Saga POV



Csodálkozom, hogy Reita nem szól Torára semmit. Azt hittem, hogy itt helyben összevesznek, és egymásnak ugranak, de nem ez lett.
- Miért nem mondtad el? – kérdi Tora, mire lehajtom a fejemet.
- Bocsánat – suttogom. – Én csak… nem akartam, hogy baj legyen miatta… - motyogom.
- Attól még elmondhattad volna.
- Jó, de mindig csak veszekedtek… - dünnyögöm, mire felsóhajt.
- Anyukád az apját választotta, erről nem te tehetsz – mondja, amin meg is lepődöm. – Nem megyünk a szobádba? – kérdi, mire rá nézek.
- Hát… mehetünk. – mondom, de van egy olyan gyanúm, hogy nem tanulgatni akar menni, vagy simán beszélgetni mondjuk. Maximum a testemet jól áttanulmányozni…
Ahogy beérünk a szobámba, jó alaposan körbenéz, majd mikor lehuppanok az ágyra, hogy ne csak álldogáljak, rám mosolyodik. Azonnal eldönt az ágyon, majd fölém mászik, és csókolni kezd.
- Tora… - szólítom meg.
- Mi van? – kérdi, mikor rám néz. Elfordítom a fejem. Az az igazság, hogy… Reita után még annyi kedvem sincs ehhez, mint eddig.
- Nem lehetne, hogy… ezt most hagyjuk? – kérdem, mire mintha dühöt vélnék felfedezni szemeiben. – Tudtam, hogy megint kiakadsz… akkor most jönnek a pofonok, majd a többi? – nézek el oldalra, mire lemászik rólam, és mellém fekszik.
- Jó… akkor hagyjuk – mondja, amin meglepődöm, és feljebb csúszok a párnákhoz, Tora mellé. Sóhajt egy nagyot, én pedig közelebb araszolok hozzá, mire átkarol. Lehet, hogy… szakítanom kéne vele. Már egyáltalán nem értem, miért vagyok vele. De furcsa, hogy most leállt. Változik? – gondolkozom el, de hamarosan megszólal a mobilja, így felül, én meg csak figyelek. Mikor leteszi, hátra néz rám.
- Haza kell mennem. Apám hamarosan haza ér – mondja, mire csak bólintok.
- Akkor holnap találkozunk – mondom már a bejáratban. Egy csókot még kapok tőle, majd megy a motorjához. – Szia.
- Szia – köszön el, és indul is. Ahogy becsukom az ajtót, nagyot sóhajtok. Miért csinálom ezt? Miért vagyok még vele? Megcsaltam… most már… nem szeretem. Eddig szerettem én egyáltalán? – ballagok fel a szobámba. Nem tudom…



Este a vacsora után épp mosogatok, mikor is Reita átkarolja a derekamat. Csak ő lehet, hisz anyuék elmentek aludni. Kicsit megugrok érintésére, de nem nagyon ijedek meg… de mégis hirtelen jött.

- Mit akarsz már megint? – dörmögöm magam elé, mire lejjebb csúsztatja kezeit. – Reita! – kiáltok rá, de mintha semmi sem történt volna, nyakamba csókol, hátulról hozzám simul, és simogatni kezdi ágyékomat.

- Igen? – kérdi ezek után, majd ráharap fülemre, én meg felsóhajtok. Ahj, miért kell ezt csinálni velem?

- Fejezd be.

- Nem akarom – löki meg csípőjét, mire nyögök egyet.

- Ne fogdoss már! – csattanok fel, mire szembefordít magával, én meg nagyokat pislogok rá. Hirtelen ajkaimra hajol, és csókolni kezd. Annyira meglepődök, és úgy viszonoznám, de… nem teszem. Felemel, majd a pultra ültet, és olyan közel jön hozzám, hogy alul összeérünk. Erre elhajolok tőle, és próbálom ellökni magam elől, de csak folytatja nyakam kényeztetését. Én ezt igazán nem akarom… össze vagyok zavarodva, a saját érzéseimmel nem vagyok tisztában.

- Hagyd abba…

- Érzem, hogy te is akarod… - mondja, miközben perverzen néz rám.

- Dehogy akarom! – csapkodom meg vállát, és szállnék is le, de nem enged.

- Akkor mi az a dudor a lábaid között, ha? – kérdi, majd meg is markol, mire felnyikkanok, majd elnézek a másik irányba. Reitát… kívánom. Persze, hogy kívánom, de… nem akarom ezt csinálni. Egyik részem vágyik rá, de a másik nem. És az lesz erősebb… – Na látod… - hajolna vissza hozzám, de eltolom magamtól, és leugrok a pultról, majd felszaladok a szobámba.



A takaró alá bújok, és próbálok rendet tenni az agyamban, a szívemben… de annyira nem megy. Olyan egy hülye vagyok. Én csinálom magamnak a bajt. Miért kell szeretnem ezt a hülyét? Miért nem jó nekem az, aki van? – sóhajtok fel. Ahj, annyira rossz ez a helyzet. És folyton eszembe jut, hogy megcsaltam a barátomat a jövőbeli tesómmal. Szép vagyok… elásnám magam, komolyan!

Reggel lehangoltan megyek suliba, és ez egész nap csak folytatódik. Olyan hülyének érzem magam. Miért hagytam magam Reitának? Oké, hogy… bele estem, de legalább akkor mondanám meg Torának, hogy nem akarok már vele lenni. Én… miért játszok vele? Mind kettejükkel. Bár, Reita tudja, hogy vele vagyok, de ez akkor sem fair. Nem ismerek magamra. És még én osztom a Chibit, hogy döntsön Aoi meg Die közt… A nap közben meg is volt a Chibi öröme. Nagyban újságolta, hogy Aoival mit csináltak, és hogy milyen jó vele lenni, de én nem tudtam rá semmit mondani. És zavart, hogy egész nap, akárhogy kerestem Torát, nem volt sehol. Hiroto azt mondta, hogy suliban van, de furcsa… hát nekem is furcsa, hogy nem keres. Vajon történt valami? – gondolkozom el, mikor órák után pakolom össze a cuccaimat. Amikor kimegyek az osztályból, hirtelen megijedek. Die ott áll az ajtó mellett, a falnak dőlve.
- Hát te? – kérdem, mire ellöki magát onnan, és rám néz, majd vele együtt indulok el a kijárat felé.
- Tora mondta, hogy szóljak… azt akarja, hogy menj el hozzá. Most – mondja, mire meglepődöm.
- De… miért nem várt meg? – kérdem, mire megvonja a vállát.
- Mit csináltál? – kérdi, mire kérdőn nézek rá. – Amiért ma olyan volt… dühös…
- Én… én nem tudom, mi a baja – motyogom, és remélem, nagyon remélem, hogy nem történt semmi olyan… hogy nem tud semmit. – Akkor én most sietek hozzá. Szia – köszönök el, és gyorsabbra veszem a lépteim. Igazából félek. Nem akarom, hogy tudja, ami Reita és köztem történt. De hát honnan tudná? Csak nem mondta el neki…

Az ajtó nyitva, így bemegyek, de kiáltok, hogy van-e itthon valaki, csak hogy ne legyek meglepetés. Tora hangját meg is hallom a szobából, amint mondja, hogy a szobájában van. Oda megyek, miután lepakolom a táskámat, és lassan benyitok a szobába.
- Szia – köszönök neki azonnal, mire felkel az ágyról. - Hallottam, kerestél… - Folytatnám tovább is, de egy hatalmas pofonnal belém folytja a szót. Az egyensúlyomat is elvesztem, csak a fal az, ami megfog. Megijedek, hogy ezek szerint mégis tud-e a dologról.
- Mi volt azon a költözős bulin? – kérdi, mire ajkaim összeszorítom, lábaim remegni kezdenek.
- Tora… - nyikkanok meg, de azonnal rám ordít.
- Az igazat! Reita megdugott, vagy sem? – kérdi dühösen, mire nem tudom, mit mondjak.
- Ki mondta ezt? – kérdem halkan, mire megfogja a karomat. Felszisszenek, mert nagyon erősen szorítja meg, és ezzel el is éri, hogy a szemeibe nézzek.
- Én kérdeztem! – dörren rám, majd csapja be az ajtaját.
- Én…
- Ezért nem volt kedved tegnap ehhez, mi? – kérdi, mire elnézek a másik irányba, közben próbálom kiszabadítani a kezemet.
- Sajnálom – motyogom, mire kapok még egy pofont, majd az ágyra lök, és nekem esik. Először azt hittem, hogy majd megfektet, aztán mehetek is, amerre akarok. De nem… megint durva, és megver. És fáj… tudom, hogy hibáztam, de… amikor nem csináltam semmit, akkor is bántott. Alig bírom tartani magam, hogy ne kezdjek el előtte sírni. Egy ideig nem merek megszólalni sem, de aztán próbálom lenyugtatni, hogy hagyja abba. De ezzel nem értem el semmit. Addig csinálta, míg neki jól esett. Utána pedig elkezdi levenni rólam a ruhákat, de mikor a nadrágomat csatolná ki, megfogom kezeit, mire megint egy pofon a jutalmam.
- Engedj el! Hagyj békén! – ordítom neki, majd nagy civakodások után sikerül lerúgnom magam fölül. Egy percet sem várok, azonnal felkelek az ágyról, és az ingemet kézbe véve, szaladok ki a házból. Útközben persze a táskámat is felveszem, de nem ér utol. Az utcán veszem magamra az ingemet, de be sem gombolom. Zokogva futok egészen hazáig. Mikor belépek az ajtón, nem figyelek rá, hogy ki hol tartózkodik, csak bevonulok a szobámba, és átveszem az ingem, majd a takarót magamra húzva fekszem az ágyba. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a takaró eltűnik rólam, és meg is pillantom Reitát. Ijedten nézek fel rá, és látom, hogy meglepődik rajtam.

- Add vissza! – nyúlok a takaró után, de csak fölém mászik, és a kezeimet lefogja.

- Ezeket Tora tette? – kérdi, miközben végigsimít sajgó arcomon.

- Hagyj békén… - motyogom, és próbálom kiszabadítani kezeimet, de nem hagyja. Pont most, nem akarok pont Reitával küzdeni…

- Máshol is megütött? – kérdi, mire nem szólok semmit, csak megrázom a fejem, hogy nem, majd elfordítom arcomat. – Taka-chan! – dörren rám, majd a kezét megemeli, mire megremegek, és összehúzom magam. De nem történik semmi, így felnézek rá, de nincs is időm reagálni, elkezdi leszedni rólam a ruhákat, mire megint megijedek. Nem akarom, hogy lásson, és félek, hogy olyat tesz, amit nem kéne… Mikor már alsónadrág sincs rajtam, még jobban sírni kezdek.

- Ne… - csuklik el a hangom, de meg sem moccan, csak végignéz rajtam. Furcsállom, de bennem még így is szégyenérzetet kelt. A testem teli van Tora nyomaival, és most mindent lát… nem akarom… – Engedj el, kérlek… - motyogom, mire letörli a könnyeimet, de nem enged el.
- Most akkor válaszolj nekem… - mondja, majd kicsit közelebb is hajol. – Ő tette ezt veled? – kérdi halkabban, miközben ujjait összefonja enyéimmel. Mit csinál? – fordul meg a fejemben a kérdés, majd pici bólintás után folytatom a sírást, és elfordulnék tőle. Hagyja is, ami kicsit meglep, de nagyon örülök most neki. Egyedül akarok lenni, nem akarok látni senkit! – fordulok oldalra, és húzom össze magam, amilyen kicsire csak tudom. Hamarosan megérzem magam mögött besüllyedni az ágyat, és a takarót rám teríti, majd magához húz. Elkezdi simogatni derekamat, én pedig lassan álomba merülök. Biztos a sok sírás miatt…



Késő este kelek fel. Úgy érzem magam, mintha mosott rongy lennék. Elmegyek fürdeni, végül is, levetkőzni már nem kell… A zuhany alatt csak állok egy ideig, és magam elé meredek. Rossz kedvem van… pedig én rontottam el a dolgokat, csak… azt nem értem, hogy Tora honnan tudta meg. Ezután nehezen tudok elaludni, de azért sikerül. Reggel, amikor felkelek, az első utam a fürdőbe vezet, de ahogy a tükörbe nézek, elmegy az életkedvem. Ahogy az arcomon meglátom a foltokat, nincs kedvem iskolába menni… Tora megint elintézte. De végül úgy döntök, hogy elmegyek mégis, csak egy rakás alapozót kenve magamra. Mikor nagyjából el sikerül tűntetni, elkezdek normálisan készülődni, és lassan a suliba is beérek. De ahogy az bejárati ajtót átlépem, mindenki érdekesen kezd nézni, és sugdolózni. Nem tudom mire vélni, így csak zavartan megyek tovább. A folyosómon megállít egy lány. Az, aki év elején is oda jött hozzám, de máig sem értem, hogy miért.
- Mit szeretnél? – kérdem tőle, majd mennék is közben tovább, de megfogja az ingem ujját, így visszafordulok felé.
- Az… az osztályban a táblára valami van írva – motyogja, mire érdekesen nézek rá. Ez miért nagy dolog?

- És? – kérdek vissza.
- Mindenki rólad beszél az iskolában… és… és Reitáról meg Toráról – mondja, mire felvonom a szemöldökét. – Szóval… te Torával… együtt voltál? – kérdi, nekem meg egyre zavarosabb a dolog.
- Aha – mondom, de bemegyek az osztályba, és mikor meglátom a feliratot a táblán, olyan dühös leszek hirtelen. Nem tudom, ki írt ilyeneket, de ez undorító. És a kedvem még inkább elmegy mindentől. A nevem mellé, még az van írva, hogy… „Bármikor, bárhol kapható egy körre, és még nem is jár nagy költséggel.” Azonnal oda megyek, és letörlöm a táblát, majd fújtatva megyek ki a teremből. A folyosón valaki nekem jön, de nem enged elmenni maga mellett. Folyton elém lép, mire felnézek rá, ő meg csak vigyorog rám. Nem tudom, ki ez, de idegesít.
- Ma szabad vagy, cicus? – kérdi, majd megfogja a fenekem, és bele is markol. Megugrok erre, majd lesöpröm a kezét magamról.
- Nem vagyok cicus, sőt még szabad sem! Nem csak ma, máskor sem! – morgom neki, majd odébb lököm, és ott hagyom. Tudni akarom, hogy ki volt ez a szemét! Nagy hangzavarra leszek figyelmes az egyik folyosón.

- Te rohadt szemét állat! Hogy merészelted? – hallom meg Tora hangját, mire arra fordulok, és ahogy meg is látom őt, és Reitát, oda megyek.

- Jó érzés volt összeverni? – hallom meg legközelebb már Reita hangját, aki az ingjénél fogva rángatja Torát.

- Azért kapott, mert megérdemelte. – Itt leesik, hogy rólam van szó. Biztosan, rólam beszélnek. - Amúgy is csak dugásra tartom – mondja Tora nevetve, mire kissé megdermedek. Ezt… ezt hogy gondolta? Nem lehet igaz! Nem lehet ekkora szemét! Csak viccel… - nyugtatgatom magam, de ez annyira nem megy. Még Reita haverjai is mondták… csak arra tart. Nem figyeltem a történtekre, csak akkor figyelek fel, mikor Reita legközelebb megszólal, de ekkor Tora már a földön fekszik.
- Nem érdemled meg őt… te semmit nem érdemelsz, maximum azt, hogy jól seggbe rakjon valaki! – mondja neki Rei, majd megfordul, és ide is jön, majd elkezd vonszolni maga után. Ahogy ezt teszi, könnyeim hullani kezdenek, és csak arra tudok gondolni, amit ez előbb Tora mondott. Csak arra voltam jó neki… csak arra…


Reita egy mosdóba húz be, és megáll előttem.
- Csak… csak arra kellettem… – ismételgetem magamban, mire Reita hirtelen átölel. Meglepődöm, és nem is ölelem át, mert… jelenleg csak azzal foglalkozom, hogy átvertek.

- Nem akarom, hogy vele legyél… - suttogja fülembe. Ezek után? Rám se nézzen… De ezt mégis furcsa Reitától hallani. Dühös volt Torára, amiért bántott. Nem értem ezt. Eltolom magamtól, majd kérdőn nézek rá, de ekkor csak letörli könnyeimet, és kezei közé fogva arcomat, lassan ajkaimra hajol, és megcsókol. Meglepődöm ezen, valahogy megint furcsán viselkedik. Kezeim mellkasára teszem, majd viszonzom csókját. Eleinte csak ingjét markolászom, de ahogy mélyíteni kezdi, és egyre jobban megfeledkezünk magunkról, átkarolja a derekam. Közelebb húz magához, én pedig nyakát ölelem át kezeimmel. Hirtelen meghalljuk a csengő hangját, és erre elhúzódom tőle, egy pillanatra nézek csak szemeibe, majd lehajtom fejemet, és mellkasába bújtatom arcom.
- Menjünk haza – mondja, majd meg sem várva, mit mondok, megfogja a kezem, és kihúz a mosdóból. Egészen a termemig vonszol, én meg csak lehajtott fejjel, újrakezdve a sírást megyek utána. Az ajtó előtt megállít.
- Kihozom a cuccodat… - mondja, majd bekopog, és be is megy az osztályba. A tanítás egy kis ideje már elkezdődött, tehát nem tudom, a tanár mit szól hozzá. Amikor kijön, ismét karon ragad, és csak húz maga után.

A suli előtt rágyújt, majd engem is megkínál a cigijéből. Kiveszek egy szálat, és meggyújtja nekem, majd lassan kezdem szívni azt a szart. Olyan lehangolt vagyok. A suli előtt is az voltam, de most még inkább… Nem hiszem el, hogy végig hülyének nézett. Hogy végig csak játszott velem… ezt nem tudom elhinni.
Egész úton nem szólunk semmit, csak megyek mellette csendesen. Mikor hazaérünk, a lakás üres, anya, és Reita apja is dolgozik… a szobámba megyünk, én meg szokásomhoz híven becélzom az ágyamat, és a takaró alá bújok. Hamarosan megérzem, hogy az ágy besüpped mellettem, majd Reita kihámoz a takaróból, és átkarol. Nem értem ezt a kedvességét… egyszer csak így viselkedik, de magyarázat nincs rá. Tudni akarom, hogy miért ilyen… - fordulok felé, majd rá pillantok. Letörli arcomról a könnyeket, majd megszólal.
- Tora nem érdemel meg téged…
- Miért vagy ilyen? – kérdem, mire tekintete megváltozik.
- Miről beszélsz?
- Kedves… törődő… - Erre felkel mellőlem.
- Visszamegyek a suliba – mondja. Már megint kikerüli ezt a kérdést.
- Én voltam hülye – motyogom, mire felém fordul már az ajtóból.
- Hm? – néz rám kérdőn.
- Tora megtudta, hogy mi volt a bulin. Én nem mondtam el senkinek… - motyogom, majd a fejemre húzom a takarót. Ettől függetlenül még hülye voltam, hogy vele voltam. Talán mindenki tudta, hogy csak a szexre vagyok jó neki, semmi másra. – Talán jobb is, hogy kiderült – motyogom már szinte magamnak, aztán oldalra fordulok.



Egész nap csak itt fekszem az ágyamban. A hasam már korog az éhségtől, de semmi kedvem enni… nincs kedvem semmihez. Csak fekszem, és bámulok magam elé. Hamarosan meghallom, ahogy nyílik az ajtóm, és meg is látom hamarosan Reitát. Mellém ül, majd az ölébe tesz egy tálcát.
- Ettél már? – kérdi kedvesen, mire egy ideig csak pislogok rá.
- Én… még nem – motyogom, majd fel is ülök.
- Gondoltam. Hoztam egy kis péksüteményt, biztosan szereted… - teszi ölembe a tálcát, és hamar észre s veszem, hogy nem rég érhetett haza, és nem is rég vette ezt, mert még meleg. Lassan elkezdek enni, közben ő is vesz párat, amit elfogyaszt. Mikor elfogy mind, elveszi a tálcát, letesz az asztalomra.
- Jobban vagy már? – kérdi, mire nemlegesen bólintok.
- Mondd el, miért vagy ilyen? – mondom halkan, mire csak kérdőn néz rám.
- Nem értem, mire gondolsz.
- Már kérdeztem, de nem válaszoltál… délelőtt… furcsán viselkedsz velem…
- Nem vagyok furcsa. Ugyan olyan vagyok, mint eddig. – menne ki, de kimászom az ágyból, és karját megfogva húzom vissza. Emikor rám néz, csak zavartan nézek el a másik irányba.
- Mondd el – kérem halkan.
- Nem tudom! – emeli fel hangját, mire megrezzenek. Megijesztett. – Most jó? – kérdi, mire nemlegesen bólintok.
- Akkor… miért verted meg miattam Torát? Miért érdekel, hogy mit tesz velem, és miért… miért csókoltál meg? – kérdem, miközben szemeit fürkészem.
- Nem… nem tudom… csak érzek valamit, de nem tudom mi ez…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.