Reita POV



Dühös szemeibe nézve egyre csak jár az agyam, de megszólalni képtelen vagyok.

- Takarodj innen! – üvölti, de nem moccanok, és nem szólok semmit; ugyanúgy nézek rá, mint percekkel ezelőtt, és közben még fájós arcom fogom. – Mondom, menj már, nem érted? – dörren rám mérgesen, de még mindig nem mozdulok. - Mi van, mit akarsz még, ha?
- Téged… - szólalok meg halkan, amin gúnyosan elmosolyodik.
- Akkor örülhetsz, ugyanis az már megvolt. Mehetsz!
- De… de nem csak úgy… - kezdek el magyarázkodni, de persze, nem hagyja.
- Nem érdekel, húzz ki innen! – mondja dühösen, még mindig az ajtó felé mutatva, mire csak sóhajtok egyet, és kikullogok a szobájából.

Jól elintéztem ezt magamnak, gratulálok… - vágom be az ajtót magam mögött, és a nap további részében csak fekszem az ágyon, és ahhoz képest, hogy péntek van, elég fosul telik.



Másnap megint csak vagyok, mint egy darab szar, de aztán eszembe jut egy tökéletes terv. Másodpercek alatt öltözök fel, majd elmegyek vásárolni. Hogy mit? Az még egyelőre titok.

Amikor hazaérek, és már ettem is, úgy gondolom, hogy felhívom Aoit. Igazán átjöhetne, hogy ne legyek mindig egyedül… - szorítom össze a szájam, majd mikor felveszi a telefont, eldarálom neki bánatom, és ő biztosít, hogy holnap reggel már itt is lesz, és akkor átnyálazunk minden témát. Jó lesz már beszélni valakivel.



Aznap este még átmegyek Taka-chanhoz, hogy megbeszéljünk mindent, de amikor beljebb megyek, azonnal felkapcsolódik a kisvillany, és egy dühös szempár mered rám.

- Mi a frászt keresel itt, mi? – dörren rám, én meg megállok a lépegetésben. Fenébe! Pedig mellé akartam ülni…
- Beszélni szeretnék… - motyogom.
- Nem vagyok rád kíváncsi, látni sem akarlak!
- Kérlek… hadd magyarázzam meg – nézek szemeibe, amiben most csak… haragot látok.
- Nincs mit megmagyarázni, tűnj el! – csattan fel.
- De…
- Nem érted? Tűnj már el! – mutat ismét az ajtó felé, amit pár pillanat múlva át is lépek, és bevonulok a saját szobámba.



Mivel nagyon nem akarom ezt a dolgot ennyiben hagyni, így gyorsan előszedem, amit reggel vettem, és becsomagolom, majd megszemlélem, hogy milyen lett. Elégedetten bólogatok, majd elmegyek fürdeni, meg minden helyre, és amikor már úgy gondolom, hogy tuti alszik, átosonok hozzá, és az ágyára helyezem mellé. Közben nem tudom megállni, hogy ne simítsam meg a fejét, de amikor kicsit mocorogni kezd, inkább kiszaladok a szobából, és megyek is aludni, egy hatalmas vigyorral a képemen.



Vasárnap reggel nem akármilyen ébresztőm van. Arra riadok fel, hogy valaki bezuhan mellém az ágyba, én meg akkorát ugrok, mert megijedtem, hogy leesek az ágyról. Lehet, hogy Taka-chan az! – csillan fel a szemem, de amint felkelek, és az ágyra nézek, lehervad arcomról a mosoly minden kis szikrája.

- Aoi? – kérdezem, majd odamegyek, és elkezdem rázogatni, de elhessegeti a kezeim.

- Hagyjál, álmos vagyok még… - fordul oldalra, én meg megvakarom a fejem, aztán gyorsan felöltözöm.

- Na, most emeld fel a seggedet, hogy elágyazhassak – mondom, mire feltápászkodik, felkel, én gyorsan megágyazok, aztán már fekszik is vissza rá, majd elkezdi a plafont bámulni.

Elvigyorodom, majd rázogatni kezdem a vállát, amire nem telik bele sok idő, és máris rám figyel.



- Neked mi bajod? – vonja fel a szemöldökét morcosan, de én csak tovább vigyorgok.

- Nagyon elbambultál… Vajon kire gondolsz? – kezdem el emelgetni, a szemöldököm, és észreveszem, hogy ő elpirult. – Szóval valami perverz dologról a kis Rukival, mi? – kezdem el böködni, de eltolja a kezem.

- Olyan vagy… - motyogja, majd hasra fordul, én meg a hátamra fekszem mellé.

Éppen hogy elhelyezkedem kényelmesen, mikor kitörik az ajtó a helyéből, és egy romboló-pusztító Taka-chan lép be rajta, mire felugrok a helyemről. Már nyitnám szólásra a számat, de beelőz, így becsukom, hogy ne legyen tátva feleslegesen.

- Te raktad az ágyamra azt a dobozt? – kérdezi, és közben már háromszor kinyírt a tekintetével. Pedig még nem akarok meghalni… - sopánkodom magamban.
- Nem tudom, miről beszélsz… - dünnyögöm oldalra nézve.
- Ne játszd a hülyét! Az ágyamon volt egy dobozba csomagolva édesség, meg miegyéb… Te voltál?
- Én? Nem! – tagadom le határozottan, hogy nehogy feltűnjön az átvágás. Össze is fonom karjaimat a hatás kedvéért, de nem kerüli el tekintetemet Aoi vigyori feje.
- Ajánlom is! – morogja, majd ahogy jött, úgy ki is megy; tehát majdnem leszakad az ajtó.

Amint magamban lepörgettem életem filmjét, és hátranézek Aoira, még mindig a vigyori képével, és felhúzott szemöldökével találom szembe magam.

- Mi van? – kérdezem meglepve.

- Szóval miért is raktad az ágyára azt a dobozt? - kérdi halál komolyan.

- M-mi? De hát nem én voltam!

- Aha, persze… Tudom, hogy mikor hazudsz, engem nem tudsz átvágni – mondja csücsörítve, amin kicsit felhúzom magam.

- Basszalak a falhoz… - vágom le magam az ágyra, ő meg elkezd bökdösni. Mi van, hiánya van? – Hagyjál már! – morgok rá.

- Tetszik neked?

- Mi van? – ülök fel és nézek rá kerek szemekkel.

- Taka-chan…

- Honnan veszed ezt? – fordulok ismét oldalra, hogy ne lásson át a kendőmön.

- Szóval tetszik, és totál bele vagy esve.

- De baszki, látni se bírja a képem… - mondom egy nagy sóhaj kíséretében. A legjobb haveromnak nem tudok hazudni.

- Te teljesen belezúgtál!

- Lehet… - motyogom.

- És most mi a terved?

- Hát… Veszek neki ajándékokat… - felelem elgondolkozva, és megvakarom a fejem, mintha tényleg nagyon gondolkoznék.

- Jó taktika – mondja vigyorogva, aztán oldalba könyököl, amit szépen vissza is kap. – Au! Hát ezt érdemlem?

- Aha – nézek rá én is vigyorogva, aztán eszembe jut egy téma, amit még nem veséztünk ki.

Sunyi vigyorral kihúzom belőle, hogy mi is történt abban a bizonyos szünetben a suli mosdójában Ruki és közte, aztán lezavarunk egy csikiző harcot, ami után teljesen kifáradva pihegünk az ágyon egymás mellett fekve.



- Figyu, reggel bemegyünk előbb a suliba? – teszem kezemet az államra, miután lebeszéltük, hogy holnap randiznak.

- Bemehetünk. Miért? – kérdezi nagy pislogásokkal karöltve.

- Majd meglátod – mondom szélesen vigyorogva, amire küld nekem egy nagy mosolyt, és ekkor megszólal a hasunk. – Na menjünk enni, te szívtipró – csapom hátba, mire szúrós szemekkel néz. – Mi van? – tárom szét karjaimat.

- Ha még egyszer megütsz… - teszi fel mutatóujját fenyegetően, amibe belekardozok a sajátommal.

- Oké, én nyertem – vigyorgok rá. – Na, mehetünk enni? – húzom fel egyik szemöldököm.

- Menjünk! – csap ő is hátba, amire most bezsebel egy szúrós pillantást szerény személyemtől. – Mi van? Csak visszakaptad!

- Jó – mormogom, majd tényleg megyünk le enni valamit, mert, ahogy odalentről jelezték, eléggé kifogyott a raktár.



Nem mondom, hamar lelépett ez a hálátlan dög! – csukom be az ajtót utána, aztán a szobámba menve, beállítom az ébresztőt másnap reggelre, de jó korán, mivel ugye korábban bemegyünk. Amúgy a nap további része ilyen unalmasan telik. Taka-channal nem is találkozom egész nap, maximum mikor vacsi van, és felszóltak, hogy menjünk le. Aj, olyan fos, hogy még rám se néz… - húzom el a számat, majd egy fura ötletem támad, és előveszem a tanulnivalót. Mikre rá nem kényszerül az ember, ha nem tud mit csinálni…



Másnap időben ott vagyok a suli kapujánál, majd az órámra nézve picit elhúzom a számat. Ha elkésik, én kibelezem! – nézek körbe idegesen, majd meglátom, hogy egy rohanó alak közeledik, és biztosra veszem, hogy ez Aoi lesz. Természetesen a meglátásom helyes volt.

- Mi van, futottál? – kérdezem nagyon kedvesen, de egyben mérhetetlenül gonoszan vigyorogva.

- Ja – mondja. – Anyám kiszúrt, ahogy a tükör előtt nézegettem magam, és tökre elfelejtettem, hogy sietnem kell – morogja, amin felröhögök. Ne, ezt most elképzeltem. Basszus, mekkora égés!

- Ezt most elképzeltem… - törölgetem kicsordult könnyeimet.

- Baromira nem vicces – durrogja.

- Ne duzzogj már, sietnünk kell – fogom meg karját, majd magam után vonszolom a termükhöz.

Előtte gyorsan elkértem a kulcsot a portástól, majd mikor bent voltunk, megkerestem az ülésrenden Taka-chan nevét, majd betettem a padjába az ajándékot, és már tűztünk is kifele, egészen az udvarig. Közben persze ment a hülyülés, de az volt a legjobb, mikor végre rágyújthattam.



Azért az vicces volt, mikor kiesett a kezéből a cigi, és engem okolt, mikor ő volt a balfasz. Kicsit irigy is voltam, hogy milyen jól megvoltak Rukival, de aztán hamar megjöttek a többiek is, így nem voltam egyedül.

Persze később Aoi is becsatlakozott hozzánk, és mentünk is órára a csengetés után. Viszont nem láttam Taka-chant, és már kezd hiányozni.



A szemét dögje úgy rátaposott a lábamra, hogy örülök, ha mozgatni tudom még. Ezt meg is mondom neki hazafele menet, de azért nem ilyen szavakkal, csak jól lebaszom, hogy még mindig fáj. Aztán jön a szokásos perverzkedés, majd megállapítom, hogy milyen jó lenne, ha Taka-chan leápolná a fájós lábamat. Á, szép remények… - megyek tovább, de most már egyedül, mivel Aoi bácsi lefordult az iménti sarkon.



Aznap otthon szinte semmit sem csináltam, mert vagy a szobámban voltam, vagy a tévét bámultam kajával a kezemben. Szóval… uncsi volt. Taka-chant is csak este láttam, amikor a családi vacsi volt. És még mindig nem nézett rám… Tudjátok milyen szar volt? Nem hiszem, de azért köszi az együttérzést.



Másnap baromi büszke vagyok, hogy Aoi végre belátta, miszerint nekem van igazam, és meg kéne beszélnie Rukival a dolgokat. Szar volt egész nap a fejét bámulni, úgyhogy szépen elbeszélgettem vele, és sikerült meggyőznöm, hogy rendezzék a dolgokat. Oké, hogy irigy vagyok rájuk, de mégsem kívánom azt, hogy ne legyen boldog. Meg olyan aranyosak együtt…

Kicsit meglepődtem, amikor hazafele indultunk, hogy az a köcsög Die még most sem akarja békén hagyni őket. Ezután premier plánba néztem végig, ahogy bemos neki Aoi egy jókorát, aztán meg elrohan. Csak pislogtam párat, aztán hazamentem. Majd hív, ha van valami baj, addig meg nem fogom nyaggatni.



Hatalmasat sóhajtok, mikor bezárom az ajtót magam mögött. Apu és Hanako-chan biztos dolgoznak még, de mivel az ajtó nyitva volt, Taka-chan tuti itthon van már. Ez jó, de egyben szar is, mert látni sem bírja a képem. Basszus, pedig kell nekem! – vágom le a táskám a szobámban az ágyra, majd kioldom a nyakkendőt, és elindulok a fürdő felé. Már félmeztelen vagyok, mikor benyitok, és amit először meglátok, az egy szép kerek fenék. Nyelek egy hatalmasat, majd amikor észreveszem, hogy nem vett észre, halkan bezárom az ajtót, és közelebb settenkedek. Nem zavarja, hogy nincs teljesen elhúzva a zuhanyfüggöny? – mérem végig hátulról meztelen alakját, majd nem is gondolkozom tovább; hamar leszedem magamról a maradék ruhákat, majd elhúzom a függönyt, belépek mögé, és ahogy átkarolom a hasát, rögtön megfordul, és elkerekedett szemekkel néz rám. És most, hogy megfordult, a kezem nem a hasán, hanem a seggén van… - markolom meg az egyik félgömbjét, mire ugrik egyet, így teljesen hozzám préselődik.

- Mit keresel itt? – csattan fel dühösen, miután leesett a helyzet.

- Téged – hajolnék oda hozzá, de eltolja a fejemet is, és engem is a közeléből. – Taka-chan, kérlek, beszéljük meg!

- Fogjad már fel, hogy nem vagyok rád kíváncsi! – zárja el a vizet, majd akarna kilépni, de elkapom a derekát, és a zuhanyzó falának döntöm. – Hé, engedj el! – szűkíti össze a szemeit, és próbál kiszabadulni, de megfogom kezeit és a feje mellé szorítva nem engedem el.

- Nem! – simulok hozzá teljesen, mire halkan felnyög.

- Reita, engedj el – mondja elhaló hangon.

- Miért nem adsz egy esélyt, hogy megmagyarázzak mindent? – hajolok oda nyakához, majd hintek rá egy puszit.

- Épp eleget hallottam – morogja, és még mindig ficánkol. – És most eressz el!

- Addig nem, amíg… - mondom, de a többi szó belém akad, mert olyan szinten betérdelt a lábam közé, hogy egyelőre a csillagokon kívül mást nem nagyon látok.

- Seggfej! – hagy ott a zuhany alatt a tökömet markolászva, ami valljuk be, igencsak fáj.



Ah, baszki, ezt nem hiszem el… - zárom el a csapokat fél kézzel, majd kitámolygok, és gyorsan magam elé kapva egy törölközőt, visszabotladozok a szobámba, ahol azonnal az ágyra dőlök. Jelenleg úgy néz ki, hogy többet nem tudom használni a legféltettebb kincsemet. Rendesen betalált a térde… Au! – sírok fel, mikor kicsit erősebben hozzáérek, majd inkább úgy döntök, hogy nem piszkálom, és csak fekszem, hátha elmúlik a fájdalom.



Valahogy úgy voltam vele, hogy egészen estig nem vettem fel semmit, mert ha csak elkezdtem felhúzni egy bokszert, majdnem betojtam. Csak azzal nem számoltam később, hogy elalszom, és ráadásul még be is nyitnak hozzám.

- Úristen, vegyél már fel valamit! – sikítozza valaki, én meg morcosan kinyitom a szemeimet, és szembesülök Taka-channal, aki épp eltakarja a szemeit.

- Most mit hisztizel, volt már benned… – kelek fel lassan, majd felkapok egy alsót, és ráfüggesztem tekintetem.

- Bunkó! – morogja, majd egy nagy és mély levegőt vesz. – Szóltak, hogy vacsora van, szóval gyere – hadarja el gyorsan, aztán kimegy.



Baszódjak meg, nem akartam paraszt lenni! – vágom pofán magam, ami után kicsit zsibbad az arcom, de megérdemeltem. Az meg csak véletlenül kicsúszott a számon… - erőszakolok fel még egy melegítő nacit is. De hát tényleg volt már benne, nem tudom, mit takargatja a szemeit! Olyan ronda nem lehet… meg nem is kicsi. Jó, lehet, hogy ebben az állapotban nem olyan nagy, de nem panaszkodott rá senki. Még ő se! Mondjuk az más tészta, hogy én nem emlékszem arra az alkalomra, de ő meg nem szopatott utána azzal, hogy milyen kicsi pöcsöm van, szóval most azért lényegesen megnyugodtam. Jézusom, muszáj a farok méretemről beszélgetnem magammal? Én tudom, hogy ideális méretű, Taka-chan is tudja, mi itt a probléma? Az, hogy éhes vagyok, vacsora van, szóval megyek is enni!



Az éjszaka nem kezdődik valami csodásan, ugyanis nem igazán tudok elaludni. Mivel a vacsora alatt ismét le se tojta a fejemet, meg átnézett rajtam, így most az jár a fejemben, hogy mivel is tudnám kiengesztelni. Majd még veszek neki még ajándékot, de egyelőre nem tudom, hogy mit. Mi lenne, ha most szépen átosonnék hozzá, és befeküdnék mögé? Remélem nem kelt egy hatalmas pofonnal, de megéri a kockázat.

Szóval több se kell, már ugrok is ki az ágyból és pizsiben, ami nálam egy alsót meg egy pólót jelent, átcsattogok Taka-chanhoz, és extra halkan bebújok mögé. Meglep, hogy amikor átkarolom a derekát, egyből hozzám simul, és mivel háttal van nekem, így belepuszilok a hajába, és próbálok aludni, ami lássuk be, így most már sokkal jobban megy.



Mikor kinyitom a szemeimet reggel, rögtön elmosolyodom, amint észreveszem a szuszogó Taka-chant. Nyomok egy puszit a homlokára, mire ébredezni kezd, és amikor kinyitja szemeit, azokban semmi haragot nem látok.

- Szép jó reggelt – simítom meg arcát, amire először csak álmosan pillog párat, de aztán kikerekedett szemekkel néz rám.

- Mi a jó büdös francot csinálsz te az ágyamban? – kiabál rám, majd szépen lelök az ágyáról.

Au, most már a seggem is fáj, nem csak a tököm… - tápászkodom fel a fájós testrészemet fogva, és azonnal szembetalálkozom dühös tekintetével. Ne már, pedig olyan szépet álmodtam, amiben együtt voltunk! – szorítom össze ajkaimat, majd ahogy ránézek, még mindig ugyanazt a mogorva arcot látom. Nem is tudom hirtelen, hogy mit mondhatnék, aztán benyögöm az első hülyeséget, ami eszembe jut.

- Hátő, eltévesztettem az ajtót?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.