2. Második fejezet

Ruki

Beismerem, túl messzire mentem, de igazság szerint csak viccnek szántam azt a mondatom, amivel végül sikerült mélyen megsértenem. Nem tudom, hogy lehetek ennyire meggondolatlan... Végül is teljesen megértem dühkirohanását, mert igaza van. A nyakába varrtak a többiek, isteni vacsorával traktált, nameg a fejem se szedte le azért, mert kutattam a dolgai között. Hálátlan egy kis dög vagyok, nemde? De mindegy, bocsánatot kértem, mire csak hümmögöt egyet, majd figyelmét újból a borosüvegnek szentelte. Kicsit pukkadtam magamban miatta, de aztán végül inkább csendben ültem mellette, s néztem a tévét.

A következő három hét is eképp telt el. Folyton egymás idegeivel játszadoztunk, amihez be kell ismerjem, mindketten profi módon értünk. Hát akkor kicsit részletezek, hogy világossá váljon miért is mondtam ezt az imént. Szóval, kiderült, hogy az a nagy rend, ami fogadott minket Reita bejárónőjének köszönhető, aki Rei távolléte alatt is szorgalmasan bejárt szellőztetni, port törölni, meg miegyebek. Persze én mindezt csak akkor tudtam meg, amikor az az eszetlen eltessékelte őt azzal, hogy többé nincs rá szüksége egy ideig, mert kapott magának egy személyes takaritónőt. Valósággal kiakadtam beszólásán, mire csak nyersen hozzámvágta, hogy hálám jeléül igazán bevállalhatnám a szobalány szerepét. Erre mit kellett volna mondjak? Semmit... Inkább csak csendben lapitottam, majd beletörődtem abba, hogy ezentúl Suzuki Akira személyes takaritónője leszek. Bár, ha tudtam volna, hogy ilyen ocsmányul viselkedik, inkább összeszedtem volna azt a pár cuccom, s átköltöztem volna Miyaviékhoz. Bevallom öszintén, nem sok tartott vissza az újabb költözkődéstől, de végül megint csak hallgattam, s tűrtem, de amikor ma holtrészegen került elő, kitudja, hogy honnan a jó büdős francból, eltőrt bennem a mécses. Mégis mit képzel, hogy ki vagyok én, hogy minden hülyeségét eltűrjem?

- Reita – szóltam rá erényesen, amikor majdnem leteritett a födre. – Mi az istent csináltál már megint? – kérdeztem már csak úgy magamtól.

- Ru-ki – nyögte, majd lesütötte szemeit, s elhalgatott. – Ru-ki... – suttogta már már pánikba esve.

- Itt vagyok... – váltottam én is suttogóra.

- Nori-chan... Én édes Nori-chanom... – sóhajtotta halkan, miközben én épp azzal kinlódtam, hogy eljuttasam őt a szobájáig. Honaalá nyúlva szoritottam magamhoz, kezét pedig átvetettem vállamon, majd elindultam az emlitett helyiség felé. Persze ő mindeközben engem szólongatott mindenféleképpen. Nagyon becsitentett ma, holnap reggelre valószinűleg semmire sem fog emlékezni.

- Na gyere... – vezettem az ágyáig, majd leültettem őt, s elkezdtem leszedni róla a kabátját, majd a cipőjét. Aztán végül megszabaditottam a farmerétől is, majd szépen betessékeltem őt a paplan alá. Már épp készültem kimenni a szobából, amikor kezem után kapot, s erőszakosan megszoritotta azt. Kérdőn fordultam vissza hozzá, de a válasz, amit tőle kaptam ki nem mondott kérdésemre, ledöbbentett.

- Chibi... én szeretlek... – suttogta elhalóan, mire én csak dermedten meredtem rá. Nem jött, hogy higgyek a fülemnek, de végül, mintha megérezte volna, hogy megerősitésre várok, lerántott magához, majd számra tapadt ajkaival. Első döbbenetemen túljutva azon találtam magam, hogy viszonzom kiéhezett csókját, s mellesleg igencsak élvezem. Aztán végetért édes kinzásom, mivel a basszeros a nagy csókcsata közepedte bealudt.

Feldúltan távoztam szobájából, majd azért kezdtem el imádkozni a fennvalónak, hogy ébredjek már fel ebből a hetek óta tartó rémálomból, de ő nem volt könyörűletes velem, inkább csak tovább játszott feszűlő idegeimmel. Végül egész éjjel azon törtem az agyam, hogy vajon komolyan gondolta amit mondott, meghogy eggyáltalán komolyan lehet-e venni egy holtrészeg ember vallomását. Már nem tudtam, hogy mit higgyek az egészről, hogy csak egy rossz tréfa volt, ami nem is annyira elképzelhetetlen Reit ismerve, vagy igazat mondott nekem. Végül azt sem tudom, hogy mikor, de sikerült elaludnom.

Reggel egy fájdalmas órditásra ébredtem, akinek tulajdonosát Reitának azonositottam be. Úgy tűnik, hogy már felébredett az alkoholista... Kikeltem az ágyból, majd kisiettem a nappaliba, ahonnan hallani véltem a furcsa hangokat. Nem tévedtem, ott volt, a kanapén ücsörgött, s épp a szönyegett méregette, mintha az olyan érdekes lenne.

- Felkelt a holdkóros? - telepedtem le mellé, mire eggyet ugrott ijedtében.

- Jesszus, Ruki... – kapta meg hangját. – Következő alkalomkor kérlek csak csendben tájékoztass róla, hogy megérkeztél...- oktatt ki. Hát még most is neki áll feljebb? Azt az önző fajtáját...

- Te pedig következő alkalomkor légyszives csak annyit igyál, hogy magadtól sikerüljön eljutnod az ágyadig... – feleltem sértetten. – Egyáltalán, hogy jutottál hazáig? – néztem rá kérdőn.

- Honnan tudjam én? Örülök, hogy egyáltalán hazajutottam, nemhogy még azon törjem az agyam, hogy miként... – morrog. – Csak ez a rohadt másnaposság ne gyötörne... – szólal meg ismét elkenődve.

- Kellett neked annyit innod... Legalább máskor kétszer meggondolod, hogy iszol-e még ennyit... – oktatom ki, majd a konyha felé veszem az irányt, s megcélzom a kávéfőzőt. Pár perc múlva már a bögrékbe töltőgetem a párolgó nedűt.

- Nesze, idd ezt meg - nyomtam az orra elé, mire csak egyet morrogot, majd kortyolni kezdte a kávét.

- Chibi, ez süt... – néz rám vádlóan az első korty útán.

- Gondolhattad volna... – sóhajtom, majd aprónként én is kortyolgatni kezdem a forró italt. 

- Komolyan Chibi, olyan vagy, mint egy hormonzavaros kismama... – sóhajtotta lemondóan, mire én újból főnni kezdtem a bőrömben.

 - Hát a hormonzavaros kismama, majd legközelebb otthagy a küszöbön, hogy a saját nyáladba fulladj meg – keltem ki magamból, majd felkeltem a kanapéról, s a konyha felé vettem az irányt. Gyorsan készitettem magamnak reggelit, azon tűnődve, hogy a basszeros tényleg mindent elfelejtett, ami a tegnap este művelt. Aztán sietve bekaptam szendvicsem, majd elmentem készülődni. Mire felöltözve, elrendezett hajjal, útra készen kijöttem a szobámból, Reita is készen volt, s némiképp jóbban festett, mind amikor magára hagytam a nappaliban. Egyikünk sem szólt semmit, halgattunk, mint szar a fűben...

Megérkezve a PSC-hez, a gyakorló termúnk felé vettük az irányt, ahol már mindhárom bandatársunk jelen volt. Csodálkoztam is rajta, hogy elmaradt a félórás késés, de aztán hamar rájöttem, hogy Rei volt az, akit napi rendszerességgel kellett szapulni azért, mert akár órákat is késett.

- Reggelt’ – szóltam oda a többiekhez.

- Ez nem kezdődik valami túl jól... – motyogta maga elé Aoi. Hát nem bezony, kurvára nem...

- Nem aludtad ki magadat, Ruki-chan? – pillantott felém aggódva Kai. És bingó, a másfélmiliót érő főnyereményt megnyerte Uke Yutaka... 

- Nem igazán... – válaszolom, majd gyorsan letelepszem a fotelembe.

Jó ideig még zajlik a beszélgetés, majd rászánjuk magunkat, hogy probáljunk. Elsőként újravesszük a régi darabainkat, aztán végül áttérünk egy újabb szerzeményemre, amivel igencsak sok a munka, tekintve, hogy a zenei aláfestéssel még sehol sem tartunk. Mindenki a hangszerét nyeggeti, én is úgyszintén a gitáromat pengetem kényelmesen fotelembe terpeszkedve.

Délutánra  sikerül elkészitenűnk egy részét a zenének, amit sikeresen össze is játszunk, az eredménnyel pedig mindenki elégedett. A fiúkkal arra jutunk, hogy lehetne egy szoló is a végén, mire Ruru és Aoi heves veszekedésbe kezd, hogy kié legyen. Aztán végül Reita válassza szét a két heveskedő gitárost, s pénzérme feldobással dönti el, hogy kié legyen a szoló. S lám, a szerencse most Uruhát környékezi meg, mire Aoi szinte sirva fakad.

Egyszer csak arra eszmélek fel, hogy valaki arcom simogatva kelteget. Tán elaludtam?

- Reita? – pillantok rá lepedten. Netán tényleg igaz lenne az, amit a tegnap este mondott? Különben miért bánna ilyen gyengéden velem?

- Nem, a mumus... – kötekedik megint. Na jó, szerintem csak félrebeszélt... – nyugszom meg végül.

- Őszintén, neki most jobban örülnék... – morrogok rá, majd elhessegetem kezét arcomból.

- Szerintem meg inkább egy kényelmes ágynak örülnél jobban... – mond ellent velem, de beismerem, hogy tényleg nagy örömöt okozna jelen pillanatban egy kényelmes ágy.

- Ezt magamtól is tudtam... Kösz a semmit - húzom az agyát, mire csak megfordul és az ajtó felé veszi az irányt.

- Ha igényt tartanál arra az ágyra, akkor kapkod magad, különben itt hagylak – szól még hátra, majd kilépp az ajtón. Hát remek. Pukkadj meg...

Morrogva szedelődzkődöm össze, majd gyorsan utána sietek, aztán hozzá sem szólva ülök be az anyosűlésre. Ő sem mond semmit, helyete inkább az útra koncentrál. Aztán végül hazaérkezünk, én meg azonnyomban a szobámba sietek, és igénybe veszem az ágyam. Annak ellenére, hogy délután négy van csak, pár perc alatt sikerült elaludnom, oly mélyen, hogy még álom is gyötör.

A kanapén ücsörgök, majd hirtelen arra leszek figyelmes, hogy valakit nagyon zavar az ajtó. Felkelek az ülőalkalmatoságról, majd elindulok a bejárati felé, ahol épp egy részegen tántorgó Reitával találom szembe magam. Első gondolatom az, hogy haragszom rá, sőt mitöbb, dühös vagyok rá, de ennek ellenére készségesen segitem fel a szobájába, miközben ő folyton engem szólongat. Ruki, Nori-chan, Taka-chan, Chibike meg még fenetudja hányféle képpen becéz, mig nekem végül sikerül kihámoznom a  ruháiból, majd beparancsolnom őt a paplan alá. Mikor már magára hagynám, kezem után nyúl, megszoritsa, mire tekintetem rá szegezem.

- Chibi... én szeretlek... – suttogja, majd pár percre rá magához húz, és megcsókol. Párperces döbbenetemből feleszmélve, azon találom magam, hogy készségesen viszonzom követelőző csókját, sőt, egyre többet akarok belőle. Behúz maga mellé az ágyba, majd felülkerekedik rajtam, s azonnyomban letámadja nyakamat. Csókol, harap, sziv,s mindeközben kezei sem tétlenek. Ott simogat, ahol csak ér, én meg kibaszottúl élvezem gyengéd játékát...

Pánikszerűen nyitom ki szemeim, mire Reita aggódó tekintetével találom szemben magam. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit tegyek, mert még mindig álmom hatása alatt vagyok. Megrémit az, ahogyan álmomban viselkedtem, mert én nem vagyok ilyen...

- Ruki, jól vagy? – kérdez rá pár perc múlva.

- Jól... – sóhajtom felszabadultan, mikor már elkönyvelem magamban, hogy ez itt a valóság, és többé még hozzá hasonló sem fog megtörténni, mint ami az este történt.

- Na gyere Chibi, kész a vacsora – mosolygott rám, majd kiosont a szobámból. Ebbe meg mi ütött? Mire fel ez a mosoly? – tűnődtem el, de azért készségesen követtem őt a konyhába.

Emlitettem már, hogy Rei istenien főz? Persze ezt neki sosem modnám el, gondolja  nyugodtan azt, hogy csak azért eszem meg a főztjét, mert nem akarok pofátlan lenni.

- Kipihented magad? – kérdez rá, amikor már a kanapén ücsörgünk, s bámuljuk a tévét.

- Aha... – válaszolom, s most kivételesen nincs kedvem szemétkedni.  

- Amúgy meg bocs a tegnap esti miatt...- szólal meg újból, amivel meglep, főleg, hogy nem számitottam arra, hogy bocsánatot kér. De ácsi... miért is kér bocsánatot? Csaknem... – kerekednek ki szemeim, mire ő csak értetlenül bámul engem.

- Oké, de miért is kértél most bocsánatot? – értetlenkedek remélve, hogy kihuzom belőle azt, hogy emlékszik-e arra a bizonyos csókra.

- Öszintén nem tudom, mert nemigen emlékszem arra, hogy miként kerültem ágyba, csak gondoltam bocsánatot kérek... – válaszolja készségesen, mire urrá lesz rajtam a döbbenet. – Te, Chibi... történt valami, amiről tudnom kéne? – néz rám értetlenkedve, mire nekem csak annyira futja, hogy nemlegesen megrázzam a fejem. Látszólag megelégszik ennyivel, igy én sem részletezem a dolgokat, inkább csak csendben meredek a tévére.

Reita

Több, mint három hete lakik a házamban. Több, mint három hete traktálom, fözök reá, ő cserében csupán csak a takaritónőm, akinek fogalma sincs, hogy mennyire kivánatos is olykor... Azt hittem, hogy talán kicsit a közelébe enged, hogy felhagy bunkó stilusával, de én akárhányszor probálkozhatok, ő sosem fog megváltozni. Én nem vagyok képes kicsikarni belőle azokat az érzéseket, amelyekért több éve epekedek...

Ma aztán végleg betelt a pohár... Egész áldott szent nap piszkált, cikizett, s nem mellesleg olyan hangnemben beszélt velem, mint egy utolsó szeméttel. Mi a jó büdös francot csináltam, hogy ezt érdemlem?

Magamból kikelve sétáltam  aparkoló felé, miközben épp a telefonom zártam le. Inni volt kedvem, mulatni, hogy ne keljen erre a kis szánalmas életemre gondolni, igy hát eleget is tettem kedvemnek. Ezúttal nem vártam meg Chibit, gyorsan beültem kocsimba, majd elhajtottam kedvenc báromig. Az első pohár után, már nem számoltam, hogy mennyit iszom, csak öntöttem le torkomon az erősebbnél erőssebb nedűket, miközben azt kivántam, hogy bárcsak mindent eltudnék felejteni...

Már nem tudom, hogy miként értem haza, csak arra lettem figyelmes, hogy a lakásom előszobájában vagyok, s Ruki morrog. Nem akartam, hogy igy lásson, nem akartam, hogy szánalommal nézzen rám, mert igen, tekintetéből csupán csak ennyit tudtam kiolvasni: Szánalmas vagy!

Kétségbeesetten szolongattam, pedig nem azt akartam, hanem kimondani, hogy sajnálom... de nem ment. Egyszerűen nem tudtam szint vallani előtte. Most nem, igy nem...

Aztán halványan még arra emlékszem, hogy befektett az ágyamba, majd épp menne ki, de megakadájozom, s csak annyit mondok, hogy: Chibi... én szeretlek...

Döbbenten mered rám, de mikor végre megcsókolom, hevesen viszonozza, majd utoljára még csak annyit hallok, mielőtt elaludnék, hogy csalódottan morrog egyet.

Reggel mikor felkelek azt sem tudom, hogy álom volt-e vagy valóság mindaz, ami történt. Percek, orák telnek el, és végül mégsem tudom megállapitani, hogy az a csók, amire emlékszem csupán elmém szüleménye-e, vagy valóságban megtörtént eseménynek számit.

Megemberelve magam, kissé kábultan, másnaposságtól szenvedve indultam a konyha felé, azonban nem jutottam a nappalinál messzébb. Káromkodva orditottam egy nagyot, amikor sikeresen telitaláltam kisujjammal a kanapé lábát, majd mérgemben inkább leültem rá, mintha azzal fájdalmat tudnék okozni neki. Kinomban legszivesebben elsirtam volna magam, de nem tehettem, mert nem voltam egyedül a lakásban, és őszintén, nem akartam, hogy az az igéző zöld tekintet még egyszer szánalommal nézzen rám. 

- Felkelt a holdkóros? 

- Jesszus, Ruki... – hozta rám a frászt az előbb emlitett. – Következő alkalomkor kérlek csak csendben tájékoztass róla, hogy megérkeztél...- siránkozom.

- Te pedig következő alkalomkor légyszives csak annyit igyál, hogy magadtól sikerüljön eljutnod az ágyadig... – húzta fel megint az orrát. – Egyáltalán, hogy jutottál hazáig? – kérdezte.

- Honnan tudjam én? Örülök, hogy egyáltalán hazajutottam, nemhogy még azon törjem az agyam, hogy miként... – morrogom. – Csak ez a rohadt másnaposság ne gyötörne... – csuszik ki a számon. Most oztán indul a lavina...

- Kellett neked annyit innod... Legalább máskor kétszer meggondolod, hogy iszol-e még ennyit... – Na szép... Miatta van az egész, csakis miatta, azért mert olyan bunkó, olyan vak... s mégis neki áll fel, hogy prédikáljon nekem?

- Nesze, idd ezt meg – egy csésze kávéval nem tudsz kárpotolni, édesem...

- Chibi, ez süt... – Hogy az a... Mégis mit képzel magáról, ki ő? Az Isten?

- Gondolhattad volna... – von vállat, majd kortyolgatni kezdi saját adagját.

- Komolyan Chibi, olyan vagy, mint egy hormonzavaros kismama... – Nesze neked... Most szépen megtanulod, hogy velem nem játszadozhatsz kényed-kedved szerint.

- Hát a hormonzavaros kismama, majd legközelebb otthagy a küszöbön, hogy a saját nyáladba fulladj meg – hát, ezt is megkaptam...

Legszivesebben visszakiáltottam volna, hogy talán jóbb lett volna, ha reggel nem ébredem fel, mert legalább nem kellene többé elviselnem őméltóságát, de végül nem mondtam semmit, inkább elmentem készülődni, hogy időbe beérjünk a Psc-be. Chibi persze egésznap morcos volt, s feszült, de végül gitárját bögetve aludt el a pár éve kisajátitott foteljében. A fiúk persze kihasználták a helyzetett, s gyorsan leléptek, mig Ruki fel nem ébred. Engem bezzeg hátrahagytak, pedig nem szivesen szivom mostanában vele közösen a levegőt, mert ő egyszerűen olyan nekem, mint egy mérgező drog. Jól érzem magam mellette egy ideig, aztán a pokolba taszit... S mégis, nyugodt arcára pillantva, megenyhült a szivem, addig, mig fel nem ébredt.

- Reita? – nézz rám oly döbbenten, mintha rémálmának egyik negativ szereplőjével találta volna szembe magát hirtelen.

- Nem, a mumus... – kelek ki magamból megint. Elképesztő, hogy milyen gyorsan képes az embert kiábránditani. 

- Őszintén, neki most jobban örülnék... – morrogja, majd félrecsapja a kezemet.

- Szerintem meg inkább egy kényelmes ágynak örülnél jobban... – vetem szemére, hogy bealudt.

- Ezt magamtól is tudtam... Kösz a semmit – folytatja a veszekedést. Hát tényleg nem tudja, hogy hol a határ... Én megprobáltam kedves lenni, de nekem ez most nem megy. Mélyen megsért minden egyes szavával, minden egyes tetével, hát miért kellene még most is kedvesnek lennem... – kérdem magamtól, de aztán rájövök, hogy a válasz nagyon egyszerű.

- Ha igényt tartanál arra az ágyra, akkor kapkod magad, különben itt hagylak – szólal meg kegyesebb énem, majd kilépek az ajtón.

Chibi még mindig pörög, hazaérkezve pedig oly modon támadja le az ágyát, mintha ezer éve nem látták volna egymást. Elképesztő, hogy milyen gyerek tud lenni néha...

Mivel ma délután már csak magamra számithatok társaságként, beültem tévézni a nappaliba. Első pár percben a csatornák között keresgéltem, de mivel semmi jót nem sikerült elkapnom, igy inkább betettem egy lemezt, s öntelt modon saját szerzeményeinket halgatva távoztam a konyhába.

Vacsora készités közben újból gondolkodóba estem, s azt keztem el kérdezgetni magamtól, hogy mit szeretek én a törpében. Utóbbi időben mást sem tettem, mintsem felhányást a viselkedésére, s mégis, mindezek ellenére még mindig úgy érzem, hogy nekem ő kell. Tudom, önsorsrontás, de nem tudok megáljt parancsolni érzéseimnek, csak olykor, amikor nagyon bunkó velem.

Mire sikerült megvitáznom magammal a dolgokat, már a vacsora is készen lett, de gondoltam, kicsit elhalasztom az evést, mig Ruki felébred. Két óra múlva azonban már nem gyöztem várni, mig csipkerózsika felébred, igy gyorsan szobájába siettem, hogy felköltsem a „holdkórost”. Összegömbölyödve, mint egy aranyos kiscica, durmolt, de nem volt nyugodt az álma. Nem tudom, hogy mit álmodhatott, de gyakran kezdett sóhajtózni, meg nyögni, mintha rémálom gyötörné. Gondoltam felköltöm, de épp, amikor szólongatni kezdtem volna, elégedettlen morrgás kiséretében ejtette ki nevemet. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek, hogy ezt vehetem-e valaminek, vagy inkább csak tegyek úgy, mintha nem is hallotam volna? Ezen agyaltam, mig aztán végül észrevettem, hogy törpillám döbbent tekintettel vizslat engem. 

- Ruki, jól vagy? – kérdem végül.

- Jól... – sóhajtsa, s látszólag elég nagy kő gördül le a szivéről.

- Na gyere Chibi, kész a vacsora – szorongatom meg a vállát, majd intek neki, hogy kövessen.

Na, most sikerült nem bunkónak lenni, de vajon meddig?

- Kipihented magad? – kérdek rá vacsi utáni filmezés közben.

- Aha... – válaszólja. Mi az Isten? Chibinek nincs kedve kötekedni?  

- Amúgy meg bocs a tegnap esti miatt...- Igazság szerint csak köszönömet akartam mondani, azért, mert törödött velem, de helyete csupán egy szegényes bocsánatot tudtam kinyögni. Persze Chibi ezt sem nézte jó szemmel,  csak döbbenten méregetet, s gondolkodott azon, amit mondtam. Ekkor kezdet főnni bennem a gyanú, hogy valamit eltitkol az én drága törpillám.

- Oké, de miért is kértél most bocsánatot? – értetlenkedik

- Öszintén nem tudom, mert nemigen emlékszem arra, hogy miként kerültem ágyba, csak gondoltam bocsánatot kérek... – válaszolom készségesen, mire Rukin urrá lesz a döbbenet. – Te, Chibi... történt valami, amiről tudnom kéne? – kérdek rá végül, mert az a sanda gyanúm, hogy amit én elkönyveltem elmém szüleményének, valoságban megtörtént, csak a Chibi nem szeretne rola beszélni... Kérdésemre persze nemet integet fejével, de valahogy nem tudok hinni neki. Ha tényleg megtörtént a dolog, s még mindig képes egy födél alatt élni velem, úgy, hogy nem undorodik tőlem, akkor talán még van esély, csak ki kell várnom azt a percet, amikor ő is hasonlóan fog érezni. Mert tudom, érzem, hogy egy napon, ha nem most, ha nem holnap, de egy napon szeretni fog, úgy ahogyan én mindig is szerettem.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.08.28. 18:50 miyo-tan igazán bájos történet ^^ szegény Reit kicsit sajnálom, hogy bár ennyi ideje szereti a chibit az érzései mégis viszonzatlanok... na de lesz ez még így se ;))... kíváncsian olvasom tovább chu~