3. Harmadik fejezet

Reita

Reggel a megszokotnál hamarébb ébredem, de bármennyire is probálok visszaszenderedni édes álmaim kinzó karmai közé, semmiképp nem sikerül. Lemondóan sóhajtok egyet mikor tudatosul bennem, hogy az alvásnak annyi. Ágyamból kiszálva nagyot nyujtozkodom, majd lassú léptekkel a fürdő felé veszem az irányt, s megejtek egy reggeli tusolást, meg szépen lassan készülgetni kezdek. Egy halvány smink, séró beállitás, és kész is vagyok. Ezútán a konyhát célozom be, majd belemélyedek tühőmbe és keresgélni kezdek valami ehetőt reggeli gyanánt. Találok ezt-azt, majd szépen előkészitem a reggelit, végül pedig megindulok a törpe szobája felé. Nem zavartatom magam kopogással, mert már az eltelt idő alatt kitapasztaltam, hogy ebben a korai orában, Ruki valószinűleg még az igazák álmát alussza, szoval nyugodtan benyitok a szobájába, majd a mélyen alvó ágya mellé settenkedem. Percek óta simogatom arcát, s suttogom nevét, remélve, hogy megébred és ezuttal nem kell drasztikusabb megoldásokhoz folyamodjak, de modszerem nem vál be, igy kénytelen vagyok egy „kellemes” ébresztésben részesiteni törpillámat. Persze, erre azonnal kipattannak szemei, és dühös tekintettel méreget, mint aki eldöntötte, hogy most nyomban kinyir, de ez szerintem eléggé érthető. Én legalábbis ugyanigy cselekednék, ha valaki legédesebb álmom közepedte egy pohár jéghideg vizzel probál ébresztgetni.

- Fuj... te... én megöllek – vetné rám magát vadállat modjára, de szerencsémre sikerül kitérnem karmai közül és minnél távolabb kerülnöm tőle.

- Ha kitomboltad magad, akkor közlöm, jöhetsz reggelizni, különben elkésünk... – fujom oda neki, majd vigyorogva kisétálok a szobából. Azaz csak mennék, mert mikor épp kiteném a lában a küszöbön, a földön találom magam, egy ördögien vigyorgó Nori-channal az ölemben. Nem mondom azt, hogy ellenemre van a helyzet, sőt, igenis inyemre való, csak más körülmények között képzeltem el ezt a jelenetet.

- És most jön az édes kinzásod... – mosolyog el sejtelmesen, majd csikizni kezd. Már-már fuldokolva kapkodok levegőért sürű könyörgések közepedte, de nem akarja abbahagyni. Aztán végül erőt veszek magamon, majd forditok helyzetünkön és ujonnan én kezdem el gyötörni testét. Önfeledten nevetgélünk mindketten, majd mikor végül már elegünk lesz a dologból, mindketten befejezetnek tekintjük a dolgot, s többé nem kinozzuk egymást. Hirtelen csend telepedik ránk, majd intenziven szemezni kezdünk. Végül azon kapom magam, hogy hosszú percek óta ajkait bámulom igencsak feltünően. Perzse törpillám nem szól semmit, csak beleharap alsóajkába, s kiváncsian várja, hogy mit fogok tenni. Habozok ugyan az elején, de végül megszüntetem a kettönk között lévő távolságot és ajkaira hajolok. Lassan kostolgatom száját, majd gyegéden beleharapok alsóajkába kikövetelve ezennel a bebocsátást, amit meg is kapok. Csodálkozni sincs időm az egészen, egyszerűen csak élvezem ajkainak finom izét és annak hihetetlen puhaságát. Egy pillanatig visszacsókol, mivel a fellegekbe repit, de nem tart sokká ez a pillanat, ugyanis a másik pillanatban már lányos zavarral szünteti be a csókot és gördit le magáról, s szó szerint a fürdőbe menekül előlem.

- Akira, te hatalmas vadbarom... – pofozom fel magamat gondolatban, majd a konyha felé veszem az irányt.

Hosszasan gondolataimba merülök, miközben a reggelimet probálom magamba tuszkolni, de csak azt érem el, hogy kergetem a falatokat a tányéromban.

- Hogy lehettem ekkora hülye? – merült fel a megróvó kérdés bennem. – Komolyan mondom, már lassan regényt irhatnék az elkövetett marhaságaimról.

Mondanom sem kell, hogy végig kerülte a tekintetem, komunikálni meg pláne nem állt szándékába. Megkukult a szentem.

A Psc-hez vezető utat végighallgatta, ami szokatlannak hatott, föleg töle, aki mindig szófosó, de valahogy meg tudom érteni őt. A csend azonban egy idő után már nagyon idegesitett, igy bekapcsoltam a rádiót, s keresgélni kezdtem a posztok között. Nemsokká megérkeztünk, majd siettünk is termünk felé. Meglepő modon utolsókként érkeztünk be,  amit többiek szó nélkül hagytak, amint meglátták törpillám semmitmondó tekintetét. Rám meredve probálták kiszedni belőlem, hogy mégis mi baja lehet a Chibinek, mire én csak mittörödömül megvontam a vállam, majd letelepedtem a kanapéra.

Persze a látszat ellenére igenis érdekelt, hogy miért haragszik annyira reám, és miért kukult meg, ahelyet, hogy leorditotta volna a fejem és kijelentette volna kerek perec, hogy ilyen többé ne forduljon elé, vagy tudom is én. Minden jóbb lenne ennél, az sem érdekelne, ha halálra kinozna, csak szolalna meg már végre.

Végül megszólalt, de nem aképp, ahogy én azt remélni mertem. Kezébe vette a mikrofont, majd énekelni kezdte a Burial aplicant-ot, mi meg követtük öt a szöveggel, s nem szoltunk egy szót sem. Egész késő délutánig ment ez igy. Ő énekelte ami éppen eszébe jutott, mi meg kisértük őt, s nem kérdezösködtünk. 

A proba végére mind fáradtak voltunk, tekintve, hogy egy perc szünet nélkül  zenéltük végig a napot. Perzse Ruki ezzel mit sem törödve kapta össze magát, majd kérdőn nézet rám. Tudtam mit akar, igy gyorsan összeszedtem magam, majd elindultam kifele. A hazafele vezető út is eseménytelenül telt, s mondanom sem kell, törpe amint hazaértünk, bezárkozott a szobályába, s öszintén nem úgy nézett ki, mint aki egyhamarjában kikészül onan jönni.

Nem tudtam mit kezdeni magammal, meg öszintén piszkosul mardosott a lelkiismeretem a történtek miatt. Sokáig szidtam magam gondlatban, majd rászántam magam és kiléptem az ajtón. Élettelenül lépkedtem az utcákon, probáltam mindent kiverni a fejemből, de egyszerűen nem ment. Mindig oda kötöttem ki, hogy mekkora egy szemét alak vagyok, meg hasonlók. Éppen egy állatkereskedő bolt előtt sétáltam el, amelynek a kirakatában lévő rekeszében egy aranyos kis csöpség tekintete valósággal megbabónázott. Éjfekete szemei ugyanolyan szomorúan csillogtak, mint enyéim, tekintetéből pedig úgyanazt véltem felfedezni, mint ami a szivemben lappangott: szeretethiányt. Nem sokáig időztem azonban a kirakat előtt, csak gondoltam eggyet, s magabiztósan léptem be a boltba.

- Üdvözlöm, mivel segithetek? – támadt le azonnal az eladó.

- Azt a kölyköt szeretném – mutattam a kirakat felé, mire az eladó lány csodálkozva bámult rám.

- Biztos, hogy őt akarja? – kérdezte bátortalanul.

- Igen – válaszóltam magától értetődve. – Őt akarom.

- Hát, nem akarom kiábránditani, de jópár hete itt van már nálunk, de senki sem akarta még eddig hazavinni, ami érthető is. Faját meghazudtólva olyan buskomor szegénykém, hogy az már szivfájditó – tájékoztat a dolgok mivoltáról, de ennek ellenére nem sikerül elretentenie a döntésem melől.

- Sorstárs – motyogom halkan, majd szép lassan probálom megjegyzeni a fontosabb információkat rola. Szóval egy Golden retriever, nagyon kedvelt faj, családi kutya meg satöbbik. Vettem neki pár dolgot, amire az elárusitó szerint szükségem lehet, majd fizettem, s vittem is magammal új kedvencemet. Eddig még sosem volt háziállatom, kicsit féltem is a dologtól, de már nem volt visszaút. Kiskutyám bátortalanul totyogott mellettem, valószinú még sosem volt ekkora tömegben, igy gyorsan ölembe vettem, s igy vittem őt haza.

Már meg sem lepődtem a hazaváró csenden. Gyorsan megszabadultm a cipőmtől, levettem kabátom és nyomban a nappaliba vettem az utam. Percekig csak üldögéltem a kanapén, s  simogattam új házikedvencem miközben azon gondolkodtam, hogy mi legyen a neve. Sok hülyeség eszembe jutott, végül pedig döntöttem.

- Legyen a neved, Koi, csöpség – mosolyogtam rá, majd megfogtam és letettem őt a szönyegre. Nagy bús szemekkel meredt rám, mintha azon agyalna, hogy épp elhagyni készülöm őt. – Na gyere Koi, ideje falatozni – hivtam magam után, majd kipakoltam a számára vásárolt dolgokat és megetettem.

Mohon falta a falatokat, majd jollakottan elterült a földön. Nevetnem kellet rajta, olyan cuki volt. Egyszerűen falnivaló. Ezután nekem is sikerült leküzködni egy kis ételt, majd visszaballagtam a nappaliba Koijal eggyütt. Ölembe vettem, s igy probáltam figyelni az éppen forgatott filmre, azonban nem ment. Közben Koit simogattam, aki nagyban durmolt az ölemben. Azt hiszem, hogy jó döntés volt őt magammal hozni, nagyon szeretnivaló egy jószág, s legalább elfeledteti velem a gondjaim egy kis időre.

Alvó kosarát a szobámba helyeztem az ablak elé, majd szépen beletettem Koit, aki még mindig édesen szuszogott. Aztán fogtam magam és a fürdő felé vettem az irányt. Nem áztattam magam sokáig, igy viszonylag hamar végzeztem és már menekültem is kényelmes ágyamba. Már épp elaludtam, amikor Koi nyüszitésére lettem figyelmes. Nem tudom, hogy mi baja lehet, igy azonnal kikeltem az ágyból, s megnéztem, hogy mi a gond.

Értetlenkedve néztem rá, ő meg engem méregetett szomorú pofijával, mire majd meghasadt a szivem. Kiemeltem kosarából, majd vele együtt indultam vissza az ágy felé. Kényelmesen visszafészkeltem magam a párnák közé,s jól betakaroztam, Koit pedig a hasamra fektettem, s lágyan simogatni kezdtem. 

- Hát haver, hogy öszinte legyek, én sem szeretek egyedül aludni... – sóhajtottam, majd lehunytam szemeimet.

Reggel arra ébredtem, hogy valami nedves ostromolja az arcom, meg nyüszit. Kora reggel lévén elsőre nem esett le, hogy mi az, aztán eszembe jutott, hogy tegnap szereztem magamnak egy házikedvencet. Persze Koi akkor sem hagyta abba az arcomba nyálazást, amikor már ébren voltam, sőt, mellé még vigan a farkát csoválta. Nevetnem kellett hevességén, kedvességén, majd megragadtam őt és ölembe huztam a csöpséget.

- Gyere ide, pimassza... – vigyorogtam rá, majd vakargatni kezdtem füle tővét. Nem is olyan buskomor, mint azt a boltos emlitette. Igenis virgonc a kicsikém és szeretetre méltó. Ezek és hasonló gondolatok közepette siettem ki a konyhába reggelizni, nameg Koinak is elkellet a kaja. Mondanom sem kell, csak amugy habzsolta magába a kutyatápot.

 Gyorsan elvégeztem a fürdőben a tevékenységeim, majd indultam is a szobám felé öltözköni, amikor egy ismerös hang ütötte meg a fülemet.

- Hogy azt a kurva... – hát igen, mire is számitottam tőle. Igen, ez nem más volt, mint Takanori, és szegény Koinak volt annyi szerencséje, hogy kifogta a szörnyeteget. Chibi morcosan meredt a kutyára, aki apróra összegömbölyödve, mancsait füleire erősitve nézett bünbánóan a sértettre. – Hjaj.. hogy tudsz te ilyen ennivaló lenni? – emeli fel karjaiban Koit, majd megvakargatja a fejét, kicsikém pedig boldogan simul tenyerébe.

- Nem tudom, de hatásos – szólalok meg, mire Nori rámkapja tekintetét.

- Honnan szedted össze? – kérdi pár perc mulva, de persze tekintetemet kerüli.

- Egy állatkereskedő kirakatában buslakodott. Olyan szivfájditóan meredt rám, hogy nem volt szivem othagyni – mosolygok rá, majd átveszem csöpit a kezeiből. – Na gyere Koi, ideje egy kis sétát tenni.

- Koi? – kérdi Ruki érdeklődve.

- Igy hivják – válaszólom, majd utamra indulok a szobám felé, habár nem szivesen. Öszintén szivesebben csevegtem volna még vele, de félcsorén az előzményekre való tekintettel nem mertem kelletni magam előtte.

Gyorsan megejtjük a kellemes reggeli sétát, ami mindkettőnknek jót tesz, aztán hazafelé veszünk azt utunkat. Takanori utrakészen vár minket a kanapén kuporogva, amikor megérkezünk. Koi persze nem bir megmaradni a seggén, s azonnyomban Ruki felé veszi az irányt, aki mosolyogva emli ölében s kezdi vakargatni annak füle tövét.

- Hogy te milyen falnivaló vagy. Nem is csoda, hogy Rei-chan magával hozott – mosolygott az ebre, s rolam megfeledkezve ujból beszélni kezdett hozzá. – Pont olyan imádnivaló és szeretnivaló vagy, mint ő – ejtette ki a szavakat, mire bennem megállt a ketyegőm. Most komolyan azt mondta amit, vagy az én hallásom rossz?

- Mit mondtál? – kérdeztem rekedt hangon, mire ő jól láthatóan összerezzent.

- Mit mondtam? – ismételte meg kérdésem.

- Tudod te azt jól! – vágtam rá morcosan.

- Tudom? – tetette továbbra is a hülyét.

- Chibi, ne szorakozz velem! – csattantam fel mérgesen. Miért kell mindig ilyen undokul viselkednie?

- Én nem szorakozom – válaszolta, majd durcásan félre billentette a fejét. Enném meg de falnivaló... – villant át agyamon. Ugy tűnik, hogy ezt a témát ma nem fogjuk kiboncolgatni.

– Mehetünk? – kérdeztem inkább, s az ajtó felé indultam, hogy végre melózni mehessünk.

- Ühüm... – motyogta, majd küldött még egy édes mosolyt Koinak, s követett a kijárat felé.

A kocsiban a levegő még mindig feszültséggel teli, de feleannyira sem olyan zavaró, mint az tegnap volt. Persze Ruki most sem mond semmit, hallgat, mint vadalma a fán. Percek telnek el, majd végül ő teszi meg azt a lépést, amit tegnap én, s bekapcsolja a rádiót. Haladás... – sóhajtok fel lemondóan, majd figyelmemet a forgalomra irányitom. Nemsokára megérkezünk a probatermünkbe, Chibi pedig azon nyomban a foteljébe veti magát. Mikor nő már fel? – nézek rá rosszállóan. – Soha...- válaszolom meg kérdésem.

- Ohayou – motyogja köszönésképpen.

- Ohayou – viszonozza gesztusát Aoi, aki egyedül gubbaszt a probateremben. Úgy tünik Ruruék éjszakája jól telt. Irigylem is miatta őket. Fél orával később végül betopan a gerlepár, de már egyikünk sem lepödik meg azon, hogy Ruki mindezt nyugodtan türi, s csendben csak annyit mond, hogy kezdhetjük a probát. 

Lassan már két hét telt el az eset óta, Ruki pedig még jelen pillanatban is egy érzelmi halott, szinte csak vegetál egész álló nap. Számtalanszor elhatároztam, hogy bocsánatot kérek tőle, s megkérem felejtse el ezt az egész ügyet, de valahogy sosem sikerült ezt megvalósitanom. De mégis hogyan sikerülhetne, ha esélyem sincs rá, hogy megbeszéljem vele a dolgokat. Nem beszél hozzám, söt a többiekkel is alig komunikál, ráadásul folyton magára zárja a szobája ajtaját. Persze nem elég nekem az, hogy ő ily szinten elutasit, hanem még a többiek szemrehányó tekinteteivel is nekem kell szembenéznem. Kiváncsiak, hogy mi történik a csibémmel, de mégis miként mondhatnám el pont nekik, hogy szeretem őt, lekaptam, s most haragszik rám? Abszurdul hangzik, mert valójában az is. Ruki, akit én ismerek, azon nyomban leorditotta volna az összes hajszálam a fejemről, de ő nem tette. Teljesen összezavar viselkedésével, olyan, mintha kifordult volna magából, s nem találja valódi énjét. 

Ruki

A napok csak amugy elszáltak fejünk felett miközben a bandával belevetettünk magunkat a dalgyártásba. Mindannyian vigyorogtunk, hogy jól haladunk az új lemezzel, bulizgattunk, össze-össze ültünk egyiknél-másiknál, s orákig beszélgettünk mindenféle apróságról. Olyan szépnek tünt minden, de mindez számomra fele annyira sem számitott annak. Reggelente úgy keltem fel, hogy kész, ebből már elegem van, de mire már az ajtóm küszőbét kellett átlépnem, mindig sikerült magamra öntenem egy boldog egyén képét, aki mindennel megvan elégedve, amit az élettől kapott. Most mit szinnezzem az egésszet? Szarul éreztem magam, mint még soha életemben, de ezt valahogy nem akartammindegyikük tudtára adni, hisz ugy sem segithetnek. Senki sem segithet nekem, igy csak türtem, s nap mint nap elfolytottam indulataim és érzéseimet, mintha azok sosem léteztek volna, mintha nem is lennének valósak. De léteztek és igencsak reálisak. Hogy mi váltotta ki belőlem mindezt? Az álmok, amelyek nemcsak az éjj leple alatt támadtak rám, hanem nappal is nyitott szemmel. Éjjel arról álmodtam, hogy alatta vergődik csapzott testem, csokolom, ölelem, szinte kapaszkodom belé, mint fuldokló a mentőmelénnybe, nappal peddig sokszor azon találtam magam, hogy milyen lehet ajkának izze, milyen lehet elveszni szorosan ölelő karjai között, és mindez megrémitett. Nem, nem azért mert undorodta volna az egésztől, csak egyszerűen ismeretlen volt mindez nekem, nameg mindeddig még maga a gondolat sem foglalkoztatott, hogy mi lenne, ha én és egy férfi... Tanácstalan voltam, nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a jó. Helyes lenne-e egyáltalán engedni ennek a bünős érzésnek? Helyes lenne-e boldogsággal kecsegtetni őt, miközben én valójában at sem tudom, hogy mit akarok? Ha engednék neki és önkényesen adnám magam neki, haragudna rám, ha mégis azt mondanám végül,hogy nekem ez nem megy? Kibirnám én ezt mind épésszel? Nem tudom, nem tudom, és nem tudom... Sokáig emészgettem igy magam, de aztán azon a reggelen minden megváltozott. Nem is, inkább rosszabodott...

***

Ajkait téptem, miközben testünk földöntúli szenvedéllyel tapadt egymáshoz. Kezei fürgén dolgoztak rajtam, hol oldalamat simogatta gyengéden, hol köldökömnél körözött ujjaival, miközben én is eképp viszonoztam kedveskedő gesztusait. Adni és kapni, önzetlenül.. mindketten ezt tettünk, miközben őrült modon együtt hajszoltuk a beteljesedést. Gyötrelmem azonban itt nem ért véget, mert mindketten többet akartunk. Nem puszta együttlétet, vad, éjhes sexet, hanem szintiszta érzelmeket, szerelmet, és ezt mindketten megkaptuk, amikor végül elértük határaink. Hangosan ziláltam szorosan hozzábujva,miközben probáltam mélyen emlékezetembe vésni a látványt, őt, teljes lényét,attól tartva, hogy percek alatt eltünhetne szemeim elől. Nem akartam elaludni, mert féltem, hogy eljön a holnap és a kellmes perceknek vége szakad, de végül mégis álomba szenderedtem.

Mikor felébredek egy réten találom magam, minden kopár, akár csak a szivem. Aztán megjelenik a semmi közepén ő, és hirtelen minden zöldben pompázik. Hitetlenül nézem ahogy percek alatt a korhadt fának új ága nő, majd kizöldül és illatos virágok boritják be koronáját. Mélyet szippantok az édes illatából, s megejtek egy szivből jövő mosolyt.

- Ruki... – suttogja fülembe, miközben hátulról átölel.

- Hm? – kérdem, miközben lehunyom szempilláim és egy ujabb adagot kortyolok a kellemes illatból.

- Ruki... – sóhajtsa a nevemet, majd pár pillanat múlva enged karjainak szoritása és eltünik. Hirtelem minden olyan kopár lesz,meg dögszagú, mint amilyen akkor volt, amikor megjelent. Végül minden eltünik, még a talaj is a lábaim alol, s zuhanni kezdek. Küzdenék az életemért, de nem megy, s továbbra is csak kétségbeesetten zuhanok a nagy semmibe.

- Hideg, hideg, hideg! – sikoltozom magamba, mire kipattannak a szemeim a hirtelen jött támadástól.    

- Fuj... te... én megöllek – fujtatok mérgesen, amikor szembetalálkozom Reita vigyorgó képével.

- Ha kitomboltad magad, akkor közlöm, jöhetsz reggelizni, különben elkésünk... – köpi oda, mire azt sem tudom, hogy nevesek vagy bögjek tehetetlenségembe. Miért ilyen bunkó velem? – gondolokodm el egy pillanatig rajta, majd mielőtt megszökne előlem, rávetem magam a megdöbbent manóra.

- És most jön az édes kinzásod... – kezdtem el csikizni oldalát, amire csak jóizzüen nevetni kezdett. Olyan más, amikor önfledten nevet, vigyoog, vagy akár marháskodik. Sokkal jóbban szeretem akkor, még olyan esetben is, ha épp engem probál kiszedni a sodromból. Hirtelen azon találom magam, hogy én vagyok alul, s ő csikiz engem, amit elég gyengén birok, de mit tehetnék, ha ilyen érzékeny vagyok? Végül sikerül kiegyezkednünk, hogy vége, jó volt, de fejezzük be, de ekkor intenziven szemezgetni kezdünk. Mindig is csodáltam mélybarna gyöngyeit, mert olyan szépek, semmihez sem foghatók, s most olyan jó érzés elmélyedni fényükben, hogy orákig is bámulnám őt – gondolkodom el rajta, mire reflexszerően alsóajkaimba harapok. – Vajon boldogok lehetnénk mi együtt valaha? – ötlik fel bennem a kérdés, majd arra leszek figyelmes, hogy ajkai enyéimre tapadnak. Nem sokáig kertel, lágyan beleharap alsóajkamba bebocsájtást kérve, mire én azt első döbbenetemben megadom neki, majd egy pillanatig viszonzom is gyengéd, érzelmekel túlfűtött csókját,  amikor bevillan, hogy ezt mégsem kéne. Összezavarodva vetek véget a játéknak, majd mint akit parityából löttek, úgy menekülök be a biztonságot nyújtó falak közé, s zárom magamra a fürdő ajtaját.

Kétségbeesetten zuhanok a földre, s hagyom előtörni könnyeim. Teljesen kifordultam önmagamból, olyannyira, hogy már régi énem sem találom a sok masz mögött. Én nem akartam mindezt, nem akartam, hogy ez legyen, hogy szeressen, hogy szeressem. Csak egy othont akartam, ahol ellakhatok, mig az enyém rendbejön, egy barátot, aki melletem van a bajban, egy segitő kezet, aki kisegit a roszban, s helyete mit kaptam? Bonyodalmakat, amiket sosem szerettem. Érzelmeket, amiket hosszú éveken keresztül megtagadtam magamtól mert nem éreztem szükségüket, mert nem akartam bonyodalmat. S mégis, mindezeket egyszerre zuditották rám... hogy lehet mindezt elviselni ép ésszel? Azt, hogy egyik napról a másikra rájösz, hogy te nem is vagy annyira heteró, mint az te annyira állitóttad, mellékesen vonzodsz egy olyan férfihez, akihez más nem kellene kötnie, csak baráti szeretet, nem féktelen vágy, szerelem. Fel lehet ez dolgozni emberi ésszel? – tünödöm el, majd végül álarc nélkül sétálok ki a lakás ajtaján.

Hetek telnek el, én meg megtagadom magamtól az álarcokat. Többiek nem szolnak semmit, nem kérdeznek semmit, csak hallgatnak s támogatnak lelkiekben, amiért hálás vagyok nekik. Tudom, hogy nem a hálám hajtja őket, hanem válaszokat akarnak, amiket én sajnálatos modon nem vagyok képes megosztani nekik. Mégis miképp mondjam el nekik, hogy szeretem őt, hogy vágyom rá, hogy legszivesebben önfeledten csokolgatnám, ölelgetném, de félek, hogy az általam elképzelt boldogság oly törékeny, hogy bármelyik pillanatban darabkáira eshet szét? Hijába tudom, hogy szeret, hogy szeretem, nekem ez nem elég. Nem érzem a biztonságot, csak a hatalmas nyugtalanságot, hogy egyről nem jutunk a kettőre. Miért nem lép felém? Tán visszahátrált a mulkóriért? De azt akkor ott, miért tette? Pillanatnyi gyengeség, vagy döntött, hogy mindent elkövet, hogy szeressem? Miért érzem én azt, hogy a csapdájába estem?       

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.