1. Első fejezet

Ruki

A tömeg tomból, a rengeteg csinos lány sikoltva kéri a folytatást, amit meg is adunk nekik. Eljátszuk újból a Burial aplicantot, majd mélyen meghajolunk, lekapcsolódnak a lámpák és előttem minden elsötétül. Csak a több ezer rajongónk örömteli sikolyait hallom, ami boldogsággal tölt el. Aztán szokás szerint Reita hozzám szegődik, és segit lejutni a szinpadról. Mindig igy ér véget egy-egy koncertünk. Kifulladásig szinte isteni erővel adjuk elő a számokat, majd repetázunk is, végül pedig félholtan dőlünk ki az öltöző kanapéján. Most is minden igy történt, csakhogy mire eljutottam a kanapéig Rei épp akkor csapta le rá a seggét. Nos, úgy tűnik lőttek a kényelmes fekvésnek – gondoltam magamban, de végül morcosan dőltem le a kanapéra, majd lábaimat Rei ölébe nyújtottam ki. Mondanom sem kell, hogy elkenődve kérdőn pillantott rám, mire én csak megvontam a vállamat, lecsuktam a szemeim, majd jólesően kifújtam a tüdőmben felgyülemlett levegőt. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el igy csendbe burkolózva, nyugodtan, mikor arra eszméltem fel, hogy csörög a telefonom. Hirtelen el sem tudtam gondolni, hogy ki hivhat ilyen későn, de azért utána nyúltam, majd feleltem az illetőnek.

- Moshi-moshi – szóltam belé erőt véve  magamon.

- Ruki-chan... – szólalt meg a vonal túlsó végén Miyavi. – Csak nem felköltöttelek?

- Nem, dehogy... csak nemrég járt le egy koncertünk – magyaráztam fáradt hangomnak okát. – Valami baj van, hogy ilyen későn hivsz? – kérdeztem barátomtól.

- Óh, értem. Nos... nem is tudom, hogy hogyan mondjam el neked... – beszél szaggatottan, mint valami harmincéves fehér-fekete film.

- Mi volna, ha csak egyszerűen kinyögnéd? – kérdeztem már-már türelmetlenül.

- Hát jó. Szóval az van, hogy a délután kigyúlladt a lakásod, és szinte mindened odaveszett... – mesélte teljes beleéléssel.

- Hogy mi? – akadtam ki teljesen.

- Mint emlitettem, leégett a lakásod... – motyogta barátom halkan. – Ruki, jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Már hogy a faszomba lehetnék jól? – keltem ki magamból. – Egyáltalán, hogy történhetett meg ez pont velem? – egyszerűen nem értettem semmit, és még haza sem mehetek, mert még hátravan jópár koncert... – A megmaradt cuccaim hova vitték? – kérdeztem kissé türelmetlenül. Reita kérdőn meredt rám, mire intettem neki, hogy mindjárt elmagyarázok mindent.

- Nálam vannak, de őszintén szólva, nem túl sokat tudtunk megmenteni a dolgaid közül. A zongorád porrá égett... – az utóbbi mondatot szinte alig hallhatóan suttogta, de igy is megértettem.

- Értem... – szólaltam meg halkan. – Mond, a gitárjaim közül megmenekült vaegy? – kérdeztem reménykedve.

- Csupán kettőt sikerült... Ruki, nagyon sajnálom – válaszólt készségesen. – Ha megbocsájtasz, most hagylak. Melody nincs túl jól. Maj még hivlak, ha megtudok valamit.

- Rendben... és köszi – bucsúztam tőle. – Jóéjt.

- Jóéjt neked is – köszönt el, majd megszakitotta a vonalat.

Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Sirhatnékom volt, de mégis leginkább valamit szivesen széttörtem volna mérgemben. A nagyapámtól örökölt zongorám teljesen leégett, s valószinűleg a legkedvesebb gitárjaim meg a többi rengeteg emléket hordozó személyes tárgyam, amiket a szekrényemben őrizgettem. Ez nem lehet igaz... miért pont velem történik meg minden szarság? Mit vétettem? – akadok ki egyre jóbban, mire Reita szólóngató hangja térit magamhoz.

- Ruki. Mi történt? – kérdi halkan.

- Tűz ütött ki a lakásomon... – motyogom. – Alig menekült meg pár cuccom... – válaszólom elkeseredetten. – A kurva életbe... – fújom ki dühömet.

Egyikük sem szól semmit, csak döbbenten merednek rám, s nem jön, hogy elhiggyék, hogy ilyensmi tényleg megtörténhet. Én is szeretném azt hinni, hogy ez csak egy rossz vicc, de Miyat ismerve, nem hinném, hogy kedvtelésből, vagy csupa szórakozásból ilyen csúf tréfával állna elő, mellesleg az éjszaka közepén...

- Na Chibi, nem lesz semmi gond – mosolyog rám biztatóan Uruha.

- Igen, igen... – kapja meg a hangját Kai is. – Mi majd segitünk neked mindenben – mosolyog rám szeliden dobosunk. Nem csodálom, hogy Uruha ráhajtott, elképesztő, hogy mennyire pozitiv gondolkodású tud lenni, nameg segitőkészsége is irigylésre méltó.

- Köszönöm, Kai-chan – probálok megejteni egy szivből jövő mosolyt. Érti a dolgát, mikor arról van szó, hogy lelket öntsön az emberbe.

- Majd, mig minden elrendeződik elleszel valamelyikünknél – szólal meg újból dobosunk.

- Aoinál, ha jól tudom van szabad vendégszóba – kapja meg a hangját Uruha.

- Nem hinném, hogy Ruki jól érezné magát nálunk... – szólalt meg Yuu. – Hika-chan nagyon kibirhatatlanul viselkedik néha...

- Látom számithatók rátok... – engedek meg magamnak egy gunyoros mosolyt.

- Hát akkor meghúzodhatsz Reinél. Oriási a lakása, közel van PSC-hez, s mellesleg egyedül él. Nem hinném, hogy őt zavarná. Rei, ugye nem zavarna? – pillant felé Ruru, majd tekintetemmel követem őt, mire egy döbbent tekintetű Reitával találom szemben magam. Nagyot nyel, majd döbbenetét legyúrva végül megszólal.

- Végül is, lehet róla szó... – adja meg magát és fogad be házába. – De törpe, ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni a gitárjaimhoz, esküszöm, hogy kibelezlek... – vált fenyegetővé a hangja. Apró kirohanásán mindenki csak kacag, de hát ez Reita, és ő mindig ilyen is marad...

A turné végére mindenki lefáradva, kidőlve, félholtan ücsörög a hazafelé tartó privát repülőgépünkön. Kai-chan Ruruhoz bújva alszik halkan, mig Aoi valami orosz regényt lapozgat. Reita csak némán bámul ki az ablakon, én pedig szótlanul gondolok az elkövetkezőkre és, hogy mennyi munka vár rám hazaérve. Egyszerűen még most sem jön, hogy elhiggyem, hogy a legkedvesebb emlékeim vesztek oda. Rohadt vandálok, hogy pont az én házamat kellett felgyújtaniuk... Mellesleg meg kitudja, hogy meddig fogok Reinél potyázni, habár nem is ez nyugtalanit, hanem inkább az, hogy kikészit idegileg a hiperaktiv basszeros. Nem kell félreérteni, de, mint tudjátok, Reiel imádjuk egymás agyát húzni, s erre minden piszkos eszközhöz képesek vagyunk folyamodni. Csak azt remélem, hogy nem a banda kárára válik majd a közösködés...

Kikerülve a repülőtéri nagy forgatagból Miyaviék felé veszem az irányt Reiel egyetemben, mig a többiek rövid bucsúzkodás után hazakullognak. Barátom boldogan szorongat meg, majd beljebb vezet házukban. Mosolyogva követem őt a nappaliba, majd helyet foglalok a kanapén. Szeretek hozzájuk jönni, olyan othonos hangulata van az egész háznak, talán azért, mert a benne lakok boldogsága keringi át teljes mértékben. Az én lakásom sosem volt ilyen othonos, mégis nagyon tartottam hozzá.

- Hogy vagytok? – kérdeztem végül.

- Remekül – válaszolt boldogan. – Melody reggeli rosszullétei is elmaradtak mostanra, szóval, remekül – mosolyog vidáman.

- Ennek örülök – osztozom boldogságán.

- Gondolom, hogy a dolgaid után jöttél... –  szólal meg pár perc csend után.

- Hát igen, azért a kevésért... – válaszoltam kedvtelenül.

- Amúgy van hol laknod? – kérdett rá aggódva.

- Nálam lesz, mig elrendeződnek a dolgai – szólalt meg a basszeros.

- Akkor minden rendben – mosolyodott el Miya.

Hát nem tudom, hogy mennyire lesznek rendjén a dolgok, de remélem, hogy minden rendben lesz. Végül nem húztuk tovább az időt, csupán csak berakodtunk Rei kocsiába, majd elbúcsúztunk Miyaviéktől, s azzal a basszeros háza felé vettük az irányt.  

A körülményekhez képest mosolyogva ültem végig az utat, aminek oka nagyon egyszerű. Megmenekült az a bizonyos gitárom, amelyet a fiúktól kaptam ezelőtt jópár éve ajándékba születésnapomra, s többek között a kedvenc polóm, meg a fényképes albumom, amit a nappaliban őrizgettem. Úgy tünik mégis van odafenn Kami-sama, aki végül úgy döntött, hogy nem foszt meg  teljesen a múltamtól és annak csodás emlékeitől.

Rei lakásához érkezve, gyorsan kipakoltunk a kocsiból, majd a bejárat felé indultunk a két dobozzal a kezünkben és gitárjaimmal a hátunkon. Ez volt az összes cuccom, ami megmaradt, két doboz ruha, egy fényképes album és két gitárom. Ennyi...

- Baj van, Chibi? – kérdett rá Rei, mikor már lassan több perce álltam az ajtó küszöbén gondolkodva.

- Nincs semmi, csak... – hallgattam el egy percig. – Ennyi az egész ami megmaradt... – suttogtam kedvtelenül.

- Jaj Chibi, ha most az a több tucat ruhádért bánkódsz, amiket mégcsak nem is hordtál, akkor nyugodj meg. Majd veszünk másokat a helyükbe, okés? – kérdezte rosszállóan. – Amúgy is, nemsoká szezonnyitás, szóval bőven lesz választék... – próbált vigyasztalni némi sikerrel. – Na gyere, megmutatom a szobádat – vigyorgott rám, majd beljebb tessékelt a házba, s becsukta mögöttem az ajtót. 

Mindenre számitottam, csak éppen arra nem, ami bent várt rám. A rendre. Csodálattal néztem körbe a nappaliban, ahol egy enyhe porréteget leszámitva a bútorokon, minden katonás rendben állt.

- Min csodálkozol annyit? – ragadott ki gondolataimból Rei hangja.

- Rend van – válaszóltam egyszerűen, mire haverom fulladásba torkolló nevetésbe kezdett.

- Na mi van Chibikém? Nem hitted volna rólam, hogy rendbe tartom a lakásom, ugye? – mulatott tovább döbbenetemen.

- Ahogy mondod... – sóhajtottam lemondóan. Hát Reita márcsak Reita marad...

- Na gyere törpilla, körülvezetlek a lakásban – vigyorgott tovább vendéglátóm. Hát törpilla az a drágalátos édesanyád... – gondoltam magamban, majd halkan követtem, s nézelödtem.

- Ez itt a konyhám, kamara balra. Szobában nincs evés, szóval rengeteg időt fogsz majd itt tölteni. A kávéfőzöm meg csak akkor támad le, ha használni is tudod, különben, ha elrontod, kifizeted. Rohadt drága volt. Ha éhes vagy szólsz, nem lenne kellemes hajnalok-hajnalán arra ébredni, hogy lángol a konyha. A hűtő üres, miután itt végeztünk, majd elmegyünk bevásárolni – hadarta a rengeteg információt, miközben én csak bambultam ki a fejemből.

Hát nem tudom miért, de ezek a törvényei cseppet sincsenek inyemre. Mit gondol, hogy nem tudok bánni egy nyavalyás kávéfözővel? Jó, az mellékes, hogy az első kávéfőzőm már az első használat után ki kellett dobnom, de az nem az én hibám volt... Főzni azonban igenis tudok, kikérem magamnak... Évek óta egyedül élek, szeretem a hasam, ergó muszáj volt megtanulnom főzni.

Ritka egy bunkó tud lenni néha...

- A fürdőt közösen használjuk, szóval előre kijelentem, a szépitkezési idődet redukálnod kell, mert én bizony nem fogok órákig arra várni, hogy végre kiméltóztass jönni – jön egy újjabb feltétel, én pedig még mindig csendben lapitok, s hallgatom „idegen vezetőm”. – Ez itt vécé kefe – emeli fel az emlitett tárgyat. – Ha nem fogod használni, akkor majd én, de az nem fogod meghálálni – folytatja komoly hangnemben, miközben én majd szétrobbanok az elfolytott nevetéstől. – Törölközőt kapsz a szekrényben, majd választasz.  Ja, és ajánlom, hogy a szennyestartót is igénybe vedd, különben mosatlanul marad a mocskosod.

- Még van esetleg valami, amiről tudnom kellene? – kérdem gúnyosan vigyorogva, mire csak furcsán méreget tekintetével.

- Ja! – vágja rá osztán egyből. – A lakásban nem cigizünk. Ha már nagyon nem birod dohány nélkül, akkor megkérlek, hogy vedd igénybe az erkélyt – válaszol, mire én csak dühösen dobbantok egyet. Azt a kurva egit... Ez aztán tudja, hogy miként kell kiszedni az embert a sodrából. – Na gyere Chibi, megmutatom a szobád – szólot rám nevetve, mire én duzzogva követtem az emlitett helyiség felé.

- Na ne... – sóhajtottam meglepedtségemben. – Komolyan ez a vendégszoba? – néztem rá hitetlenül.

- Mit csodálkozol ennyit Chibi?

- A hálóm nem volt ilyen luxos, nemhogy a vendégszobám. Te Rei, mondcsak... – kezdtem bele bizonytalanul. – Bankot raboltál, hogy megengeded magadnak ezt a luxust? – kérdeztem hitetlenkedve, mire ő csak elnevette magát.

- Nem – válaszolta, s mellé nemlegesen ingatta a fejét. – Tudod, veled ellentétben én nem szorom a pénzt fölösleges dolgokra, inkább befektetem valami hasznosba – vont vállat. De amúgy, ezzel most mire célzott? – Na, de ha már kigyönyörködted magad, akkor gyere, menjünk vegyünk valami ennivalót.

- Megyek... – sóhajtottam, majd becsuktam szobám ajtaját, s követtem őt a kocsiig.

Egész végig főttem a bőrömben , s azon gondolkodtam, hogy miért kell ilyen bunkónak lennie. Őszintén megvallva, zseni kellene lennem ahoz, hogy ennek a marhának az elgondolásait megértsem. Végül ara eszméltem fel, hogy megérkeztünk egy nagyobb bevásárlóközpont elé, majd Rei leparkol és száll is ki a kocsiból.

- Jösz már, vagy zárjam rád az autót? – fordult felém kérdően.

- Megyek már... – sóhajtottam lemondóan, majd kiszálltam a kocsiból.

Bent szótlanul navigáltunk a sorok között, miközben a kosár csak egyre telt, és csak telt. Az első tiz perc után, már meg sem mertem kérdezni, hogy ezt miért kell megvennünk, inkább csak csendben kussoltam, s követtem őt. Belga csoki, öt különféle chips, patogatott kukorica, mogyoró, zöldségek, húsok, négy különféle üditő, rengeteg sör, meg bor, és még mindig nem volt ez neki elég. Mérgemben, mikor nem figyelt oda, becsempésztem melléjük két doboz epres jégkrémet, banánt, meg spagettit, pár csomag rágót, gumicukrot, és még sok más apróságot.

Már a kassza előtt áltunk, s pakolgattuk a mozgó sávra a cuccokat, amikor Reita észrevette a csempészett árúm, de nem szólt semmit, helyette cselekedett, én meg csak döbbenten figyeltem, ahogy leemel három doboz óvszert a polcról, majd az epres jégrémem mellé dobja. Ilyen nincs... – sáppadtam le.

Hát mondanom sem kell, hogy a pénztáros milyen furcsán méregetett minket, főleg, hogy a vásárolt cucok között ott lapitott még egy tubus tejszinhab, valamint csokiöntet. Őszintén szólva én is elsőre biztosan félreérteném a dolgokat, de másodjára már meggondolnám, hogy kivel van dolgom, s csak egyet vigyorognék az egésszen.

- Na mi van picur? Csak nem elpirultál? – cukkolt, mikor már a kocsiba pakoltuk be a vásároltakat. Picuri az édesanyád térde kalácsa... – főttem mérgemben.

- S, ha igen, akkor mi van? – néztem rá dühösen, mire csak elnevette magát.

- Ne szivd mellre, csak vicc volt... – mentegetőzik.

- Sajnos elég rossz vicc – szólalok meg még mindig mérgesen. Hogy mert engem igy szégyenbe hozni ennyi ember előtt? Mégis kinek érzi magát? Istennek? – bosszankodom magamban.

- Az sem volt szép a részedről, hogy a sok csempészárút pont az én kosaramba tetted... – oktat ki, mire végképp elegem lesz belőle.

- Bazd meg, Reita – kelek ki magamból, majd beülök a kocsiba, s hatalmas erővel becsapom az ajtót.

- Berendezés marad – szól rám kedvtelenül. – Amúgy meg vigyázz, hogy mit kivánsz... – ejt meg egy perverz vigyort, majd végleg elhallgat.

Miért kell neki folyton célozgatnia? Talán az a célja ezzel, hogy agyvérzést kapjak a sok gondolkodástól? Na azt már nem! Pukkadj meg, Reita...  pukkadj meg! 

Reita

Holt fáradtan dőlök le a kanapéra egy újabb koncert után. Mostanában kezd egyre fárasztóbb lenni a dolog. Nagyot nyújtózok, majd mikor végre lehúnynám két percre szemeim, két apró lábat találok az ölemben. Na ne... Chibi, miért kell ezt tenned velem? – fortyogtam magamban.

Mindig ilyen... ilyen közvetlen, de ha tudatában lenne annak, hogy miként érzek iránta, szerintem nem viselkedne igy. Igen, jól sejtitek, szeretem őt gyakorlatilag azóta, amióta a GazettE megalakult. Hogy miért nem mondtam el neki? Nos, első sorban azért, mert túl gyáva vagyok hozzá, másrészt Ruki heteró, s mégcsak kicsi ferdehajlama sincs. Ennyit erről... Nessze neked szerelem...

Eltel jópár hosszú pillanat, majd megszólal Chibi telefonja. Értetlenül bámulom, miután elhangzik pár gyanús mondat, de erre ő leint, hogy majd elmaggyarázza, igyhát kussolok. Végül leteszi a telefont, majd elmeséli a nagy szaros helyzetet miszerint leégett a lakása. Szegénykém elszontyolódva bámul ki a buksijából, s látszik rajta, hogy nem sok kell ahhoz, hogy sirógörcsöt kapjon, vagy éppen széttörjön valamit mérgében. Hasonló helyzetben én már rég tombolnék...

Aztán a többiek vigasztalni probálják, igérgetik neki, hogy majd segitünk neki, de végül a nyakamba sozzák a Chibit. Hosszú pillanatokig csak döbbenten meredek Rurura, s átkozom őt, hogy igy a nyakamba varja szerencsétlent.

- Végül is, lehet róla szó... – adom meg magam és fogadom be házamba. – De törpe, ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni a gitárjaimhoz, esküszöm, hogy kibelezlek... – erőltettek egy kis szigort hangomra, mire mindenki csak vigyorogni kezd. Hát remek, ennél rosszabb nem is lehetne... – morgolódom magamban.

A repülőtérről Miyavihoz sietünk a törpe megmaradt dolgaiért, majd hazaérve, első döbbenetén túlléve körbevezetem a lakásba, miközben mindenféle hülye szabályokat szabok meg. Mikor a vécé kefe használata jön szóba, szegény már-már fuldokolva probálja visszatartani előtörő röhögését sikeresen. Serintem azt hitte, hogy csak viccelek, de mindegy. Miútán azonban kijelentem, hogy nincs dohányzás a lakásban, eltünik hirtelen jött jókedve, s némán követ a kocsiig. Végig halgat a kocsikázás ideje alatt, mintha valamin törné a fejét, aztán mikor megérkezünk a bevásárlóközpont elé, úgy kell kikéretni őt a kocsiból. Hm... csaknem megsértődött valamin? – tűnődöm el rajta, majd szerzek egy kosarat és befele veszem az irányt.

Chibi az első pár percben még mindenre rákérdez, hogy az minek kell, de aztán végül megunja, s inkább hallgatva követ a sorok között. Nyugodtan pakolgatom a kosarat mindenfélével, ami az eszembe jut, mert hát őszintén, semmi kedvem holnap megint vásárlással tőlteni az időmet, szóval jobb ha tartalékba is veszünk valamiket. Mikor éppen újabb pár doboz mogyorót meg ropogtatnivalót tennék a kosárba, akkor veszem észre, hogy van pár dolog, amit én biztos nem vennék meg. Epres jégkrém? Pfúj... utálom az epret. Gumicukor? Ez most csak vicc, ugye? – gondolkodom, majd végül döntök.

Tetettve a hülyét rakom bele a szerzeményeim a kosárba, majd taszitom azt a kassza felé. Mikor már bőszen pakolgatom a cuccokat a szalagra kezembe kerül a jégrém. Meglepetséget tetettve pillantok Ruki felé, aki csak elforditsa a tekintetét, nehogy bármit is kiolvashassak belőle. Hirtelen egy gonosz terv rajzolódik ki elmémben, igy, még mielőtt meggondolnám magam, a polc felé nyúlok, s a szalagra dobok, pont a jégkrém melé, három csomag óvszert. Önelégülten pillantok Chibire, aki csak tátogni tud meglepettségében, szólalni azonban nem mer.

A pénztárosnő természetesen sejtelmesen nézegett hol rám, hol a törpére, majd fizetek, s azzal távozunk is az üzletből. 

Már majdnem minden bekerül a csomagtartómban, amikor Rukira pillantok, azonban egy paradicsommal találom szembe magam. Csak nem elpirult a csibém? – méregettem őt hosszasan, majd nem birva magammal ezt a szemére is vetettem.

- Na mi van picur? Csak nem elpirultál? – kérdeztem vigyorogva.

- S, ha igen, akkor mi van? – kérdett vissza morcosan, mire én csak elnevettem magam.

- Ne szivd mellre, csak vicc volt... – mentegetőzök.

- Sajnos elég rossz vicc – szólal meg még mindig mérgesen, majd nyomban törni kezdi a fejét valamin. Jaj Kamik, ha csak egyszer olvashatnék a gondolataiban, ezt a pillanatot ragadnám meg rá... 

- Az sem volt szép a részedről, hogy a sok csempészárút pont az én kosaramba tetted... – vettem erőt magamon, majd folytattam bosszantását.

- Bazd meg, Reita – kelt ki magából a Chibi, majd beült a kocsiba, s úgy becsapta annak ajtaját, hogy azt hittem menten szétesik az egész autó. 

- Berendezés marad – motyogtam csak úgy magam elé, majd beültem a volán elé. – Amúgy meg vigyázz, hogy mit kivánsz... – eresztettem meg egy apró vigyort, mire ő csak dacosan elforditotta a fejét és ujból hallgatásba búrkolta magát.

Hazaérkezve, mint valami hisztis kisgyerek, aki nem kapta meg az áhitott nyalókát rontott be a kapott szobájába, majd olyan erővel csapta be maga után az ajtót, hogy újból azt gondoltam, menten szétesik minden körülöttem. Hova szorult ennyi erő egy ilyen kicsi emberbe? – tűnődtem el, miközben nekiláttam kipakolászni szerzeményeim. Miután minden szépen a helyére került, nekiláttam vacsorát késziteni. Nem vagyok valami igazi konyhatündér, de pár ételt azért én is eltudok késziteni a kedvenceim közül, igy gyorsan elővettem a kötényem, majd magamra operálva azt, nekiláttam a főzésnek. A művészet kedvéért megnyitottam egy üveg vörösbort, majd töltöttem magamnak egy talpas pohárba, s azt szürcsölgettem el jókedvűen, mig készen lett a vacsora. Gyorsan megteritettem két személyre, eltüntettem magamról a kötényt, majd Ruki szobája felé vettem az irányt. Miután többszöri kopogás után sem érkezett felelet, idegesen nyitottam be a szobába, Chibi azonban sehol sem volt. Csak nem elszökött, miközben én a vacsival voltam elfoglalva? – tűnődtem el.

Csalódottan sétáltam vissza a konyha felé, majd utat engedtem feltörő sóhajomnak. Hát eddig birtad a velem eggyütt élést, Chibikém? – tört rám a kérdés. Aztán azon kezdtem el töprengeni, hogy miért van résnyire nyitva a szobám ajtaja, mikor én biztosan becsukva hagytam azt, igy a konyha helyett inkább a szobám látogattam meg. És na vajon mit találtam? Bingó! Chibit, aki épp a fényképeimet bámulta.

- Nem szép dolog mások dolgai között kutatni... – szólaltam meg, mire ugrott egyet ijedtében a rajtakapott.

- Nem kutattam... – válaszolja. – Ott voltak az éjjeli szekrényeden – oktat ki.

- Akkor sem szép dolog más szobájába settenkedni annak engedélye nélkül... – játszottam továbbra is a mélyen megsértettet.

- Most komolyan ezen akadtál ki? – kérdett rá kissé idegesen. – Csaknem valami rejtegetnivalód van, Suzuki Akira? – kérdett rá pimaszul vigyorogva.

Felhivó keringőre, édesem? Hát jó, akkor elfogadom – gondoltam eggyet, majd komolyságot erőltetve magamra megszólaltam.

- A bal szekrénybe Reita cuccai vannak, a jobba Akiráé. A felső fiokban az irataim, az alsóban pedig az alsógatyáim. Mellete a kis részlegben ott a korbácsom, a bilincsem és a többi kinzó eszközöm. Túlsóba karkötök, karórák, meg miegyébb kiegészitők. Az éjeliszekrényben pedig a pizsomám, sikositó és óvszer – hadartam egy szuszra, minek nyomán Chibi ujból paradicsom fejű lett. – Még mindig azt hiszed, hogy valami rejtegetni valóm van? – kérdeztem immár sejtelmesen vigyorogva, mire Chibi csak nemlegesen megrázta a fejét, majd lesütőtte tekintetét. – Amúgy meg, ha már befejezted a dolgaim között való turkálást, akkor jöhetsz vacsorázni. Kész a kaja...

A kaja szóra hirtelen kapta fel tekintetét az eddig érdekesnek talált padlóról, majd szinte nyáladzva követett a konyháig. Mondanom sem kell, hogy úgy nekivetette magát az eledelnek, hogy azt hittem menten mindent felfal előlem. Ilyennek sem láttam még Rukit, vagy ez most itt az igazi Matsumoto Takanori? Sejtelmem sincs, de egy idő után nagyon szórakoztató látványt nyújtott a zabáló törpe, mellesleg úgy tűnik, hogy izlik neki a főztöm…

- Látom izlik... – töröm meg a csendet.

- Nem rossz – válaszolja tömören.

- Mégis, szinte fulladozol, úgy tömöd magadba az ételt – nevettem el magam, mire Chibi újból elpirult. Hát nem ennivaló ez a kis szörnyeteg?

- Nehogy nőjjön a májad... csak azért eszem, mert rettentően éhes vagyok, ennyi – rontsa el kellemes hangulatomat, mire mérgemben leteszem pálcikáim, majd felállok az asztaltól, s a maradék ételt a tányéromból eldobom a szemétbe, majd azt elmosom, és szépen beleállitom a száritóba. Mindezt szótlanul teszem, majd előveszek egy doboz mogyorót , megfogom a nyitott üveg boromat, meg a poharam, majd sarkon fordulok, és a nappali felé veszem az irányt.  Letelepedem a kanapémra, majd meginditom a tévét, közben meg a bort kortyolgatom. Idegesen keresgélek a csatornák között hosszabb ideje, mire végül sikerül kifognom egy zene csatornát, ahol épp az egyik számunkat játszák, a Cassist. Istenem, hogy milyen régen is volt az... – tűnődöm el, majd arra leszek figyelmes, hogy besüpped melletem az ágy, és egy igen igéző zöld tekintet mered rám.

- Förtelmes voltam azzal a szőke hajjal... – szólal meg végül.

- Csak gyerekes... – találom meg én is a hangomat, majd egy újabbat kortyolok a boromból.

- Te meg inkább hasonlitottál egy lázzadókorban levő tinilányhoz – élezi meg a nyelvét, mire érzelmeimet meghazudtolva legszivesebben képen törölném.

- Na kösz... Most már a férfiasságom is megkérdőjelezed? – förmedtem rá mérgesen. – Már meg ne haragujd Takanori, de mindazok mellett, hogy rámerőszakoltak, befogadtalak a házamba, megetettelek, eltűrtem azt, hogy a dolgaim közt kotorászol, de azt, hogy megkérdőjelezed a férfiasságom, már ne várd el, hogy  lenyelem  – keltem ki magamból, mire Chibi mélyen elszégyelte magát.

- Ne haragudj... – szólalt meg pár csendben töltött pillanat után. – Beismerem, elvetettem a súlykot – kér bocsánatott burkoltan, mire az én vajszivem is meglágyul. Már hogy tudnék haragudni rá, mikor ilyen szépen kérő tekintettel mered rám?

Hát semmiképp sem tudnék haragudni rá...

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.08.28. 18:10 miyo-tan sziaaa ~ szóval elolvastam az első fejezetet és be kell valljam rettentően tetszik!!Ruki helyében én tomboltam volna (az egyik legborzasztóbb dolog ha leég a saját házad) :|| olvasok tovább és kommentelek is ^^ chu~