Reita POV



- Ne szórakozz velem! – morogja, amit nem értek, így értetlenül nézek rá. - Most meg mi van? – Mondom! Nem volt világos, hogy hagyj békén? – kérdezi, nekem meg már elegem van, hogy mindig elutasítást kapok. Olyan nagy dolog lenne, ha egyszer végre meghallgatna?
- Most komolyan ekkora baj az, hogy bocsánatot akarok kérni? Rég megmagyaráztam volna mindent, ha meghallgattál volna akár egyszer is! – vágom hozzá, majd kirombolok a szobájából, át az enyémbe, és az ajtót becsapom magam mögött.

Miért nem akar meghallgatni? – duzzogok magamban, és úgy nézhetek ki, mint valami ötéves, akitől elvették a kedvenc játékát. Ez esetben Taka-chan a játék, amit nem kapok vissza… De én nem adom fel ilyen könnyen! Nem bizony! – öltözöm fel az egyenruhába, majd megyek is a suliba.



Nem igazán tudom, hogy most mit tehetnék a visszaszerzési akcióban, de amikor megüti a fülemet Ruru azon mondata, hogy ma este bulit tart, akkor azonnal letámadom.

- Ma este? – kérdezem kiéhezett szemekkel, mire bólint egy picit. – És kiket hívsz meg? – kezdem el méregetni.

- Hát titeket természetesen! – vágja rá egyből. – Meg Aoi hozhatja Rukit – gondolkozik el, mire az említettnek felcsillan a szeme.

- És nem lenne baj, ha elhívnám Taka-chant? – kérdem meg félve a választól.

- Nem lenne – mondja sunyin vigyorogva. – Van elég vendégszobánk – kacsint rám, én meg fejbe verem.

- Nem meghúzni akarom – fonom össze karjaimat magam előtt. – Járni akarok vele.

- De hiszen ő az öcséd, nem? – kérdezi nagy hangosan Miyavi, amire megforgatom a szemeimet.

- De nem vérszerinti, te vadbarom! – mondja neki Aoi, amin meglepődöm.

- Basszus, tényleg! – vigyorog kínosan, majd újra gondolkozó fejet vág. – Elhívhatom Kait is? – néz Rurura angyalian.

- Felőlem – morogja. – De úgy készüljetek, hogy nem mentek haza ma józanon!

- Én nem iszok sokat – jelentem be, mire minden szempár rám szegeződik. – Most mi van? Józanul akarok összejönni vele!

- Oké, értjük mi – vigyorog Miyavi, majd lassan megyünk órára.



Mivel elég hamar vége van az óráinknak, ezért úgy döntök, hogy még van időm vásárolni, mielőtt Taka-chan hazaér. De mindezt nem egyedül teszem… Jön az egész banda is!

- Látni akarom Taka-chan képét, mikor kibontja a csomagot! – mondja vigyorogva Miyavi, amire Ruru és Aoi is helyesel, én meg sóhajtok egy nagyot.

- Muszáj mindenkinek jönnie? – teszem fel a költői kérdést, de mindenki egyöntetűen válaszol rá.

- Naná! – vágják rá kórusban, így meg is van a mai program.



A boltban rengeteg féle cucc közül próbálok kiválasztani egy megfelelőt, ami illik hozzá. Bizony, ruhát akarok neki venni! – nézelődök, majd meglátok egy nagyon jó darabot. Szürke pulcsi, és nagyon jól néz ki. De ehhez kéne még valami! – rakom be a kosárba, ami Aoinál van, majd ekkor elkezdek szemezni egy aranyos sállal, amit rögtön bedobok a pulcsi mellé.

- Na, mehetünk már? – sápítozik Miyavi.

- Még valami ékszert is akarok – mondom elgondolkodva, majd fizetek, és megyünk az ékszerüzletbe.

Nem kell sok, és meg is látok egy szárnyas nyakláncot, amit rögtön meg is veszek. Látom a többieken, hogy velem élvezet vásárolni! – vigyorodom el, majd mikor minden megvan, megyünk haza.



- Basszus, mi lenne, ha segítenétek már?! – kiabálok rájuk, mert az ágyamon fetrengenek, és épp nyúzzák, meg piszkálják egymást. Erre mindhárman rám pillantanak. – Nem tudom normálisan becsomagolni – duzzogom, és a hatás kedvéért össze is fonom magam előtt a kezeimet.

Barátok módjára mindhárman elnevetik magukat, majd azért Aoi van olyan kedves, hogy idejön, és segít a csomagolásban, ami végül tök jó lesz.

- Tessék – mondja elégedetten vigyorogva.

- Köszönöm mami – dobok felé egy nagyon nagy vigyort, majd azon gondolkozom, hogy mit írjak rá. Mert valami kellene, nem?

Percekig töröm a fejem, hogy mit írjak rá, végül rákérdezek a többieknél – megint.

- Hánykor is lesz a buli, Ruru? – forgatom meg a toll végét a számban, ő meg két párnacsata roham között rám is figyel egy kicsit.

- Hát én hatra mondtam otthon, hogy pakoljanak ki minden cuccot – mondja. Na igen… elég gazdag, szóval van pár alkalmazott náluk. Jó, azért én sem panaszkodhatok…

- Akkor azt írom, hogy hétkor a medencénél várom – motyogom, majd leírom előbb, hogy ma lesz egy buli, ahova meghívom. Alá odafirkantom Ruru címét, meg azt is, hogy szeretném, ha abban jönne, ami a csomagban van. Még kéne valami… - gondolkozom, mert ha nem fog eljönni, akkor baszhatom.

- Megvan! – kiáltok fel hangosan, aztán kicsit körbenézek.

De azért gyorsan oda írom, hogy ha eljön, akkor megtudja, hogy ki küldi az ajándékokat. Így ni! – nézek végig rajta, majd elégedetten megszemlélem munkám gyümölcsét. Ha így nem jön el, akkor nem tudom, mit csinálok!



Miután elhelyeztem a szobájában az ágyon, lemegyünk enni a többiekkel. Hogy ezek milyen éhenkórászok! Éheztetik őket otthon, vagy mi? – pislogok nagy szemekkel, mikor mindenki három pillanat alatt megevett mindent majdnem, amit eléjük tettem.

- Mi van? – kérdezi Aoi, még félig teli szájjal.

- Semmi – felelem az asztalra könyökölve, és vigyorogva. – Csak most majd felhizlallak titeket, aztán leváglak karácsonykor vacsorának – mosolygok angyalian, amire mindenkinek kiesik a kezéből az evőeszköz, és megáll a szájukban a kaja.

Ekkor úgy elröhögöm magam, hogy még a ház is beleremeg. Te jó ég, ezt látni kellett volna!

- Milyen képet vágtatok, te úr isten… - csapkodom meg az asztalt, mire érzem, hogy valaki ismerkedik a lábammal az asztal alatt. – Aki barátkozni akar, az ne ott alul tegye! – húzom fel a szemöldököm, amire most röhögi magát a tettes, aki… Aoi.



Ebben a szent percben valaki benéz az ajtóból, akire egy emberként nézünk. Taka-chan jött meg, és ahogy végignéz a társaságon, csak meglepett arcot látok.

- Szia! – köszön rá nagy hanggal Aoi.

- Helló – motyogja vissza, majd el is tűnik.

- Hát ez gyorsan lelépett – jelenti ki Miyavi.

- Mikor menjünk be hozzá, hogy megnézzük az arcát az ajándékok láttán? – kérdezi sejtelmesen Ruru, amire drámaian homlokon csapom magam.

- Most! – pattan fel az asztaltól Miyavi, majd Ruru követi, és már itt sincsenek.

- Mi nem megyünk? – kérdezi Aoi, és kifele mutogat az ajtón.

- De – dünnyögöm, majd azért előtte elrakom a tányérokat a mosogatóba, és megyünk a másik két majom után.



Mikor bemegyünk a szobába, azt látjuk, hogy Miyavi meg Ruru már az ágyon vannak Taka-chan mellett, és ahogy látom, kezdik az őrületbe kergetni. Vicces látványt nyújtanak, szóval… Miért lépnék közbe?

- Akkor hol találkozzunk ma este? – fordulok Aoi felé.

- Szerintem fél hétkor lehetne a szokott helyen – mondja, amire bólintok.

- Hozod Rukit is? – bököm oldalba, mire picit elpirul.

- Hát nem tudom, mert sokat kell pihennie – motyogja.

- De ott is lesz szoba! – vigyorodom el.

- Hogy te mekkora egy perverz vagy! – fújtatja játékosan, amin jót mosolygok.

- Reita! – hallom meg nevem, mire odafordulok. - Azonnal tűntesd el innen ezeket a hülyéket! – néz rám dühösen, amin csak pislogok.

- Jaj, Taka-chan… csak beszélgetni jöttünk – mondja játékosan Ruru.
- Beszélgess a hülye haveroddal. Egyáltalán ki engedett be, ha?
- Figyelj már, engedély is kell?
- Mit csinálsz?! – esik neki Miyavinak, aki a tőlem kapott új pulcsiját tapogatja, majd addig szórakoznak, mígnem elcsattan egy pofon. Közvetlenül utána meg egy… Úristen! – nyílnak tágra szemeim, mikor Miyavi menne neki Taka-channak, de hála Aoi nagyszerű reflexének, lefogja. Ezt a pillanatot választom, hogy közelebb menjek.



- Engedj el! – vicsorogja Miyavi, de Aoi erősen fogja.
- Szerintem menjünk a szomszéd szobába… - mondja Aoi.
- De megütött! – csattan fel Miyavi elégedetlenül.
- Kiprovokáltad! – morogja Taka-chan, amire Aoi bólogat, én meg karon ragadom az említettet, és kivonszolom a szobából, át az enyémbe.



Kicsit le is cseszem őt, meg Rurut, hogy túl messzire mentek, majd ekkor megérkezik Aoi, és egy kis közös beszélgetés után le is lépnek azzal, hogy majd este találkozunk. Persze Aoi még kicsit tovább marad, aminek kifejezetten örülök, de végül ő is hazamegy, hogy átöltözzön még a buli előtt.



Pár órával később elkezdek izgulni, de aztán hamar legyűröm ezt, és felöltöm magamra a legszexibb ruhámat, ami csak van. Ha ebben nem jövök be neki, akkor semmiben! – vonulok a fürdőbe, majd megcsinálom a hajam, az arcom, és mielőtt elmennék, még mondom a pótanyunak, hogy nem valószínű, hogy még ma hazaérek. Csak mosolyog, és mondja, hogy érezzem jól magam. Azon leszek! – bólintok egy nagyot mosolyogva, majd már itthon sem vagyok.

Aoival útközben találkozunk, és nem lep meg, hogy Ruki is vele van. Egy köszönés után tovább megyünk, és egészen a célig meg sem állunk. Furcsa, hogy egy komornyik nyit ajtót, de erről eszembe jut egy jó dolog, amit Ruruval le is beszélek.

- Persze, hogy meg lehet oldani! – mondja nagy mosollyal, majd hívja azt a bácsit, aki ajtót nyitott nekünk, és elmondja neki az utasításokat.

- Apám, nem vagy semmi! – vereget hátba Miyavi, amire csak egy nagy vigyort eresztek meg, és lassan hét óra lesz, szóval mennem kell majd a medencéhez.

Azért remélem, hogy nem fogok beleesni a vízbe… - nézek végig a csillogó vízen, és amikor meglátom Taka-chant hátulról, veszek egy mély levegőt, és elindulok felé.



Kicsit izgulok ám, hogy mit fog szólni. De jó lenne, ha most végre meghallgatna, és elsimítanánk a dolgokat kettőnk közt. Mikor teljesen mögötte vagyok, lágyan a vállához érek, mire szinte azonnal megfordul, de a kezdeti öröm hamar lefagy az arcáról. Másra számított?

Először elkezd nézelődni jobbra-balra, majd elnéz mellettem, de miután senkit se lát, aki errefelé jönne, vagy rá várna a medence sarkánál rajtam kívül, sóhajt egy nagyot.

- Most azt akarod mondani, hogy te küldtél mindent? – kérdezi végig a szemeimbe nézve.

- Aha – bólogatok mosolyogva. – Akkor most adsz egy esélyt, hogy megmagyarázzak mindent?

- Talán – fonja össze maga előtt a kezeit, amit fél sikernek könyvelek el.

- Szóval akkor… - kezdek bele, majd végiggondolom, mit is akarok mondani. – Én nem szórakoztam veled. Vagyis nem akartam, talán csak az elején, mikor még nem éreztem ezt, amit most – pirulok el egy pillanatra. – De… miután lefeküdtünk, akkor már tudtam, hogy nem vagy közömbös, és nem csak egy éjszakára kellettél – motyorgom, és ahogy rápillantok, látom felhúzott szemöldökét. – És… És a pénzt se kértem Aoitól! – mondom kicsit talán hangosabban a kelleténél.

- Nem? Miért? – néz rám nagy szemekkel.

- Mert rájöttem, hogy fontos vagy nekem – dünnyögöm, és olyan zavarban vagyok, amilyenben még nem voltam.

- De akkor minek kellett fogadni rajtam? – kérdezi kicsit remegő hangon.

- Az csak… - nézek el oldalra. - Aoi heccelődött azzal, hogy fogadjunk, hogy nem tudlak megkapni, amibe belementem – motyogom el a végét. – De már megbántam… ne haragudj – halkul el teljesen a hangom a végére.

- Jó – mond ennyit, mire ránézek.

- Akkor nem haragszol? – kérdem boldogan csillogó szemekkel.

- Nem – ejt meg egy kis mosolyt, majd szépen… itt hagy és elmegy az asztalokhoz, amiken kaja, meg pia van.

Csak bámulok utána, és próbálom felkaparni a földről az állam. Mi az, hogy csak így itt hagyott? – indulnék el utána, de Ruru és Miyavi elállják az utat.

- Na, menjetek arrébb! – lökdösöm őket, mire csak vigyorognak.

- Sikerült elrendezni a dolgokat? – érdeklődik Ruru, és közben Miyavi elkezdi az oldalamat böködni a könyökével.

- Fogjuk rá – morgom, majd ellesek Taka-chan felé, aki most Rukival beszélget elég jó kedvűen.

- Most akkor? – húzzák fel szemöldöküket.

- Azt mondta, hogy nem haragszik, de utána lelépett – nézek rájuk mérgesen, de ők nem hogy elengednének, inkább karon ragadnak és odavisznek egy másik asztalhoz, ahol van minden jó dolog.

Sóhajtva veszem tudomásul, hogy csak később tudok majd beszélni vele. Mármint megbeszélni vele, hogy most mi van köztünk, vagy mit szeretnénk, mert én nagyon szeretném, ha járnánk! De minden jó dologra várni kell… Bár ez megéri.



Megjegyzem, hogy szinte egész este nem engedtek el maguk mellől, csak fosták a szót, amibe persze én is beleszóltam, de amint indultam volna el Taka-chant keresni, nem jutottam sokáig, mert újból átkarolta valaki a nyakam, és mielőtt megtalálhattam volna, már újból a szokásos társaságban találtam magam.



Ahogy egyre sötétebb lett, és az idő is rohamosan közeledett az éjfélhez, már bent voltunk, és azt vettem észre, hogy majdhogynem egyedül én vagyok ébren. Pedig Taka-channal beszélnem kell! Még akkor is, ha ezért fel kell keltenem… - megyek be a konyhába a pisilés után, és ami először feltűnik, hogy ég a villany. Aztán megfordul a barna hajú egyén, és észreveszem, hogy ez bizony az én kis Taka-chanom. Elvigyorodom, majd elindulok felé, amit nagy szemekkel kísér végig.

- Hol voltál egész este? – kérdezem búgó hangon. – Pedig még kerestelek is – teszem egyik kezem a derekára, és magamhoz húzom, amin meglepődik, de nem lök el. Csak néz folyamatosan a szemeimbe…

- Akkor nem kerestél elég jól! – mondja felhúzott orral, és mintha azt érezném ki szavaiból, hogy elégedetlen, amiért nem találtam meg.

- Ez igazán sajnálatos… - húzom vigyorra ajkaimat, amin már vonná fel a szemöldökét, de ekkor felkapom a fenekénél fogva, és a pultra teszem.

- Mit csinálsz? – kérdezi. – Megengedtem? – fújtatja, de én látom, hogy csak viccel.

- Amit egészen eddig akartam – állok be a lábai közé, és a combjaira teszem a kezem, arcommal meg elkezdek közeledni felé, de elhúzza előlem a fejét. – Mi az? – kérdem kedvesen, és megsimítom arcát. Most nem szúrhatom el!

- Én… nem akarok csak játékszer lenni – motyogja, amin elmosolyodok, és egy puszit nyomok a homlokára, ami most szemmagasságban volt, így, hogy lefelé nézett.

- Nem is annak akarlak – emelem fel a fejét állánál fogva, és nézek őszintén a szemeibe. – Leszel a kedvesem? – kérdezem, és ezzel egy időben felkeresem egyik kezét, és összekulcsolom ujjainkat.

Erre nem mond semmit, csak percekig néz a szemembe. Talán onnan akarja kiolvasni, hogy komolyan gondolom-e. Mást pedig nem fog ott látni, mint őszinteséget, és… szeretetet. Amikor már kicsit adnám fel, hogy nem jövünk össze, hirtelen tarkómra vezeti szabad kezét, és ajkaira húz. Meglep ezzel egy pillanatra, de aztán elmosolyodom, és közelebb húzva magamhoz, csókolni kezdem, amire meg is kapom a választ azonnal. Sok-sok percig így vagyunk, majd amikor elfogy a levegőnk, elszakadunk egymástól, és csak nézzük a másikat. Az én szemeim csillognak, és tele vannak boldogsággal.

- Szeretlek – csúszik ki a számon, majd azonnal el is pirulok, és teljesen zavarba jövök.

- Mondd még egyszer! – fonja nyakam köré a kezeit.

- Szeretlek – pillantok fel szemeibe, és mondom ki a bűvös szót megint, amire újra ajkaimra tapad, amiből egy újabb csókcsata kezdődik. Soha többet nem engedem el! – bújok még közelebb hozzá, már amennyire a pult engedi, és kezeimmel hátát kezdem simogatni. Komolyan, el sem hiszem, hogy ez megtörtént végre…

Mikor percek múlva újra elválunk egymástól, megcirógatom arcát, mire elmosolyodik.

- Én is szeretlek – mondja nagyon halkan, és amikor elmosolyodok, ő is hasonlóan tesz.

- Olyan boldog vagyok – motyogom, és megint zavarba jövök. Erre csak egy halk kuncogást hallok, majd mikor ránézek, kapok egy puszit a számra, karjait pedig megérzem a nyakam körül. – Mi az? – kérdem meglepve.

- Semmi – mondja vigyorogva. – Édes vagy, ha zavarba jössz.

- Én nem is vagyok zavarban – dörmögöm oldalra sandítva, mire még nagyobb nevetést hallok, és egy újabb apró puszit kapok arcomra.

- Persze, hogy nem… - mondja sejtelmesen, amire visszanézek rá, és felhúzom egyik szemöldököm.

- Most provokálsz? – kérdem sunyin, amire ártatlanul megrázza a fejét, én meg ekkor kicsit eltávolodok tőle, kijjebb húzom, és térde alá nyúlva lekapom a pultról, de nem engedem el, hanem megtartom.

Erre úgy megijed, hogy halkan felsikkant, aztán rögtön a szájára csapja a kezét.

- H-hova viszel? – kérdezi, miközben átkarolja a nyakam, és fejemnek dönti az övét.

- Szobára – mondom perverzül, mire megsuhintja a fejem. – Hé, ezt most miért kaptam? – morranok fel.

- Mert egy perverz vagy! – jelenti ki, ami végül is… igaz.

- Jó, de csak aludni megyünk – dünnyögöm, majd benyitok egy szobába, amiben szerencsére senki sincs. Nem lett volna jó, ha rá nyitunk valakire… vagy valakikre…



Óvatosan leteszem az ágyra, de amikor távolodnék kicsit el, nem engedi, és magához húz. Ez tetszik… - mosolyodom el, majd elhelyezkedek mellette, vagyis… félig rajta, és csókolózni kezdünk. Nem akarok ajtóstul rontani a házba, szépen lassan alakul majd minden.

Még váltunk ezután pár szelíd kis csókot, majd csak puszilgatjuk egymás száját, és amikor már elhelyezkedtünk az ágyban, ami úgy néz ki, hogy én feküdtem alulra, ő meg féloldalasan a mellkasomon, az egyik lábát átvetve az én lábamon. Hajába pusziltam, és egy jó éjt kívánása után, hamar az álmok földjére léptem.



Az ébresztett, hogy kaptam egy puszit a számra. Azonnal eszembe is jutott aztán a tegnap, és mosolyogva nyitottam ki a szemeimet, ahol rögtön Taka-chan boldog arcával találkoztam.

- Ugye a tegnap nem csak egy álom volt? – kérdeztem, miközben lehúztam magamhoz, és a szájára suttogtam.

- Nagyon úgy tűnik, hogy nem – csókolt meg mosolyogva, amit újból elég hosszúra nyújtottunk.

Ha mégis álom lett volna… akkor nem akarok felébredni belőle.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.