19. rész

Aoi POV

Ruki… miért kellett ezt csinálnod? – sóhajtok fel, és tovább játszom a hullát a padon. Reita néha megbökdös, de most még annyi kedvem sincs, hogy rátapossak a lábára az asztal alatt. Óra végéig semmit se csinálok, és amikor kicsengetnek, csak sodródom az árral. Megyek a többiek után, akik nem firtatják, hogy mi a bajom. Vagyis… elkiabáltam. Reita cigizés közben elhúzott messzebb a többiektől és nekem esett. Mármint… szóban. - Ki vele, mi bajod! – néz rám dühösen. - Nincs semmi bajom – rántok vállat és mennék is vissza, de elkapja a karom és a falhoz vág. - Aoi, ne akard, hogy erőszakot alkalmazzak! - Én nem akarom… - pislogok nagyokat. - Akkor rinyáld már el, hogy mi a tököm bajod van! Kit kell megverni? - Senkit se kell… - motyogom. – Csak Ruki jól átkúrta a fejem, és szó szerint kúrt egyet azzal a vöröskével… - Hogy mit csinált? – düllednek ki a szemei, mire bólogatok neki. - Nincs kedvem többször elmondani, de a lényeg, hogy ezt mind akkor tette, mikor épp randink lett volna. - Nem lehet, hogy valami… félreértés? - Szerinted lehet azt másképp érteni, ha másfél órával a kibaszott időpont után felhívom, és akkor két szó után az a majom beleszól, hogy milyen jót szexeltek? - Izé… nem. - Na látod – forgatom meg a szemem, majd észre is veszem Torát meg a kis talpnyalóját. - Hát már megint kikbe kell botlanom, ha kijövök friss levegőt szívni? – horkan fel gúnyosan Tora, Reita meg azonnal idegbeteg lesz. - Ha te kint vagy, akkor friss levegő már nincs… - pöcköli el a cigit Reita, miközben odamegyünk eléjük. Folyamatosan a vörös hajú köcsögöt nézem, de ő csak elnéz mellettem, vagy rám vigyorog elégedetten. Reita meg Tora elkezdik egymást osztani, de engem ez jelenleg nagyon nem érdekel, úgyhogy csak állok mellette, mint egy darab szar. Ekkor megérzem, hogy valaki meghuzigálja a felsőmet. Hátranézek, és Rukival találom szembe magam. Más esetben örülnék neki, de így… - dobom el a cigimet. - Mi van? – dörrenek rá. – Nem volt világos, hogy hagyj békén? - Aoi… kérlek, beszéljük meg. Én nem akarom, hogy ez így legyen. - Figyelj csak – húzom magam mellé karjánál fogva, majd a vöröskére mutatok, és odahajolok a füléhez, hogy jól hallja. – Ott a te szíved csücske, foglalkozz vele, engem meg felejts el… - hagyom ott, majd szerencsére be is csengetnek, így megyünk órára. Egész óra alatt töröm magam mindenen. Legfőképp Rukin… - fekszem el a padon. Miért jön utánam, mikor Die kell neki? Miért nem hagy békén? Legalább ne hazudna, és mondaná meg, hogy nem én kellettem neki. Ez így annyira… kiakasztó. Szünetben Rei megint elrángat magával, és újra elkezd kérdezgetni. Én meg… őszintén? Nem tudom, hogy mit akarok. Mert az, hogy szeretem Rukit, nem fog elmúlni egy nap alatt. De a másik dolog, hogy fáj, amit tett… - Miért nem beszéled meg vele? Engedd, hogy elmondja az ő álláspontját is! – noszogat Reita. - Miért akarod ennyire, hogy kibéküljünk? - Mert szar látni, ahogy szenvedsz. És életemben először most láttam rajtad, hogy ennyire beleestél volna valakibe. Ilyenkor nem szabad feladni! - De lefeküdt mással! – morgom, Reita pedig megszeppen egy pillanatra. - Taka-chan is lefeküdt Torával, nekem mégis kell – vallja be, mire eltátom a számat. - De… - Semmi de! Ha azzal a nyomival akarna lenni, szerinted utánad jött volna? - Nem. - Meg akarná magyarázni a dolgokat, ha nem kellenél neki? - Nem – dünnyögöm, és lassan kezdem belátni, hogy… nekem végtére is… kell Ruki. - Akkor mire vársz? – bök oldalba. - Holnap megkeresem – motyogom. - Ez a beszéd! – vág jól hátba, amire azonnal kap egy bokán rúgást. – Au! Hát így kell bánni azzal, aki segít a szerelmi életedet megoldani? – kérdezi morogva. - Tudod, a szokás hatalma… - vigyorgok rá, majd megyünk a következő óránkra. Amikor mennénk kifelé Reitával, a suli kapujában Die áll a kerítésnek dőlve, és mikor meglát, elvigyorodva jön közelebb. - Menj előre, mindjárt megyek – mondom Reitának, aki bólint, és elindul. – Mit akarsz? – kérdem unottan. - Semmi különöset, tényleg… - vigyorodik el még jobban. - Akkor meg mit akarsz? – kelek ki magamból, amin felröhög. Mi ennyire vicces? - Ha nem sietsz, akkor… - jön közelebb – épp most fogják szétkefélni a kis Rukid seggét… - röhög a képembe, az én arcom meg elfehéredik. - Hol van? – ragadom meg a ruhájánál fogva egy pillanat alatt, mire az ő képéről lefagy a vigyor. – Hol?! – kiabálom, majd akkorát mosok be neki, hogy elterül a földön. Akarna felkelni, de rálépek a mellkasára, így a földön marad. - Kinyögöd végre, vagy a szart is kiverjem belőled? – kérdezem idegesen. - A… a régi iskolánál – mondja köhögve. Nem is kell több, úgy rohanok az említett cím felé, ahogy csak bírok. Mikor ott vagyok, nem látok senkit, így közelebb megyek. Amint belépek az omladozó épületbe, meghallom Ruki hangját. Arra megyek, amerről hallom, így egész hamar eljutok valami terembe, ahol pár alak körbeállja, és épp… ó, istenem! - Aoi… - hallom meg halk hangját, az agyam meg ebben a pillanatban pattan el. Feltűröm a felsőm ujját, és egy jókorát kap az, amelyik épp meg akarta erőszakolni. Elterül a földön, majd a többi is rám támad, de mindegyik gazdagabb lesz egy-egy monoklival. Sajnos… túl sokan vannak, így puszta kézzel elég nehéz elbánni velük. Körülnézek, és meglátok egy magányos vascsőt a földön, amit azonnal felveszek, és már ütök is vele. Nem telik sok időbe, és mind a négy nyomorult a fejét, illetve az oldalát fogva menekül el. Még megvárom, hogy eltűnjenek a látóteremből, aztán a vascsövet eldobom, és Rukihoz szaladok, aki még mindig remeg az asztalon. - Semmi baj, már itt vagyok – húzom közel magamhoz, ő pedig úgy bújik, mintha az élete múlna rajta. Majdnem az is múlott… Felöltöztetem gyorsan, majd karjaimba veszem, és elindulok ki innen, de még útközben szól, hogy a táskája a lépcsőn van. Hamar felkapom azt is, és végre kiérünk az épületből. Még a végén rám omlana… Amint kiérünk az épületből, egy hatalmas robaj üti meg a fülünket, mire visszanézek. - Még szerencse, hogy időben kijöttünk – mondom elhűlve, mert a bejáratot már eltakarja egy leomlott faldarab. - Uhum – motyogja Ruki, majd nyomok egy puszit a homlokára, és elindulok vele haza. Haza… hozzám. Belépve a bejárati ajtón, semmit se szólok, csak egyenesen a szobámba viszem Rukit. Egész végig egy szót sem szólt, csak erősen kapaszkodott a nyakamba. Mikor beérünk a szobámba, az ajtót becsukom, őt pedig lefektetem óvatosan az ágyamra. Most veszem csak észre, hogy milyen az arca! - Ruki… - simítom meg arcélét. – Bántottak? - Ne-nem – motyogja halkan. – Még időben jöttél… - Úgy értem, hogy meg is vertek? – ülök mellé és kisimítom a haját a homlokából. - Hát… - suttogja, majd elnéz másfelé és bólint. Legszívesebben megkeresném mindet, és addig ütném őket, amíg mozognak és van bennük élet. - Már nem bánthatnak – mondom kedvesen, mire visszafordul felém és a szemei tele lesznek könnyekkel. – Na, már itt vagyok! – mosolyodom el. - Annyira sajnálom… - sírja el magát, majd hirtelen felül és a nyakamba köt ki: kezeivel átkarolja azt, és fejét a vállamra hajtva kezd el pityeregni. - Te nem tehetsz semmiről – simogatom hátát, majd észreveszek valamit az ágyon. Egy kis papírdarab… Finoman eltolom magamtól Chibit, majd kézbe veszem a cetlit és olvasni kezdem. A végére persze az állam a padlón van, és csak tátogok, mint a halak. - Mi az? – kérdezi félénken. - Ezt… hol találtad? – mutatom felé az említett papírdarabkát. - A padomon – motyogja. – Azt hittem, hogy te írtad… - Nem, nem én voltam… de tudom, hogy ki – morgom el a végét, és kezem ökölbe szorítva összegyűröm ezt a szart. - Aoi… - bújik hozzám, amin kicsit meglepődöm. – Köszönöm, hogy megmentettél… - motyogja. – Szeretlek. Az utolsó szón rendesen meglepődtem. Jól esik, hogy ezt mondta… - dobom arrébb az összegyűrt papírt, majd magamhoz ölelem remegő testét. - Én is szeretlek, Ruki – suttogom hajába, majd felnéz rám, így gyorsan kihasználom a helyzetet és nyomok egy puszit a szájára. De nem számoltam azzal, hogy ezzel fájdalmat okoztam… – Ne haragudj! – motyogtam bűnbánóan. - Semmi baj – rázta meg fejét. - Várj meg, mindjárt jövök! – döntöm le az ágyra, majd kiszaladok az elsősegélydobozért. Le kell ápolni a sebeit… mert biztos van neki máshol is az arcán kívül. Hamar megtalálom a keresett dobozt, és azzal együtt sprintelek vissza Rukihoz. Ugyanúgy fekszik az ágyon, ahogy hagytam. Mosolyogva ülök le mellé, majd kinyitom a ládikót, és újra ránézek. - Ne nézz perverznek, de le kell venni a ruháidat, hogy elláthassam a sebeidet – mondom tök komolyan, amin elmosolyodik. - Nem nézlek annak – motyogja, majd felülve elkezd vetkőzni, de hamar abbahagyja; gondolom fájt neki a mozdulat. - Segítek – mászom közelebb, majd óvatosan lehúzom róla a felsőjét, így megtekinthetem a felsőtestét… Ó, te jó ég! – nyelek egy hatalmasat, és szemeimmel folyamatosan pásztázom. - Ne nézz – dünnyögi halkan. - Pedig gyönyörű vagy… - csúszik ki a számon, amibe mindketten kicsit belepirulunk. Végül a nadrág is lekerül róla, és megcsodálhatom a hófehér combjait, amikbe egyetlen csapásra beleszerettem. Mindenhol lefertőtlenítettem, ahol seb volt rajta, bár ahogy elnézem, lesz ebből pár lilás folt, de azzal most nem tudok mit kezdeni… Utána segítettem felöltözni neki, és szerintem a hirtelen mozdulatok eléggé fájhatnak neki. Van pár zúzódás az oldalán, és az arcát is jól helybenhagyták. - Csukd le a szemed – utasítom, mire így is tesz, én meg elkezdem kenegetni a horzsolást a homlokán, illetve a száját is, ami kicsit felrepedt – gondolom a pofonoktól. - Au! – sikkant fel. - Bocsi – mondom, majd mikor az arcát is leápoltam – nem perverzre gondolni, ti perverzek! -, adok egy puszit az orrára, amire azonnal kinyitja a szemeit. – Kész vagyunk! - Köszönöm – suttogja, majd ujjaival kezd el szórakozni, amit annyira cukinak találok, hogy nem bírok magammal és rávetem magam – ő kerül alám, én meg rá. – Ah! Au! - Úristen, ne haragudj! – ugrok fel róla, és lekonyuló ajkakkal nézek le rá. - Nem haragszom – mondja egy kis mosollyal ajkain, aztán… kitárja karjait felém, amire először csak pislogok, majd újra ráfekszek, de már óvatosabban, hogy ne fájjon neki, és ne nyomjam össze. Mikor már pár perce egymást nézzük, és én közben pici puszikat adok az arcára, egyszer csak ő töri meg a csendet. - Aoi… - szólít meg és kezével gyengéden simogatni kezdi a hátam. - Hm? – adtam puszit az állára majd a nyakára is, amibe beleborzongott. - Haragszol még rám? - Már miért haragudnék? – hagyom abba a puszilgatást, és feljebb tolom magam rajta. - Hát, mikor randink lett volna… - motyogja szomorú arccal, amin hamar végigsimítok. - Ez már megtörtént, ne foglalkozzunk vele. Tény, hogy szarul esett, de aztán rájöttem, hogy… - mondom, de ennél a résznél megakadok és kicsit zavarba is jövök. - Hogy? – kérdezi kíváncsian. - Hogy kellesz nekem – motyogom, és oldalra fordítom a fejem. - Komolyan? – fordítja vissza maga felé az arcom, így láthatom csillogó szemeit. - Uhum – bólogatok, mire lehúz magához és óvatosan összeérinti ajkainkat. Nem hosszú a csók, csak pár másodpercre ér össze a szánk, de nekem ez többet mond mindennél. Ezután lefordulok róla, és magamhoz húzom, ő pedig édesen bújik hozzám, és közben hol a mellkasom, hol a hasam simogatja. Az én kezem karját cirógatja, majd mikor már egy jó ideje így fekszünk, meghallom, hogy hangosan szuszog. Elaludt… - mosolyodom el, majd én is pihenek kicsit. - Aoi! Aoi! – hallom meg a nevemet, majd meg is érzem, hogy valaki rázogat. - Mi az? – nyitom ki szemeimet, majd ásítok egyet és próbálok ébren maradni. - Haza kéne mennem – motyogja halkan a kis szöszim, és ezek hallatán azonnal éber leszek. - Mennyi az idő? – kapom fel a fejem, majd mikor Ruki bedugja a képembe a telefonom, és meglátom az időt, majdnem kiesek a számon. - Már biztos aggódnak, hogy hol vagyok… - Miért nem alszol itt? – vetem fel a nagyszerű ötletet, amin elpirul. - De nem tudják, hogy hol vagyok… - kezd el játszani a takaró szélével. - Felhívhatod a telefonomról őket – teszem a kezem a combjára, amin még jobban elvörösödik – még a füle is! - De… - És ilyen állapotban amúgy sem engednélek el sehova! – szögezem le, és a hatás kedvéért összefonom magam előtt a kezeimet is. - Menni azért tudok még – dünnyögi csücsörítve. - Ragaszkodom hozzá, hogy maradj. És akkor ez lehetne az első randink – mondom mosolyogva. - Jó, de… akkor is el kell mennem haza még suli előtt! - Megbeszéltük! – vigyorgok rá, amin ő csak zavarba jön. – Na, hívd fel az ősöket, hogy a barátodnál alszol – nyújtom felé a telefont. – Vagy én hívjam fel? – gondolkodom el hangosan, mire kikapja a kezemből a telefont. - De ne hallgatózz! – mondja csúnyán nézve, ami elmosolyodom, és megpuszilom az arcát. Míg Ruki telefonál, én addig megpróbálok több-kevesebb sikerrel megágyazni. Csak hát… elég nehéz úgy, hogy közben a telefonáló személy kis segge is az ágyon van. De megoldom, mert amikor már csak alatta van az ágyat letakaró pléd, egyszerűen csak felemelem, mire belesikolt a telefonba. Próbálom úgy megfogni, hogy ne fájjon neki, de néha csak kicsúszik egy-két… nyögés. Ezen csak kuncogok, majd amikor sikerült megágyaznom, visszateszem Rukit az ágyra, mellébújok, és elfoglalom magam: simogatni kezdem a pociját a felsője alatt, amin felnevet. Imádom a nevetését, mondtam már?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.