Reita POV



A csók után azonnal mellém bújik, és hozzám simulva cirógatni kezdi a karom. Jól esik, hogy ilyen kis aranyos… - mosolyodom el, majd ebben a pillanatban valaki kivágja az ajtót.

- Oh, talán zavarok? – vigyorodik el Miyavi, de sajnos nincs sok időm kielemezni a helyzetet, mert Taka-chan úgy ugrik ki mellőlem, mintha megböktem volna a hasát a farkammal.
- Haza megyek… - mondja, miközben az ajtó felé sétál.
- Taka-chan… - kelek ki az ágyból, de még mielőtt elkaphatnám karját, ő gyorsan elhúzza előlem.
- Sziasztok – dünnyögi halkan, aztán már volt Taka-chan, nincs Taka-chan.

- Ezt aztán jól elintézted… - sóhajtom drága haveromnak, akit most olyan szívesen felkennék a falra, hogy levakarni nem lehetne onnan.

- De hát most nem is csináltam semmit! – tárja szét kezeit védekezésképp.

- Mondjuk, ha nem törtél volna be, akkor nem hagyott volna itt, te vadbarom… - adok egy barackot a fejére, majd kicsit összekapom magam, hogy azért nézzek is ki valahogy.



Mikor összetalálkozunk Ruruval a folyosón, eléggé megrémiszt a látvány. A haja ezer meg egy felé áll, a pizsije is félig meddig van rajta, és olyan fejet vág, mint aki nem dugott három hete.

- Hát veled meg mi az istennyila történt? – kérdezek rá aranyosan, de azonnal meglátom a jobb kezét, amint ökölbe szorítja, és szépen kinyújtja nekem a középső ujját. – Köszi, aranyos vagy. De inkább ülj rá és ugrálj rajta – vigyorodom el szélesen.

- Kapjátok be! – tép finoman a hajába, majd körülnéz, aztán visszapillant rám. – Hát az öcsikéd?

- Ez a farok itt mellettem elüldözte… - morgom, és közben oldalba könyökölöm Miyavit, aki erre kicsit felszisszen.

- Nem tehetek róla, hogy… - mondaná, de egy gyilkos pillantással beléfojtom a szót. – Jó, akkor tehetek róla, de most nem csináltam semmit! – fonja össze maga előtt a kezeit, mi pedig felnevetünk Ruruval.



Alig várom már, hogy hazaérjek, és amikor ez megtörténik, megérzem a kajaillatot, ami a konyhából jön. De előbb fürdenem kell! – döntöm el magamban, majd beszólok a többieknek, hogy mindjárt jövök, aztán elvonulok és megteszem, amit kell!

Nem várt meglepetés tárul a szemeim elé, amikor egy darab törölközőben visszamegyek a szobámba: Taka-chan az ágyamon fekszik. Ó, talán jó kisfiú voltam karácsonykor, és ez az ajándékom?

- Taka-chan… - szólítom meg kedvesen, amire az említett kis drága rögtön kinyitja a szemeit, felül és rám mered. Ah, mindjárt elveszek bennük!
- Elaludtam? – kérdezi meg, az én arcomra pedig egy mosoly kúszik.
- Úgy tűnt – mondom, majd gyorsan keresek egy pólót, amit magamra kapok, aztán visszamegyek mellé az ágyra, és közel hajolok arcához. - Elmegyek enni, aztán jövök – adok szájára egy puszit, majd lemegyek a konyhába enni.



Már meg sem lepődöm, amikor újból visszatérek a szobámba, hogy Taka-chan ismét elaludt. Csak elmosolyodom, aztán lefekszem mellé, és felé fordulva, kezemet a derekára téve lehunyom szemeimet, és mosolyogva próbálok pihenni.

Amikor elkezd mocorogni, és szinte a mellkasomba bújik, rögtön simogatásba kezdek a derekán, mire azonnal felpillant rám.

- Arra gondoltam… - mosolygok rá. - Mi lenne, ha holnap elmennénk valahova?
- Hova? – kérdez vissza elpirulva.
- Mozi?
- Rendben! – vágja rá mosolyogva. - Nézzünk valami filmet – mondja nagy lelkesedéssel, majd elenged, én meg gyorsan áthozom a laptopom, amin keresünk egy mindkettőnknek tetsző filmet.



A következő reggelen egy elég jó ébresztőben van részem. Mármint egy ideje már éreztem, hogy valaki mintha befeküdt volna mellém, de csak most jutok el addig, hogy fel is keljek ténylegesen. Oldalra fordulok, és simogatni kezdem a hátát, ami után felemeli fejét és rám néz.
- Felkeltettelek? – kérdezi hatalmas szemekkel.
- Nem – motyogom. – Mióta vagy fenn?
- Umm… nem tudom. Már reggeliztem is.
- Értem. Akkor most én is elmegyek enni – hajolok oda hozzá, majd egy reggeli puszi után kicsoszogok a szobámból, egészen a konyháig, ahol bekapok valamit.


Olyan izgatott vagyok, mintha az első randimra készülnék. De ez valamilyen mértékben igaz is… Hiszen vele még nem voltam. Úristen, tényleg ez lesz az első! – fetrengek az ágyon, mint valami tini csaj, de aztán észreveszem magam, és egy torokköszörülés után felkelek, megigazítom a ruháimat, és kikeresek a szekrényemből egy megfelelő összeállítást a mozira.

Míg oda nem érünk, egész csendben vagyunk, és leginkább csak a cipőink halk kopogását lehet hallani a járdán. Kicsit zavarban érzem magam, mert nem tudom, hogy mit kellene mondanom ilyenkor. Most esik le, hogy nekem nemhogy Taka-channal ez az első randim, hanem… a legeslegelső! Eddig még sosem voltam úgy valakivel, hogy járjak vele… Maximum összejártunk kefélni. De… De most ne ezen gondolkozzak! – vágom fejbe magam gondolatban, majd mikor már bementünk, és elfoglaltuk a helyet a teremben, a film is lassan elkezdődött.



Nem is telik sok időbe, míg úgy érzem, hogy a kezeim önálló életre kelnek, és szépen átvándorolnak a mellettem ülő egyén combjára. Meg is érzem, hogy megrezzent picit, de az én kezem továbbra is a lábán foglal helyet. Persze megpróbálta arrább tessékelni, de mivel nem volt olyan messze tőlem, nem volt nehéz ott tartani a kacsóm.
- Rei, ne perverzkedj… - szólal meg hamarosan.
- Ez nem perverzkedés – pislogok rá meglepetten. Én tényleg semmi olyanra nem gondoltam most!
- De… - motyogja, de én azért a világ minden kincséért sem venném el onnan a kezem. Nem én!

Ekkor hirtelen valaki lehuppan mellém, amivel eléri, hogy ránézzek, az én kis Taka-chanom helyett. Ez meg mit keres itt? – pislogok rá nagyokat, de ő csak vigyorog rám. Közben megüti a fülemet egy nagyon ismerős hang a másik oldalról… Nem, nem a túlvilágra gondoltam most.

- Jé, Taka-chan is itt van… - szólal meg Miyavi. - Milyen rég láttalak, hogy vagy?
- Ja… én is rég láttam… mikor is? Ja, a bulin… - veszi a lapot Ruru és tovább folytatják a csipkelődést. – És végül megvolt? – vigyorog rám nézve, mire kicsit dühös leszek, de még mielőtt leolthatnám a fejét, Taka-chan felpattan a székből, majd a popcornos zacsit a kezembe nyomja, aztán egy szó nélkül eltűnik.

Ez meg mi a tököm volt? – pislogok nagyokat, majd jól leoltom a két jómadár fejét, de aztán csak duzzogva végig nézem a filmet, hogy közben egy szót nem szólok hozzájuk. Most miért kellett megint elüldözni?



Miközben ballagok hazafelé, próbálom hívni Taka-chant, de pár csörgés után egyszerűen kinyomja. Ugye most nem haragudott meg rám is? – teszem fel a kérdést magamban, majd inkább megszaporázom a lépteimet, hogy hamarabb hazaérjek.



Szinte be se zárom magam mögött az ajtót, de máris azonnal a szobájába rombolok, ahol meg is pillantom az ágyán feküdni. Halkan odacsoszogok, és helyet foglalok mellette, kezemet pedig combjára simítom.

- Mi a baj? – szólalok meg végül, de válasz nélkül maradok. – Hallod? Már megint csak úgy otthagytál… ez már a második eset –sóhajtom.
- Az a baj, hogy utálom azt a két idióta haverodat… ennyi az egész.
- Uruhát és Miyavit?
- Biztos ez a nevük… - dünnyögi halkan. – Olyan jó poén rajtam nevetni?
- Ezt meg miből gondolod? – kérdezem, de azért lássuk be… Tényleg mindig szívatják szegényt.
- Folyton rajtam röhögnek, nem tűnt fel? Mindig szívatnak, meg kiröhögnek, holott nagyon nem vicces, amit csinálnak! – dörren rám picit, mire megszeppent képet vágok.
- De ezért miért rám kell haragudni?
- Nem rád haragszom, csak néha megfordul a fejemben, hogy ezt közösen terveztétek, meg hogy szólhatnál is nekik, hogy hagyják abba… - motyogja. - Rosszul esik ám, hogy mindig ezt csinálják… - suttogja, én pedig sóhajtva ölelem magamhoz.
- De nem kell velük foglalkozni. Hülyék ők egyedül is, hát még, ha együtt vannak.
- Akkor is idegesít… - bújik a nyakamba, majd ezután picit összebújunk, és pihenünk – ahogy azt a párok szokták.



Amikor hétfőn ott topogok a konyhában, és várom Taka-chant, hogy együtt menjünk suliba, egyszercsak megjelenik apu, és nagy szemeket meresztget rám.

- Hát te miért vagy még itthon? – kérdezi.

- Várom az öcsikémet, hogy menjünk suliba – vágom rá, mire még érdekesebben kezd bámulni.

- De hát ő már régen elment! – mondja tök komolyan, a szemeim meg elkerekednek.

- De jó… - morgom, majd dühösen elindulok kifele, az ajtót pedig jól becsapom magam mögött.



Nem hiszem el, hogy még annyit se mondott, hogy jó reggelt, vagy valami. Ez most tök szarul esett… - duzzogok magamban, majd lassan beérek én is a suliba. Persze nem marad el a szokásos reggeli üdvözlés Aoitól, Rurutól és Miyavitól, de az utóbbi kettővel most nem foglalkozom annyira.

Alig várom, hogy szünet legyen, majd amikor ez megtörténik, egy szó nélkül rombolok ki a teremből, egészen az udvarig, ahol gyorsan elszívok egy cigit, és már megyek is vissza. Útközben Taka-chant veszem észre, így megállok, és várom, hogy mi fog történni. Nem is telik sok időbe, és máris itt van mellettem.

- Hát reggel nem is köszöntél… - húzom fel az orromat, de végül is nem vagyok annyira morcos.
- Bocsi… - motyogja, majd kapok egy puszit, és hozzám bújik, az én kezem pedig átkarolja vékony derekát, ezzel tudatva mindenkivel, hogy ő hozzám tartozik.



Egy idő után felbukkan Aoi, aztán kicsit később a másik kettő is, és most csodálkozva hallgatom végig, amiről beszélgetni kezdenek – ugyanis Taka-chant nem piszkálják. Szerencséjük… - morgolódom gondolatban, aztán szépen lecsúsztatom a kezem a fenekére, és simogatni kezdem a formás kis félgömbjét.

Mondjuk, nem csodálkozom, amikor azonnal visszateszi a derekára a kezem, de én nem adom fel ilyen könnyen! Újból visszahelyezem a kacsómat a popójára, majd most már kicsit erősebben kezdem el fogdosni.
- Rei, hagyd abba… - szól rám.
- Mit? – nézek rá cuki mosollyal, de újból megtalálom az utat a fenekéhez, és bele is markolok, úgy, hogy nyög egy picit, de épp akkorát, hogy a többiek ránk figyeljenek.
- Hagyd már abba… - mondja, de nem hallgatok rá, helyette inkább a nyakába fúrom a fejemet, közben pedig a kezem serényen mozog a fenekén. – Reita… - morogja, és már hallom, hogy egyre dühösebb. – Fejezd már be!
- Most mi bajod van? Voltam már benne… - csúszik ki a számon, majd ahogy gyorsan lefuttatom magamban, mit is mondtam neki, azonnal adok magamnak egy hatalmas jobbost.
- Szemét! – vág teljes erejéből képen, majd ott hagy a pofonommal, és a három hülyével körülvéve.

- Bassza meg! – ütök bele a falba, majd utána rohanok, de igencsak eltűnt előlem.

Most mi a fenét csináljak? – túrok idegesen szőke tincseim közé, majd megszólal a csengő, így legyőzötten visszakullogok a terembe.



Reménykedve ballagok a terem felé, ahol most nekik volt órájuk, és magamban imádkozom, hogy meghallgasson, és meg tudjuk beszélni ezt a kis összetűzést. Mert én nem bunkóságból mondtam! Csak véletlenül… - veszek egy mély levegőt, majd benyitok a termükbe, és ezzel egy időben szinte minden szempár rám szegeződik. Ez egy kicsit… frusztrál. Tudom, hogy jól nézek ki, és sokan odáig vannak értem, de engem már csakis egy valaki érdekel. Ő ott! – indulok meg felé mosolyogva, majd az asztaluk előtt megállok, és előveszem a legtündéribb énemet. Nem hazugság, nekem tényleg van olyan is.

- Sziasztok – köszönök neki, meg Rukinak.

- Szia – motyogja nagy szemekkel a kis szöszi, majd hol Taka-chanra, hol rám pislog.

- Taka-chan beszélhetnénk? – nézek rá, és próbálom meggyőzni igéző tekintetemmel, de rám se bagózik.

- Ruki, megmondanád Reitának, hogy nem kívánok vele beszélni a közeljövőben?

- P-persze… - motyorogja, majd rám néz. – Öhm, Saga nem akar veled beszélni mostanában.

- De most miért nem? – akadok ki egy kicsit, majd lejjebb veszem a hangom, tekintve, hogy többen felénk néztek. – Taka-chan… - dorombolom a nevecskéjét, majd eszembe jut, ahogy Ruki szólította. Saga… Ezt még nem is hallottam! Saga-chan… Aranyos.
- Ruki, közölnéd vele, hogy menjen el? – mosolyog egyet Rukira, aki csak kínosan vigyorog egyet, majd bólint.

- Hát izé… hallottad… - néz rám is kínosan nevetgélve.

- Csak veled e… - nyelem el a mondatom végét, mert valami olyan lett volna, hogy csak vele együtt megyek el. Az pedig most nem lenne túl pozitív hozzászólás… - Szóval csak akkor megyek el, ha később beszélünk! – fonom össze magam előtt karjaimat, mire másodpercek alatt fagy belém a szar, amit egy olyan pillantással sikerül elérnie, hogy lassan azt hiszem, fel kellene hívni a temetkezési vállalkozót…

- Még meggondolom… - veti oda nekem, én meg már azt is sikerként könyvelem el, hogy egyáltalán nem játszott postást Rukival.

- Akkor majd suli után vá… - kezdenék bele, de közbeszól.

- Egyedül megyek haza – néz rám ismét olyan hűvös tekintettel, hogy rögtön összébb húzom magam, és serényen bólogatok.

- Jó – dörmögöm, majd ekkor megszólal a csengő. – Akkor otthon találkozunk – motyogom, és ismét legyőzötten kullogok vissza a termünkbe, ahol a következő órát megint csak zombiként ülöm végig.



Letörten lépem át a házunk küszöbét, majd miután levettem a cipőmet, benézek a konyhába, hátha ott van Taka-chan. Sajnos el kell szomorodnom, mert az olyan üres, mint Miyavi feje. De még van pár millió helyiség a házban, szóval megyek tovább keresni.

Nem is tudom, hogy miért nem mentem be rögtön a szobájába… hiszen egyértelmű, hogy ha már hazaért, akkor ott van, nem? – nyitok be hozzá, és meg is pillantom az ágyán fekve, amint tanul. Óvatosan becsukom az ajtót, majd odasettenkedek mellé, és az ágyra fekve átkarolom. Erre persze azon nyomban rám néz, és mikor meglát engem, egyszerűen csak… lelök az ágyról.

- Ezt most miért kellett? – kelek fel, és simogatom meg a seggem.

- Nem tanítottak meg kopogni? Vagy, hogy nem mászunk rá mások engedélye nélkül annak ágyára? – néz rám nagyon morcosan, és közben a szemöldökeit összeráncolja.

- De nekem nem kell ehhez engedély… - motyogom nagy szemekkel, közben meg leülök mellé. - E-együtt vagyunk, nem?

- Talán… - fonja össze a kezeit maga előtt, és inkább a plafont bámulja.

- Taka-chan, ne csináld ezt! Én nem akartam azt mondani a suliban… Csak… kicsúszott a számon… - motyogom.

- Persze… Végül is tök természetes, ha ilyeneket mondasz nekem… Ugyan, már megszoktam… - suttogja, mire odamászom hozzá, ledöntöm a hátára, és kezeit lefogva mélyen a szemeibe nézek.

- Szeretlek! – mondom komoly tekintettel, mire pillanatok múlva elpirul. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani – hajolok egyre közelebb hozzá. – Nem tudom megígérni, hogy többet nem bántalak meg, mert néha nagyon hülye tudok lenni… De azt megígérem, hogy sosem foglak eldobni, és nem tekintek rád játékszerként – suttogom ajkaira, majd kezeinket összefűzöm, aztán finoman, gyengéden megcsókolom ajkait.

Kezei automatikusan bontakoznak ki enyéimből, hogy aztán a nyakam köré fonja őket. Olyan hevesen ver a szívem, hogy lassan kitör belőlem a mellkasomon keresztül, és megkeresi Taka-chan szívét, hogy összeforrjanak, és sose engedjék el egymást. Talán kicsit nyálasan hangzott, de tényleg ezt gondolom.



Egyik pillanatban aztán ajkaimmal elválok az övéitől, amit elégedetlenül meg akar torolni azzal, hogy újból szájára húz, de én gyorsabb vagyok, és nyakát kezdem el csókjaimmal beborítani, amire igencsak izgató sóhajokat kapok válaszul. Nem tudom, ő mit gondol most… de én megkívántam.

- Ugye tudod, hogy innen már nem szabadulsz? – kérdem két nyak-puszi között.

- Uhm… nem is akarok – mondja sóhajtva, mire elvigyorodom, és megszívom a nyakát. – Hé!

- Csak hogy mindenki tudja, hogy az enyém vagy… - nézek fel rá vigyorogva, mire megforgatja a szemeit, és ajkaimra mar, és miközben érzékien táncol nyelve a számban, egyszer csak azt veszem észre, hogy én kerültem alulra. - Milyen gyors vagy – nézek rá huncutul, mire megnyalja ajkait, és puszilgatni kezdi először csak az arcom, majd halad lejjebb, és a nyakam veszi kezelésbe. Ah, milyen jó érzés…



Az idő elteltével egyre kevesebb és kevesebb ruha lesz rajtunk, de amikor már csak a szentlélek tartja rajtunk a ruháinkat, hamar felpattanok, majd pár perc múlva vissza is térek, kezemben a síkosítóval. Taka-chan csak mosolyogva néz rám az ágyról, de amikor már fölötte térdelek, és szétnyitom a lábait, lefagy az arcáról az előbbi vigyora, helyette csak jól elvörösödik. Erre az alkalomra emlékezni akarok… - csúszom belé egy ujjammal, aztán hamarosan már a második és harmadik is benne van. A takarót markolja a keze, és erősen hullámzik mellkasa, de ez csak akkor válik még erőteljesebbé, amikor ujjaimat felváltja valami egészen más…

Kiszakad belőle egy nyögés, amikor lassan mozogni kezdek benne, majd ahogy egyre felszabadultabbak leszünk, úgy lesz nagyobb a hangja, a lökéseim száma, és a hőmérséklet.

Mikor többször egymás után eltalálom gyönyöre forrását, jólesően felnyög a mozdulataimra, majd amikor nem számítok rá, hirtelen meglátom, hogy hasára élvez. Semmi kézimunka… Csak attól elélvezett, hogy benne mozogtam. Ez… megdobogtatja a szívem… - bújtatom arcom a nyakába, és miközben csípőmmel nem hagyom abba a mozgást, ujjainkat összekulcsolom, aztán amikor elérem a csúcsot, nyakába harapok, és mélyen testébe élvezek.



Percekig egyikünk sem szólal meg, csak pihegünk, de amikor már erőt érzek magamban, hogy megmozduljak, feltolom magam, és kicsúszom belőle, aztán mellédőlök, és ott szuszogok tovább. Hirtelen felém fordul, és közelebb húzódik hozzám, amit egy puszival jutalmazok meg – az orrára. Ezután csak mosolygunk egymásra, pár csókot váltunk, de nem szólalunk meg. Túl jó volt ahhoz, hogy szavakkal rontsuk el…

Még megejtünk egy fürdést gyorsan – természetesen együtt -, utána lemegyünk a konyhába enni. Mert ugye, amikor hazaértem, nem ettem semmit…



Apuék pont akkor érnek haza, amikor a tévé előtt fekszünk a kanapén. Vagyis… Taka-chan ül, én meg a combjain pihentetve a fejem nézem a tévét.

- Sziasztok – jönnek beljebb, majd meglepve fogadják párosunkat.

- Viszont – mondja Taka-chan.

- Nem is tudtam, hogy ekkora az összhang köztetek… - mondja elgondolkozva apa.

- Takashi már említette nekem, hogy egész jól kijönnek! – mosolyog rá Hanako-chan.

- Nem is tudja, hogy mennyire… - búgom a fölöttem lévőnek halkan, mire elpirul, és nyom egy kokit a fejemre. – Hát most miért bántasz? – konyítom le ajkaim, és nézek rá nagyon édesen. Szinte a könnyek is ott vannak a szememben…

- Perverz – motyogja, majd apuék elmennek, mi meg tovább nézzük a tévét.

Egyébként nagyon kényelmes Taka-chan combja… mi lenne, ha ma este ez lenne a párnám?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.