|
17. rész
2012.07.11. 13:44
Reita POV
Dolgom végeztével lehuppanok a kanapéra a tévé elé. Ez a legjobb, ami velem ma történhet, istenre mondom! Tévénézés. Sőt! Berakok egy filmet, mert Rukival ma nem fogok tárgyalni, helyette akkor megnézek valami nevetős filmet. Abból nincs amúgy sok, de ami van, azt nézem és kész.
A film lassan elkezdődik, én meg eldőlök a kanapén. Kényelmes így… Egy ideje megy már a film, aztán ajtónyílás hang. Ha kijön, én megverem! Aludjon, és gondolkozzon, ne engem basztasson.
- Ki ne gyere! – üvöltöm le a fejéről a haját, de rá sem nézek; nincs hangulatom hozzá.
Ajtócsukódás és kattan a zár. Okos fiú. Holnap reggel én magam megyek be hozzá, hogy megnézzem, mit alkotott bent, de ma… ma nem fogok, az egyszer biztos. Mindegy. Nézem tovább a filmemet…
Nem is nézem ezt a nyomorultul unalmas és szar filmet, inkább gondolkozom. Most ő is haragszik rám? Hát… biztosan. Főleg az előbbi viselkedésemért. De igazán megértheti! Elvégre nekem volt igazam. És még én vagyok a baja… na ez röhejes. Sírva rohanna utánam, ha most bemennék hozzá és elköszönnék tőle, mondva, hogy elmegyek valahova. De ilyen görény én sem vagyok - mert nem is otthon van. Csak a második otthonában, ami nálam van.
Fáradt vagyok, fáj a szemem, az orrom is... Mondjuk, azt leszarom, ha fáj, hadd fájjon. Tőlem le is eshet, ha valami normálisan kinézőt operálnak a helyére. Na már tényleg fáradok, mert akkor szoktam ilyeneken elmélkedni… Jesszusom! Elmélkedek… Komoly gondok.
Kikapcsolom a tévét, meg az összes berendezést, ami úgy két méterben megközelíti a tévét. Elegem van mára az elektronikából is. Öcsém… minek készülök? Szerelőnek? Na jól van ám, Reita bácsi mindjárt elmegy alukálni. Felkapartam magam, azt az élőhulla testemet és kiszedtem egy takarót az alól, ahol feküdtem pár perce. Levettem a nadrágom, majd a pólóm is, és egy szál alsóban befeküdtem a kényelmet nyújtó ideiglenes ágyamba. Ahogy lecsuktam a szemem, megint nyílt az ajtó. Biztos vagyok benne, hogy ide jön. Oké, jöjjön... – fekszem a hátamra, szemeim lecsukom, és most jön az a rész, hogy idejön és megkéri a kezem. Vagy ez hülye ötlet? Kétségtelenül.
Érzem minden mozzanatát. Nem látom, de érzem. Leül mellém a földre. Na már semmit sem mondok erre inkább… Elkezd nevemen szólongatni. Rei… Rei-chan… már csak a Reibaba meg a Reicica hiányzik, komolyan. Meg sem mozdulok, hanem kivárom mit csinál erre. Megfogja a kezem, ami a takarómon kívülre esett. A-a! Nem vagyok most jókedvemben… - fordulok be, de nem magamba, aztán kihúzom kezéből az enyémet. Biztos behisztizik, és leüvölti a hajam álmomban, de… Tévedtem. Elkezdi simogatni a hátam. Ez… mit ne mondjak… nem esik rosszul…
- Rei-chan, sajnálom, nem akarok vitázni… tudom, hogy hülye vagyok, és nem a te hibád. – De csak a fele. A lebetegedésed az enyém, és azt be is ismerem. – Szeretlek.
Na most jött el az a pillanat, hogy lassan nem bírok magammal. Azért nem árulom el magam, csak alvást imitálok továbbra is. Közben reménykedem, hogy befekszik mellém, vagy minimum egy jó éjt puszit kapok. Az első talált. Mivel nem kívül voltam, simán befeküdt mögém, és átölelt a takarón keresztül. Tényleg szeret… És én is szeretem. Kapok az alkalmon, és hátrafordulva betakarom, mire lepett arcot vág. Erre nem számítottál, mi?
- Öhm… - nyel egyet. Ajaj, mit akar vajon mondani? – Mióta vagy fent? – El sem aludtam drágám.
- Amióta kijöttél a szobából.
- Akkor… öhm… mindent hallottál?
- Aha… és… én is bocsi... – motyorgom. Nem hittem, hogy ma képes leszek egy bocsit kinyögni. De megtörtét, háhá! – És én is.
- Mit te is?
- Szeretlek te nagyon hülye. Miért, mit gondoltál? – Jó, fogjam vissza magam.
Erre csak belefúrta nyakamba az orrát. Édes így. Nem szólt már semmit, csak megpuszilta a nyakamon a bőröm, aztán fészkelődött. Nem jó a hely, vagy mi van?
- Mit fészkelődsz már ennyit?
- Semmit, semmit…
- Azt látom Pöttömke – mondtam, mire ő felnézett rám. Ilyen arcot sose láttam. – Mi… Mi van?
- Levehetem Reibaba? – Na tessék! Hogy megmondtam, nem? Reibaba! Anyám…
- Mit is Rukibaba? – Ha már ő kezdte…
Ezúttal nem pipult be legújabb nevére, csak megfogta orromat takaró vászoncsíkomat, és leszedte rólam. Már megint nézni akarod? – néztem rá morcosan. Sunyorogva eltűntette a keze ügyéből, sőt még az én kezem közeléből, hogy még a véletlen kedvéért se tehessem vissza, ha már alszik… Hű de jó! Na de… neki megengedem. De csak neki. Nem fogom senki másnak sem megmutatni az orrom, sem engedni, hogy levegye azt rólam. Ez csak Pöttömke kiváltsága. Hiszen ő a királykisasszony… Jó, ez nem volt vicces! Nagyon nem. Ki nevetett? Megverem… Na de mindegy.
Miután elkerült tőlünk az orrkendőm biztos távolságra, közelebb tolta hozzám magát, mondhatni majdnem mínuszba mentünk át… na de azt nem most! Szóval ott tartottam, hogy… igen, Chibim közel bújt hozzám, én meg átöleltem jó szorosan. Azért remélem nem fog megfulladni. Még úgy alvás előtt felnézett rám, feljebb is lökte magát, és megpuszilta finoman az orrom hegyét. Erre mit csináltam? Bambán pislogtam rá kettőt, aztán takarodót fújva inkább aludtunk… És még ő hisztizik, hogy ne csókolgassam betegen… aztán ő puszil orron. Nem értem. Inkább nem viszonzom ezt a gesztusát, mert én nem állnék meg egyetlen orr puszival sem…
Na ja, a harmadik menet után talán hagynám abba, hogy pihenjünk. De nem kéne most pont ilyen témáról beszélnem magammal, mert a végén megszúrja valami Ruki hasát… és az kellemetlen lenne nekem is, és neki is. Már a három egymás utáni menet gondolatától is megborzongok. Engedné? Kibírná? Mert, hogy én igen… az biztos. De majd meglátom. Majd kiderül minden a maga idejében. Reményeim szerint holnap vagy utána. Ahogy meg közben észreveszem, Ruki szuszog a mellkasomra. A fedetlen és meztelen mellkasomra. Ebbe is beleborzongok. Kellemesen, de bele. Jó érzések futnak át rajtam, csak az összpontosításukkal van egy kisebb fajta probléma.. Mert, izé, egy helyen találkoznak azok a bizonyos jó borzongások. Egy alsó helyen, valahol a két szép lábam közt, ahol szétválnak. Ajaj… Csókot lehelek kedvesem hajára, aztán próbálom magam az álomföldekre invitálni… mindenféle perverz vihogó Reita fej nélkül…
Ijedten riadtam fel, mert valaki annyira ölelt, hogy közben majdnem kiszorította belőlem a szuszt is. Szomjas is vagyok már, pisilnem is kell… mi jöhet még? Rám törik a takaríthatnék, így – nézek az órára, ami háromnegyed hármat mutatott pár perccel elmúlni – hajnalban? De nem vagyok egyedül legalább. És ez a szar sem kényelmes. Úgyhogy ha kihugyoztam és leittam magam, akkor bemegyünk aludni a szobámba.
Kelnék fel, hogy könnyítsek magamon, de egy csuklómra markoló kéz megakadályoz ebben. Ruki tart vissza, igaz, kómás fejjel.
- Hova mész? Itt akarsz hagyni? – néz rám kétségbeesetten.
- Épp hugyozni készültem, de ha nem engedsz el, akkor rád dobom… - mondom neki felhúzott szemöldökkel, mire elengedi gyorsan a kezem, elrebeg egy bocsit, aztán csak figyel. És ahogy észreveszem, az orromat is stíröli. – Amúgy meg nem akarlak itt hagyni, mert utána visszajövök és bemegyünk aludni a szobába szépen –vigyorogtam, majd kisiettem a mellékhelyiségbe.
Ott gyorsan előkaptam a szerszámom, dobtam egy sárgát, kezet mostam, majd a konyhába is betértem. Innom kell valamit! De most nem piát, hanem inkább… vizet. Attól nem leszek még jobban szomjas. Alighogy lecsavartam a hűtőből elővett ásványvizet, kezek érintették derekamat. Megijedtem, naná. Majd összeszartam magam. Aztán elgondolkoztam, hogy csakis egyvalaki lehet az, szóval nincs okom befosni. Hátrafordultam és igazam lett.
A vizet a kezemből biztonságos helyre, az asztalra tettem, majd visszafordultam Rukim felé. Kómás és álmos volt, na meg csupa kóc a haja. Gyönyörű. Alig bírtam visszafogni a röhögésem, de azért sikerült. Kezeit lehámoztam magamról, leültettem egy székbe, öntöttem neki, amit fel is hajtott. Úgy tűnik ő is szomjas volt. A poharából ittam én is, aztán visszatettem a hűtőbe.
- Miért nem szóltál hogy szomjas vagy? – fordultam vissza hozzá, aztán felszedtem a székről, szó szerint.
Ölembe vettem, amire nem szólt aztán semmit, gondolom álmos meg beteg még, inkább nem is kérdeztem többet tőle, csak visszatekeregtem a szobába, át a nappalin, és befektettem az ágyba, majd be is takartam. Így annyira ártatlan. De már mondtam… és így is gondolom. Nem sokat tétováztam, azonnal bebújtam mellé a puha ágyikóba, ami azért jóval kényelmesebb így a kanapé huzata után. Észrevettem, miközben beugrottam mellé, hogy a szokásos kis pizsije van rajta. Focimez meg bokszer. Ezzel a legkívánatosabb, én mondom. Ahogy az a felső majdnem leér a térdéig, meg egy szűk alsó feszül rá ott alul… Ajj, máris… keményedek? Na ne! Azonnal verjem ki a fejemből az efféle bűnös gondolatokat, mert nem fogom álmában megdugni Pöttömkét itt előttem, akárhogyan is szeretném. Pedig ahj de akarom most… De jó, Reita, csak egy fél nap, maximum egy egész… és a tied lesz megint. De nem fogom agyonnyaggatni picikémet, annyira tahó én sem vagyok. Lassan talán el kéne aludnom, nem? Gondolataimat hagyom elenyészni, és hallgatom kedvesem szuszogását itt előttem, amíg el nem ér az álom megint…
Ruki POV
Reita felkel. Hova megy? Itt hagy? De ne hagyjon már itt! – fogom meg csuklóját, mire rám néz.
- Hova mész? Itt akarsz hagyni? – nézek rá nagyon álmosan.
- Épp hugyozni készültem, de ha nem engedsz el, akkor rád dobom… - Oké, ez vicces volt. Elengedem a kezét.
- Bocsi… - nézem nagy szemekkel. Olyan aranyos a kendő nélkül. Tényleg imádom az orrát.
- Amúgy meg nem akarlak itt hagyni, mert utána visszajövök és bemegyünk aludni a szobába szépen –vigyorogja.
Minek örül? Én fáradt vagyok… Aztán felkel, és megy a dolgára, én meg visszafekszek a kanapéra. Hallom, ahogy bemegy a konyhába. Gondolok egyet, és odamegyek hozzá, kezeim derekára teszem, és érzem, hogy erre megrezzent. Egy darabig csak nézett rám, én meg álmosan pislogtam rá, de aztán leszedte kezeim magáról. Naaa! Azoknak jó helyük volt ott is. Nem ér!
Ezután leültet egy székbe, ad inni, amit gyorsan el is tüntetek. Már régóta szomjazok. Iszik ő is a pohárkámból, és rám néz.
- Miért nem szóltál, hogy szomjas vagy? – Azért, hogy legyen mit kérdezni. De nem szólok semmit.
Ölbe vesz, és elindul velem a szoba felé. Még érzem, ahogy befektet az ágyba, betakar, aztán már alszok is.
R&R
Reggel elég hülyén érzem magam. Teljesen leizzadtam. Jaj, de büdi vagyok! El kell mennem, fürödni. Épp kelnék ki az ágyból, mikor Reita nagy szemeivel találom szembe magam.
- Mi az? – pislogok rá nagyokat.
- Hova mész? – Még kérded? Nézz már rám! Azt is csodálom, hogy megmaradt így mellettem.
- Fürödni. Nem látszik, hogy leizzadtam?
- Nélkülem? – tátja el száját, én meg kuncogok kicsit.
- Majd veled, mi?
- Hát naná, hogy velem. Majd nélkülem, nem?
Okéééé… Megfogom a kezét, és húzom magam után a fürdőbe. Engedek a kádba vizet, meg teszek bele fürdősót, de közben végig fogom Reita kezét.
Most miben alszok este? Fürdés után kimosom a pizsim, ami talán estére megszárad. Jó lenne...
Mikor már elég víz van a kádban, elzárom a csapot. Leveszem a pizsim, és beszállok. Reita is ezt teszi. Szerencséje! Gyorsan megmosakodom, aztán pihizek egy kicsit a vízben.
Becsukott szemmel ülök a kádban, mikor érzem Reita közelségét. Kinyitom a szemem, és úgy megijedek, hogy majdnem kiugrok innen. Te jézus isten… Olyan közel van hozzám, az arca, hogy majdnem bent a számban!
- Rei-chan… megijedtem – motyogom neki.
- Pöttömke… rosszul érzed még magad? – kérdi. Tényleg! Ami azt illeti… nem szédülök, teljesen rendben vagyok, nincs hányingerem, nem fáj semmim, nem látok kettőt semmiből.
- Már nem – mondom, mire kezét homlokomra teszi.
- Szerintem nem vagy lázas – vigyorogja sunyin. Nekem sehogy sem tetszik ez a vigyor. Kezei rossz helyre tévednek, én meg kikerekedett szemekkel nézek rá.
- Öhm… menjünk be próbálni! – hadarom el, és gyorsan kiszállok a kádból, ő meg csak morog egyet.
Megtörülközök, és felveszek egy kényelmes ruhát, és addigra Reita is kivánszorog a fürdőből. Küldök mindenkinek egy SMS-t, hogy siessenek, aztán berakom a mosóba a pizsamám, meg pár ruhát, és elindítom a mosást.
- Most megsértettél – mondja, miközben megyünk a kocsihoz.
- Miért? –kérdezek vissza, aztán gyorsan leesik. – Ugyan Rei-chan! Első a munka – vigyorgok rá, aztán indulunk is kocsival a PSC-hez. Persze Reita vezet, nem én.
Mikor odaérünk, még senki autóját nem látom a bandából. Hát gyönyörű… ennyit késni! Semennyit ne késsenek, mert ez nagyon fontos! Felmegyünk a termünkbe, Reita meg szonnal leül a fotelembe. Na de azért!
- Rei-chan, az nem a te helyed – pislogok rá jó nagyokat.
- Nincs rajta a neved.
- Oké.
Most fogadnék, hogy azt hiszi, meg fogok sértődni. De nem! Fogom magam, és beleülök az ölébe. Mikor hátra nézek rá, meglepődve néz rám, én meg csak mosolygok, és adok egy puszit a szájára. Most jut eszembe! Meg kell beszélnünk a fanservice-t. Jó, majd lesz valami… De még ezen a próbán kell megbeszélnünk!
Kicsit elkezdek mocorogni, mire Reita mérgesen néz. Hoppá. Az ölében ülve talán nem kéne ezt csinálni. Oké, nyugalom…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Ez nagyon jó volt! Várom a folytatást. :3