Ha valaki annyira elvontan magányos, mint én, csak legyintenek az emberek és azt mondják: de hisz művész! Meg sem próbálják látni bennem az embert és megérteni az érzéseim.
Beskatulyáznak ezzel az egy szóval, „művész”, és pénzt csinálnak belőlem. Gyönyörű, nem? Csak röhögni tudok a saját nyomorúságomon.
Persze, én választottam ezt az életet, ezért egy szavam se lehet és szeretek is zenélni, de vannak dolgok, amiket nem tehetek meg és ezek gúzsba kötnek. Talán, ha más helyen, másként ismerjük meg egymást…
Hisz' erről van szó, a szerelemről.
Néha, ha belegondolok, hogy a Földön hét milliárd ember él, és én pont abba az egybe szerettem bele, akibe nem kellett volna, elfog a hányinger. Undorodom magamtól, az érzéseimtől és néha a világtól, épp hangulatfüggő, mit utálok jobban. Mégis, mint utolsó fűszálba kapaszkodva, reménykedem, hogy egyszer észrevesz.
Szánalmas lennék? Ezt ítélje meg olyan, aki még sosem hibázott.
Voltam már nemegyszer szerelmes, de valahogy mind ugyanúgy végződött. Mintha sorsszerű lenne, hogy egyedül maradjak. Talán ez a végzetem? De Uruha… Igen ő más, érzem legbelül. A gyönyörű arca talán örökre beleégett a retinámba és kísért szüntelen e pillanatban is. Talán ez lesz a vesztem…
Furcsa egy játék az élet, de a legnagyobb baj az vele, hogyha elvesztetted, nem léphetsz vissza a start mezőhöz és kezdhetsz minden tiszta lappal.
Az alkonyuló táj, mindig réveteggé tesz, hű barátként ölel körbe a melankólia, ahogy eltűnik a vöröslő Nap, helyét a sötétség veszi át.
Ha meghalnék, tudná, hogy érte éltem? Egy pillanatra is eszébe jutna, hogy ő volt a mindenem? Kétlem. Ez, s ehhez hasonló gondolatok, amik lassanként alkotóimra szaggatnak. Bár a depresszió lelki jelenség, én úgy érzem fizikailag is meggyengültem.
Gyenge vagyok, és gyáva.
Egyre gyengébb.
A kifújt, fehér füstben minden benne van, egy cigaretta az életem... és már jócskán leégett. Elárul minden lélegzetvételem, hogy már nincs tovább. Vagy csak én érzem így?
Kiégtem.
Innen, az épületmonstrum tetejéről annyira egyszerűnek tűnik minden, az emberek, a zajok.
Akkor nekem miért ilyen nehéz?! Ha a gondjaim úgy éghetnének el, mint a cigi a számban...
Ha lezuhannék, hiányoznék valakinek? Neked hiányoznék, Uruha?
Kiállok az épület legszélére, lehunyom a szemem, és szívok egyet a frissnek nem mondható városi levegőből.
A cigi csikk kiesik a számból. Ez vagyok már én is, egy elszívott cigaretta.
Hát így érne véget?
Lépek egyet előre.
Az utolsó dolog, ami még eléri összeeső tudatom, hogy most talán hibázok.
Sajnálom Uruha, szerettelek! Viszlát, valahol, valamikor!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
EEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEH T----------T *értelmes hozzászólás*