem messze tőlünk meg is pillantom Aoit Reitával. Látszik rajta, hogy ideges, amit… meg is értek. Torára gondolok, hogy vajon most mit csinál, merre lehet, és… mikor keres meg? Csak leesik neki, hogy haragszom rá, nem?
- Hiroto… Tora merre van? – kérdem, mire rám pillant.
- Első órára nem jött be… szerintem nem sokára érkezik – mondja, mire sóhajtok egy nagyot. Náluk szokás lógni?
- Értem… köszi – nyomom el a csikket, majd intek a kis barátomnak, és visszamegyek az osztályomba. Ha Tora ma nem keres meg, akkor még jobban haragudni fogok. Nem mondom, hogy ha idejön, és benyög egy bocsit, már ha ezt megteszi, akkor nem fogok rá haragudni, de na…


A következő óra után, mikor kimegy a tanár, valaki beront egyből az osztályba, és a szöszit odébb lökve, mellém vágódik. Tora...
- Haragszol? – kérdi azonnal, mire elkezdem pakolni a cuccaim.
- Szerinted? – kérdem tőle kicsit flegmán
- Ne már… Csak… féltékeny vagyok, megérthetnéd – mondja, mire felvonom szemöldököm. Lemondóan sóhajtok, és a cuccaim összeszedve kimászom mellőle. Az udvarra megyek, ahol rá is gyújtok egyből. Mekkora egy idióta. Megérthetném, mi? Persze, hisz tök érthető, hogy megvert… pf… röhejes.
- Na, Taka-chan, ne durcizz – jön utánam. Karomnál fogva fordít magához, mire dühösen nézek rá.
- Te megbocsátanád a párodnak, hogy megüt? Még ha csak egyszer, egy kisebb pofont adnál, elnézném. De hogy ahányszor bajod van valamivel, ez már sok. Elegem volt! – mondom kissé hangosan.
- Jó… ne haragudj – engedi el kezem, majd derekamra simítja azt, és magához húz. – Nem bírom elviselni, ha más is hozzád ér – bújtatja arcát nyakamba, mire sóhajtok egy nagyot.
- És azt hiszed, ennyivel el van intézve? – kérdem durcisan, mire elhajol tőlem.
- Hát… nincs? – kérdi nagy szemekkel, mire megint csak sóhajtok egyet. Ez az ember menthetetlen…
- Nincs! – húzom fel orrom, mire csak morcosan néz rám.
- Naa! – húz közelebb magához, majd ajkaimra hajol, és megcsókol. Visszacsókolok neki, és tudom, hogy ezzel azt mutatom, hogy megbocsátottam, de igazából még bánt a dolog. Vajon változni fog ezek után?



Következő órán, egész furán érzem magam. Valahogy… elkezd fájni a fejem, és elkezdek szédülni, még így a padban ülve is. Hirtelen fázni kezdek, és néha még homályosan is látok. Mi a fene van velem? – fogom meg fejem, és veszek egy nagy levegőt, de… nem változik.
- Takashi-kun, figyel? – kérdi meg a tanár, mire rá emelem tekintetem.
- Tanárnő, rosszul érzem magam. Kimehetnék egy kicsit? – kérdem, mire összevonja a szemöldökét, és közelebb jön.
- Tényleg sápadtnak tűnik, menjen ki egy kicsit – mondja, mire felkelek, de kicsit nehezen érek ki a szédülés miatt.

Kint leülök a padra, és csak levegőzöm, de mivel semmi nem változik, visszamegyek a terembe, és megkérem a tanárnőt, hogy hadd menjek haza. Meg is engedi, és mondja Rukinak, hogy kísérjen el, aki csak engedelmesen bólint, majd összeszedjük a cuccaimat, és indulunk.


- Megfáztál? – kérdi, mikor már közeledünk haza fele.
- Uhm… lehet – motyogom, mire elhúzza száját.
- Vigyázz jobban magadra. Hé, a múltkor nem erre jöttünk! – jegyzi meg, mire bólintok.
- Hétvégén elköltöztünk… - sóhajtok nagyot, mire nagy szemeket mereszt rám. – Anyám összejött valami pasival, és összeköltöztek – mondok csak ennyit, mert egyelőre nem akarom elmondani, hogy Reita apjáról van szó.

- Értem… - nyögi ki, majd bekísér, és amin meglepődöm, hogy nem is igazán akar elmenni, mert úgy követ, mintha muszáj lenne. Kérdőn nézek rá hátra, mire csak mosolyog egyet, aztán a konyhába megyünk. Leülök székre, és az asztalra fekszem, ő meg elkezd teát főzni. Csak nézek, hogy ez most mi? Végül is, csak azt kérték tőle, hogy kísérjen el, nem azt, hogy vigyázzon is rám…
Hamarosan egy csészét tesz elém, meg valami bogyót. Kérdőn nézek rá.
- Gyógyszer a lázra – mondja, mire csak pillogok kettőt. – És gyógytea. Még jó, hogy volt gyógynövény…
- Ruki… Ez… biztos, hogy jó? – kérdem kicsit kételkedve benne.
- Kételkedsz bennem? – konyulnak le ajkai, mire megrázom a fejem, és azonnal be is veszem a bogyót, meg a teát is próbálom hamar meginni, de valami borzalmas íze van. – Na, ne szenvedj annyit, idd meg, aztán meg feküdj le – mondja, mire megforgatom a szemeim. Mintha anyámat hallanám…
- Oké, mami – mondom, majd megiszom a löttyöt, aztán elköszönök tőle, és a szobámba menve átöltözöm. Az arcomat megmosom a fürdőbe, le is mosom a sminkem, mert kicsit elkentem… Ezután pedig fogom magam, és lefekszem aludni.



Pár óra múlva riadok fel, és a gyomrom azonnal korogni kezd. Lassan lépek ki az ágyamból, majd lecsoszogok a konyhába, közben pedig feltűnik, hogy nem szédülök, a látásom is sokkal jobb, és a fejem sem fáj. De kicsit még most is fázom. A konyhában keresek valami kajának valót, majd meg is eszem egy gyors melegítés után. Mikor végzek, a mosogatóba teszem a tányéromat, és egy poharat veszek elő, hogy igyak. Ekkor valaki akkorát vág a fenekemre, hogy még a vér is belém fagy. Úgy megijedtem… a pohár kiesett a kezemből, a fenekem meg csak úgy sajog.

- H-hülye barom! – dörrenek rá Reitára. Mert hát ki más is lehetett volna…?

- Te vagy nagyon ije… - akad meg, mire összehúzom szemöldököm. Az arcomat bámulja, amin fogadnék, hogy feltűnik neki Tora ütésnyoma.

- Hagyj békén… – fordulnék el, de a pultnak szorít így mozdulni sem bírok.

- Ezt Tora tette? – kérdi, miközben megtapogatja arcomat, ami hála neki, elkezd nagyon fájni.

- Au – szisszenek is fel, mire elhúzza kezét arcomtól. – Mondtam már… Hagyj békén… - lököm el magamtól, és a szobámba trappolok. Ismét az ágyamba fekszem, és a takaró alá kuporodva megint próbálok aludni.



- Taka-chaaaaaaan – riadok fel újdonsült bátyám idióta hangjára, mire mormogni kezdek. Hamarosan érzem, hogy ráugrik az ágyamra, majd le is rántja rólam a takarót, de én nem igazán vagyok jó kedvemben, mert nagyon is ráz a hideg, és a fejem is fáj! Már megint…

- Minden rendben? – kérdi meglepetten, majd homlokomra teszi kezét - Te lázas vagy! – állapítja meg, mire megforgatom szemeim.

- Hagyj… - motyogom, és próbálom odébb tolni az ágyon, de nem engedi, és lefog.

- Taka-chan, te beteg vagy! – micsoda észrevétel…

- És? Mit érdekel ez téged…

- Nagyon is érdekel!

- Reita… - lepődöm meg. Arca most komoly, és az érintése is gyengéd. Tud ilyen lenni? Eddig miért csak azt az idiótább stílusából mutatott?

- Ne vitatkozz! – dörren rám, mire megijedek, és össze is húzom magam. – Ne mozdulj innen, mindjárt jövök! – mondja, majd kiugrik mellőlem, és elszalad valamerre.

Ahogy kérte, meg sem moccanok, csak azon gondolkozom, hogy hirtelen miért is lett ilyen velem.
Mikor visszajön, a takarót rám húzza, egészen nyakamig betakar. Igazán aranyos ez tőle. Nem gondoltam volna, hogy van egy ilyen oldala is.

- Reita… - szólalok meg, mikor a lázmérőt veszi elő.

- Hm?

- Most miért vagy velem ilyen? – kérdem, míg arcát pásztázom szemeimmel, de mikor rám pillant, én lesütöm szemeim.

- Emeld fel a kezed… - motyogja, mire megteszem, amit kért, és be is teszi a helyére a lázmérőt. De zavar, hogy nem válaszol, így meg is említem neki, hogy tudni akarom a választ.

- Kérdeztem valamit… - dünnyögöm magam elé.

- Hozok vizet – mondja, majd kirohan. Csak nagy szemeket meresztek utána. Miért nem válaszol? Ez olyan idegesítő!



Mikor visszaér, egy pohárral a kezében, azonnal kéri is a lázmérőt. Kiveszem a hónom alól, és a kezébe teszem, anélkül, hogy én megnézném…

- Tényleg lázad van… - állapítja meg, de nem mondok rá semmit. Kezembe adja a gyógyszert, ami ma már a második lesz…

- Ezt vedd be, aztán pihenj – mondja, majd be is veszem a bogyót, és a vizet is megiszom. Ezután mindent kivisz a szobámból, és vissza sem jön, gondolom más dolga akadt. De miért nem válaszolt a kérdésemre? Ahj, ez annyira idegesítő.

Estefelé kelek fel, és fel is hívom Torát.
- Szia! - köszön, amit beteg hangomon viszonzok. – Mi a baj? – kérdi azonnal.

- Beteg vagyok… nem megyek holnap kirándulni – motyogom.
- Mi van? – kérdi hirtelen kifakadva. Tehát semmi nem változott. Ugyanolyan hirtelen haragú, mint volt, még ha rólam is van szó, még ha egy betegség miatt is hagyom ki a kirándulást, ő mérges…

- Megfáztam, holnap suliba sem megyek. Ma hazajöttem a harmadik óráról, mert elkezdtem szédülni, fájt a fejem, lázam is volt, és most még a nátha is betalált, szóval elegem van, te meg csak dühöngj! – csapom le a telefont, ami pár perc múlva csörögni is kezd.
- Ne haragudj, hülye vagyok! – mondja, mire bólintok, bár úgysem látja.
- Az, egy idióta! – jelentem ki.
- Tudom… de remélem, hamar meggyógyulsz – mondja, mire sóhajtok egy nagyot.
- Én is – dünnyögöm.
- Most akkor menj pihenni, hogy mihamarabb kipihend magad. Jó éjt, Taka-chan – mondja már kedvesebben, mire egy halvány mosoly kúszik arcomra.
- Jó éjt… - teszem le a telefont, majd elmegyek fürdeni. Nincs kedvem enni, így azt most kihagyom.


Mikor a szobámba megyek, a törölközőt a földre vágom, és felveszek egy alsót. Épp venném fel a pólómat, mikor Reita benyit. Nagy szemeket meresztek rá, majd felkapom azt a pólót.

- Te mit csinálsz itt?

- Jövök melegíteni – mondja, majd be is mászik az ágyamba, amit csak kerek szemekkel követek.

- Ezt nem gondolhatod komolyan…

- De, nagyon is komolyan gondolom, úgyhogy pattanj be ide – emeli fel a takarót, és ahogy arcára nézek, igen is komoly. Hát ez… hülye. Lassan azért bemászom mellé, ő meg hátulról át is ölel, amire csak bámulok magam elé. Nem fogok hazudni magamnak. Jól esik a közelsége. Végül is… én erre vágytam nem? Hogy Reita a közelemben legyen, és ő öleljen. Oké, ott van Tora, szeretem, meg ilyenek, de elijeszt magától. Ha Reita érezne valamit… őt választanám… de csak szórakozik rajtam, és… a testvére leszek, ha anyuék kapcsolata olyan komollyá válik. Ha összeházasodnak. Akkor pedig nem lehetnek ilyen érzéseim iránta. De mit tegyek, hogy ez változzon? Nem tudok tenni ellene – hunyom le szemeim, és a karjaiban alszok el.

Reggel úgy kelek, hogy érzem, ki kell mennem pisilni. Már nyomja a pocim… - próbálom leszedni magamról Reita karjait, de valahogy nem ereszt.

- Hova akarsz menni? – kérdi halkan, mire kicsit megijedek. De aztán a mocorgásom abbamarad.

- Vécére – dünnyögöm.

- Oké – mondja, majd elenged, és én meg kimegyek a mosdóba, és elvégzem a dolgom. Amúgy az állapotom nem lett jobb. A torkom fáj, a fejem ég, és minden össze-vissza megy a szemeim előtt. Szédülök.
Mikor a szobába megyek, majdnem el is dőlök, de Reita karjai szorosan tartanak, amin kicsit meglepődöm. Megfogott. Tényleg vigyáz rám…

- Jól vagy? – kérdi, mikor az ágyba fektet. Furcsa érzés kerít hatalmába, de inkább azzal foglalkozom, hogy ő miért nincs még suliba.

- Jól… - motyogom, miközben a takarót magamra húzom, aztán meg is kérdem tőle, amire olyan kíváncsi vagyok. – Neked nincs iskola?

- Nincs – vigyorog, mire csak egy aprót sóhajtok.

- Miért?

- Mert.

- De miért vagy itthon? – érdeklődöm tovább, de ahogy látszik, sosem fogok tőle semmire sem választ kapni.

- Ne kérdezz már ennyit, inkább pihenjél! – morran rám, én meg csak összehúzom magam, és nem szólok semmit. Most mi baja? Ő is ilyen hirtelen haragú?

- Jó… - fordulok el a másik oldalra, mire mellém ül.

- Izé… Nem vagy éhes? Vagy szomjas?
- Nem.

- Majd még… jövök – mondja, majd ki is megy.

Lehet, hogy tegnap csak a fáradtság miatt volt olyan, de ahogy kipihente magát, visszatért az igazi énje, aki sokat vigyorog olyan idiótán, hirtelen haragú, és bunkó. És nem tud válaszolni…



Hamarosan úgy kelek fel, hogy Reita megint itt van, és a keze a fenekemen nyugszik. Erre fújtatni kezdek, és azonnal megpróbálok kiszabadulni kezei közül. Hirtelen viszont belemarkol hátsómba, mire felnyögök. Erre… nem számítottam.

- E-engedj el!

- Mondj egy jó indokot, hogy miért is… - hajol nyakamhoz, de nem csinál ott semmi különöset. Az a szerencséje…

- Csak!

- Nem nyert… - markol bele megint fenekembe, mire elfojtom hangomat, és mellkasát kezdem ütögetni.

- Beteg vagyok… elkapod te is.

- Hm… megint nem nyert. Erős szervezetem van, nagyon ritkán kapok el akármit is – vigyorodik el, mire felfújom arcomat, ő meg röhögni kezd. – Édes vagy így… - mondja, de ez nem hogy jobban felhúzna, inkább kicsit… megnyugtat, és zavarba is hoz. – És el is pirultál… - nyúlna arcomhoz, de ellököm onnan kezét.

- Hagyj békén… - mormogom, mert ez a kijelentése nem tetszett. Hátat fordítok neki, és úgy durcizok.

- Ne legyél morcos… - simul hozzám, mire megremegek. Basszus!

- Szállj ki az ágyamból… - motyogom.

- Érzem, hogy fázol, majd én felmelegítelek… - karol át, mire hátra nézek. Most komolyan gondolja?

- Nem kell…

- Az van most, amit én mondok. És én azt mondom, hogy felmelegítelek!

- De most… miért viselkedsz így? – kérdem, de ezzel el is fogadom, hogy itt marad.

- Mert szeretem az én kis öcsikémet… - dörgöli magát hozzám, mire felnyikkanok. Mi az istenért kell ezt csinálnia?

- Miért szívatsz folyton?
- Talán szopassalak? Hát ha csak ez a kívánságod, rajtam ne múljon…

- Hülye perverz! – akadok ki. Ez már tényleg nem hiányzott, utálom, mikor ilyen!

- Tudom, hogy ezt imádod bennem… - mondja, majd magához húz.
- Na persze… - motyorgom, majd hamar ismét elalszom.



Később anya kelt fel, de Reitát már nem látom sehol. Mondja, hogy mérjük meg megint a lázamat, majd mikor ez megvan, elég csúnyán néz rám.
- Jól megfáztál, kisfiam – jegyzi meg, mire sóhajtok egy nagyot. – Ha holnapra nem változik, elmegyünk a dokihoz – mondja, mire szemeim kipattannak.
- Mi? Nem! Kizárt! – jelentem be, mire szúrósan néz rám, én meg lejjebb csúszom az ágyban, és a takarót arcom elé húzom.
- Na, gyere – nyújtja kezét, mire kérdőn nézek rá. – Hidegfürdő – mondja, mire megint kerek szemekkel nézek rá.
- Anyu, nem vagyok már hat éves! – mászom ki az ágyból. – Megy egyedül is – motyogom, mire megint egy szúrós pillantást zsebelek be tőle.
- Ajánlom, hogy tényleg hideg legyen… - erre csak morgok egy sort, majd bevágódom a fürdőbe, és ahogy anyám is javasolta, hidegfürdőzök egyet.


Bassza meg, de rohadtul megfagyok mindjárt! – szállok ki vacogva a kádból. Ha ez nem hat, akkor falnak megyek… - törölközöm meg, és gyorsan felöltözöm pizsibe.

Mikor a szobámba érek, anyám ott ül az ágyamon. Ez most meg sem moccant, mióta elmentem, vagy visszajött? – nézek rá, majd bevágódom az ágyamba. Azonnal közelebb jön, és homlokomra teszi kezét.
- Holnap bulit tartunk. Az összeköltözésünk alkalmából – mondja, mire tökre meglepődöm.
- Igen? – nézek rá értelmesen.
- Nem akarsz meghívni valakit? – kérdi kedvesen, mire megrázom a fejem.
- Mindenki kirándul…
- Értem – mondja mosolyogva. – Holnap még nem mész suliba, oké? – erre csak bólintok, ő meg kimegy a szobából.
Nehezen, de majdnem sikerül elaludnom, mikor is anyám megint érkezik egy tálcával a kezében. Nem vagyok éhes…
- Csak egy kis levest hoztam, ezt edd meg – mondja, mire fújtatok egyet, majd mikor elém teszi, gyorsan neki is látok, és elfogyasztom az ételt, aztán mára elköszönök anyámtól. Kedves, hogy így törődik velem, de na…



Másnap reggel… vagyis inkább délben, úgy kelek, hogy már semmi bajom. Tök frissnek érzem magam, és könnyűnek, a gyomrom pedig ordít a kajáért. Ez jó… - pattanok ki az ágyból, majd megyek el zuhanyozni. Mikor ezzel megvagyok, felveszek valami egyszerű itthoni ruhát, majd lemegyek a konyhába, és vadászok valamit a hűtőből. A tegnapi maradék jó is lesz.
Mikor ezzel kész vagyok, épp mennék vissza a szobámba, mikor anyám berobban az ajtón. Egyből el is kap, hogy megnézze, van-e lázam, vagy nincs. De mikor ő is tapasztalja, hogy a homlokom hőmérséklete normális, megnyugszik. Közli, hogy ma este jön Reitának az egyik haverja is, és nagyon örül, hogy hárman milyen jól elleszünk majd. Aha, képzelem… nem baj, ő legalább ebben a hitben él.


Mikor Rei hazajön, össze is futok vele, de semmit nem szólunk egymáshoz. A szobámba vonulok, és a tükörben kezdem nézegetni az arcomat. Tora ütésének már nincs meg a nyoma az arcomon… Vagyis, ha jól megnézem, látszik, de amúgy nem. Máshol viszont… a kezemen például még mindig eléggé látszik. Kell ez nekem? Hogy tönkre tegyen? Ahj… nem akarok ezen gondolkozni - megyek ki a szobámból, hogy a fürdőben nekiállhassak a készülődésnek, mint például a fürdés. De Reita megállít útközben.

- Már megint mit akarsz? – kérdem, mire fenekemre csúsztatja kezét. - Reita, fejezd be!

- Na, meggyógyultál Taka-chan? – kérdi fülembe suttogva, mire megremegek. Mi van velem?

- Engedj el, kérlek…

- Nem akarlak – mondja, de én ellököm magamtól.

- Muszáj mindig rám másznod?

- Feltétlenül – kezd el perverzen vigyorogni.

- Menthetetlen vagy… - mormogom, majd ott is hagyom. A fürdőben gyorsan lezuhanyozok, hajat is mosok, majd felöltözöm, belövöm a hajam, teszek sminket, és… kész – nézem meg az összképet a tükörben. De mégis minek öltözök így ki? Hisz nem lesz itt senki, akivel törődjek. Reita Aoival lesz, anyu Akiya-sannal… Mindegy.



Alig mászom le az alsószintre, hogy harapjak valamit, megszólal a csengő, így én megyek ajtót nyitni. Tudtam, hogy Aoi lesz, szóval nem lepődtem meg, hogy ő áll az ajtóban. De ahogy az ő arcát nézem… ő igen is megijedt, vagy mi. Kerek szemekkel pislog rám, én meg csak odébb állok, hogy bejöjjön.
- Szia – köszönök neki, mire pislog még párat, majd visszaköszön. – Reita fenn van a szobájában – mondom, majd becsukom az ajtót, és megyek is sütiért. Anyu istenien süt… - nyúlnék a sütis tál felé, de ahogy elérném, azonnal eltűnik előlem. Oldalra fordulok, és meglátom, ahogy anyám lopja a sütimet.
- Anyu! – nyüszítek fel, mire angyalian mosolyog rám.
- Szólnál a fiúknak, hogy jöjjenek koccintani? – kérdi, mire megforgatom szemeim, és felmegyek, hogy szóljak nekik.

Ahogy benyitok, a számat is eltátom. Csak azt látom, hogy Aoi Reitán ül, és… ez egész érdekesen hat.

- Izé, nem akarok zavarni ám… de anya mondta, hogy gyertek koccintani – darálom el egy levegővel, majd kifordulok a szobából, hogy még véletlenül se zavarjak meg semmit.

Miután koccintottunk, a vacsorának is nekiálltunk. Nagyon finom lett, és sokat ettem is, mert… nem tudtam ellenállni. Ezután beültem tévézni, mert hát semmi jobb dolgom nem volt. Épp ment valami film, de már vagy a közepénél járt. Azért én végignéztem, majd mikor vége lett, kikapcsoltam, és… a konyhába mentem sütizni. Mert azt imádom!



- Látod Aoi, én ezt a segget nem fogom elszalasztani… - hallom meg Reita hangját mögülem, mire fújtatok egyet, de aztán úgy döntök, hogy elengedem a fülem mellett. De mikor rácsap a fenekemre, kissé bedühödöm. Minek folyton a fenekemet csapkodni?

- Reita! – szólok rá, de ő csak idiótán vigyorog rám. Csodás…

- Igen, Taka-chan?

- Ne hívj így! – vonulok el, hogy ezt a két bolondot magára hagyjam. Komolyan, nagyon egymásra találtak. Minek kell mindig engem szekálni? Nincs más? Ahj, ez annyira idegesítő!

Hamar úgy döntök, hogy elmegyek zuhanyozni, mert már nincs mit tennem ma, kicsit álmos vagyok, ideges, és unatkozom, tehát megyek aludni, persze csak a fürdés után.



Épp a legszebb álmaimban járok, mikor valaki rám ugrik, és erre riadok fel. Fájdalmasan nyögök egyet, de még időm sincs lereagálni, hogy mi van, kihámoz a takaróból, és ajkaimra hajolva csókol meg.

Próbálom ellökni magamtól, de most valamiért nem sikerül. Pólóm alá nyúl, és simogatni kezd, mire megenyhülök, és ismét tudatosul bennem, hogy én kívánom Reitát, csak a bunkó énje sokszor eltaszít. De most kussol, és amíg ez így van, addig minden jó. Vissza is csókolok már neki, és hagyom, hogy birtokolja testemet. Tudom, hogy most az jön.

Hamar leveszi rólam a pólómat, és csókolgatni kezdi nyakamat, majd mellkasomat, és egyre csak halad lejjebb. Élvezem az érintéseit, át is karolom nyakát, és apró sóhajok hagyják el számat Reita cselekedetei hatására. Mikor a köldököm alatt, és az alsóm felett is beborított apró puszikkal, felnéz rám vigyorogva, én meg azonnal közelebb is húzom, hogy megcsókoljam. Mikor ez megvolt, végigsimítok felsőtestén. Nem az a túl izmos fajta, de látszik rajta, hogy szokott edzeni. Hátamra fordít, és alsón keresztül kezd ingerelni. Erre halkan nyögni kezdek, ő meg közben fülemre harap, majd nyakamat is megszívja. Teljesen kiráz a hideg, ha csak hozzám ér. Hamar leveszi rólam az alsót, majd utána magáról is. Végignézek testén, és bele is pirulok kicsit a látványba, főleg, mikor látom a perverz vigyort az arcán. Az éjjeliszekrényemhez mászok, és kiveszem belőle, ami kell. Visszafekszem előző helyemre, és magunk mellé teszem a kis dobozt, majd ismét lehúzom magamhoz, hogy hosszan megcsókoljam. Imádom a csókját. Nem egyszer képzeltem el, még a suli előtti időben, hogy ez történik velünk. Hogy engem csókol, és hogy esetleg… alatta nyögök. Aztán elhessegettem a gondolatot Tora miatt, de most… nem érdekel Tora.
Ahogy Reita hozzám simul, alul összeérünk, és erre érdekes nyögést hallatok, ami látszólag tetszik neki. Elhajol tőlem, és bekeni ujjait, majd vigyorogva hajol vissza, és nyitja szét lábaimat. Tudom, hogy részeg, és valószínűleg nem sokra fog emlékezni. De ez talán nem is baj. A tágítással hamar megvan, nem vár sokat, hamar bekeni magát is, és belém hatol. Először egészen lassan kezd mozogni, én meg átkarolom nyakát. De ahogy eltelik egy kis idő, gyorsítani kezd, és nagyokat is lök, mire én már nem tudom tartani a hangom, és szinte sikoltok alatta. Mikor már közel vagyok a kielégüléshez, kezét körém kulcsolja, és segít rajtam. Hamarosan ő is átlépi határait, és rám dőlve piheg egy kicsit, majd kicsúszik belőlem, de ugyanúgy visszafekszik rám. Egy ideig próbálom lefejteni magamról, de végül is… amikor az arcára nézek, olyan aranyosnak találom, hogy inkább hagyom. Majd reggel elmegyek fürdeni. Csak… kicsit nehéz a légzés, hogy így rajtam fekszik. A haja a számban, ő maga a lábaim közt… de legalább nincs már bennem. A haját kisöpröm arcom elől, majd átkarolva őt, elalszom lassan.



Reggel arra kelek, hogy valaki mocorog rajtam. Kinyitom szemeim, és Reitát pillantom meg, de még alszik. Ugyanis szemei csukva vannak, és egyenletesen szuszog most rajtam. A baj csak ott van, hogy ismét megmoccan, gondolom, helyezkedne álmában, de így… összeérünk ott alul. Halkan felnyögök, mire szemeit kinyitja.
- Mi a…? – néz fel rám hirtelen, majd kerek szemekkel pislog kettőt. Felemeli a takarót, benéz alá, majd ismét rám néz. Telibe vörösödik arcom, ő meg elkezd vigyorogni. Mindent látott ott alul…? Aprót mozdít csípőjén, mire elfojtok egy nyögést, és szúrósan nézek rá.
- Mássz le rólam! – nyögöm ki, mire csak még jobban elvigyorodik.
- Mondd csak, Taka-chan… hányszor csináltuk? És… milyen pózban? – vigyorog rám továbbra is, elég közel az arcomhoz.
- Szállj le rólam!
- Nem! Előbb válaszolj! – néz rám szúrósan, mire fújtatni kezdek.
- Minek ittál annyit? Talán emlékeznél is valamire – morgom.
- Majd legközelebb vigyázok a piával – vigyorodik el perverzen, mire fejbe csapom.
- Nem lesz legközelebb! – jelentem ki nagy komolyan.
- Persze… na és… milyen volt? Mondd már el!
- Mekkora hülye vagy – morgom, majd legurgatom magamról, és a takarót magamra húzva ülök fel az ágyban.

Épp kelnék fel, mikor kezemnél fogva visszaránt, és a szemeimbe néz. Már megint az az utálatos énje… nem szeretem, mikor ilyen paraszt módon viselkedik. Lábát lábaim közé nyomja, mire felnyögök, és mérgesen nézek rá.

- Miért vagy ilyen? – kérdem lehangoltan. Ha egy kicsit is kedvesebb lenne, és egy kicsit visszavenne ebből az idióta viselkedésből… annyira jó lenne.
- Milyen? – kérdi, mire a másik irányba nézek.
- Ilyen bunkó – motyogom, mire leszedi rólam a takarót. Azonnal nyúlnék s utána, de kezeim lefogja, és nagyokat pislog rám. – Engedj el! – morgom, de nem enged, csak végignéz rajtam.
- Tora bántott? – kérdi megdöbbenve, mire kirántom kezem övéből.
- Törődj a magad dolgával! – morgom, és az alsómat gyorsan megkeresem, és a fürdőbe veszem utamat. – Mire visszaérek, ne legyél itt! – mondom még neki dühösen az ajtóban, majd egy köntöst előhalászva a szekrényből, a fürdőbe megyek. Szépen berontok, azzal nem számolva, hogy valaki volt bent. Ahogy belépek, Aoit majdnem fel is lököm. Nagyokat pislog rám, én meg összébb húzom magamon a köntöst, hogy ne nézzen meg annyira.
- Bocs – morgom, mire csak megrázza fejét, és kimegy. Nem, nem volt pucér, vagy ilyesmi, teljesen fel volt öltözve, szóval nem nyitottam rá rossz pillanatban.
Míg a zuhany alatt áztatom magam, gondolkozni kezdek. Reita látta, hogy van rajtam folt… amit Tora hagyott rajtam, és egyből rá gondolt. Kitalálta. De hogyan? Honnan veszi, hogy Tora bántana engem? Ez olyan furcsa…

Én meg… lefeküdtem vele. Pedig egy önelégült bunkó – sóhajtok egy nagyot. De nekem ez az önelégült bunkó tetszik. Miért pont ő? Olyan hülye vagyok… - hajtom a fejem a csempének. Már másodszor hagytam neki olyat, amit nem kellett volna. A múltkor is kaptam érte. Megérdemlem, hogy Tora haragudjon rám. Csak az a baj, hogy ha ő mérges, akkor durva. Én pedig nem akarom, hogy durva legyen velem.



Mikor a szobámba megyek, Reita már nincs ott. Szerencséje. Az ágyon viszont új huzat van, és szépen össze is van rakva. Nagyokat pislogok a látványra, de aztán csak vállat vonok, és felöltözöm valami itthoniba. Ma úgysem mentünk volna suliba. Vajon Aoi még itt van? – fordul meg fejemben a kérdés, majd a hasam korgása készet, hogy lemenjek a konyhába. És… a két jómadarat meg is találom ott. Nem foglalkozva velük, a hűtőhöz lépek, és mikor megpillantom a süti hegyeket, szemeim megcsillannak. Egyet meg is eszek hamar, majd keresek egy kis tányért, és ilyen finomsággal kezdem a napot.
- Taka-chan, nem félsz, hogy elhízol? – kérdi Reita, majd hirtelen átkarolja derekam, így felegyenesedem a hűtőtől. Még az a szerencse, hogy ijedtemben a tányér nem esett ki a kezemből.
- Nem félek! – morgom, majd lefejtem magamról a kezeit.
- Na, most miért vagy ilyen morcos? – kérdi gügyögve, mire legszívesebben agyon csapnám. – Hisz az este, ami történt… - Erre azonnal szembe fordulok fele, és szája elé teszem a kezem.
- Kussolj! – morgom, mire nagy szemeket mereszt. Remélem, már elkürtölte az egész városban.
- Most mi van? – kérdi, miután elengedtem.
- Az, hogy Tora kinyír ezért – dünnyögöm. – Nem kéne, hogy megtudja – motyogom, majd még veszek pár sütit, és a nappaliba menve, a tévé előtt elfogyasztom.



A nap többi része unalmasan telik, de én inkább azt mondom, hogy nyugis. Reita nem zaklat, mióta Aoi hazament, csak a szobájában gubbaszt, én meg eszem, iszom, tévézem, és kábé ennyi. Imádom anyám főztjét, és most össze vagyok zavarva, kicsit bűntudatom van, és… kell az édesség.
Másnap reggel hamar elkészülök a suliba, és egyedül megyek. Nem tudom, lesz-e alkalom, hogy Reitával menjek, de én… mindig előbb indulok el. Ahogy az osztályba érek, megpillantom Rukit. Die is elvolt a kirándulásra, és Ruki is… Aoi viszont itthon volt. Vajon történt valami? – megyek oda hozzá, és le is ülök mellé.
- Szia, volt valami különös a kiránduláson? – kérdem azonnal, mire aprót bólint. Kérdőn nézek rá, mire a padot kezdi bámulni, és kis alakzatokat rajzol rá.
- Én… hiányzott Aoi – motyogja, mire meglepődöm. Most akkor Aoi kell neki? – De… jól esett, hogy ott van Die. A gondolataimat elterelte Aoiról, együtt is aludtunk, és nem nyomult, pedig azt hittem, fog. És… olyan kedvesen simogatott, és csókolt. Saga, én nem tudom, mit tegyek! – nyüszít fel, kissé hangosan, mire elcsitítom, mert az egész osztály minket bámul.
- Chibi, nem gondolod, hogy döntened kéne? – erre bólint egy aprót. – Próbáld meg vele. Vagy adj esélyt Aoinak. Neked kell döntened – sóhajtom, majd felkelek. – Ki kell mennem, rágyújtani – mondom, majd kimegyek az osztályból.
Alig lépek ki az ajtón, de meg is pillantom Aoit és Reitát. Pár pillanaton belül csatlakozik hozzájuk a másik két haverjuk, és valamiről cseverészni kezdenek. Én levágódom a lépcsőre, és rágyújtok. Hamarosan meghallom a kis chibi hangját, mire hátranézek. Aoi előtt álldogál, és nagyban meséli, hogy hiányzott neki, és hogy jó lenne, ha elmennének valahova ketten. Na ez vicces… most akkor Aoi kell neki? Komolyan, érti valaki ezt a kölyköt? Mert én nagyon nem… - fordulok vissza normál helyzetembe, majd csak bámulom a betont előttem.
- Sagacchi – ül le mellém hirtelen Die, mire nagy szemeket meresztek rá.
- Ki? – kérdem, és oldalra biccentem a fejem. Minek hívott?
- Te… Tora? – kérdi, mire megvonom a vállam. És mi van Rukival? Őt észre sem vette? – fordulok meg, de azt veszem észre, hogy Aoi, és a picike eltűnt.
- Most megyek… - mondom, mert épp becsengettek. Elnyomom a cigimet, már ami maradt belőle, és az osztályba megyek. Amit furcsállok, hogy Ruki késve ér be. Kérdőn nézek rá, de csak leint. Már el sem mondja, mi van… szóval így állunk…


Óra után rá is kérdezek, hogy mi volt, hogy késve érkezett, mire próbál terelni, meg olyanokat mond, hogy semmi különös, csak a mosdóban volt. Na persze, én sem vagyok ám hülye annyira…
- Láttalak Aoival – nyögöm ki, mire nagy szemekkel néz rám.
- Nem is! – mondja nagy komolyan, mire felvonom egyik szemöldököm.
- De is… vele tűntél el valahova.
- Csak… beszélgettünk – motyogja.
- Aha… te, Ruki… volt már barátod ezelőtt? – kérdem, mire a másik irányba néz.
- A-a… - erre már semmit nem szólok. Végül is… megértem én, hogy nehéz a választás. Die egy menő gyerek a suliban, Aoi is elég népszerű, és mind a kettő jó képű… de Aoit úgy nem ismerem, Die meg… nem olyan típusnak ismerem, akinek hosszútávra kéne valaki. De én nem kavarok be, hisz nem ismerem az érzéseit Rukival szemben.



Suli után végre találkozom Torával. Nem tudom, hol volt egész nap. Most látom ma először.
- Hazakísérlek… - mondja, mire elkezdenék ellenkezni, de a csókjával belém folytja a szót. – Merre is laksz? – kérdi, mire nagyot sóhajtok. Remélem, Reita elmegy valahova iszogatni a haverjaival…

Elmondom neki a címet, majd indulnék is el, de karon ragad, és a parkoló fele húz.

- Motorral jöttem – mondja.
- Ja… nem tudtam – motyogom, majd utána megyek. Gyorsan megy, mint mindig… nem tudom, hova siet. A ház előtt megáll, majd beljebb invitálom. A konyhába megyünk először, ahol megkínálom innivalóval, és kajával. Nincs itthon senki, mert az ajtó zárva volt. Épp iszogatjuk a narancslevünket, meg arról beszélünk, hogy milyen nagy a ház, mikor meghallom az ajtót nyitódni. Azonnal arra felé nézek, és meg is pillantom hamarosan Reitát. Torára pillantok, aki meglepve bámul a jövevényre.
- Ez meg… mit keres itt? – kérdi, majd Reita besétál a konyhába, és ekkor veszi csak észre, hogy nem egyedül vagyok. – Azt mondtad, nem ismerem! – morogja, mire elnézek másfele. Most tök jó… mit csináljak? Persze, hogy nem akartam elmondani neki, hogy Reita a bátyám… ez olyan nagy gond? Tudtam, hogy ideges lesz…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.