4. Fejezet

Kai

Már akkor tudtam, hogy nagy baj lesz az egészből, amikor kitaláltuk, hogy Taka-chan költözzön Kirához. Nem azt akarom mondani, hogy rossz gyerek ő, csak nem épp ő az a személy, aki kezelni tudja a Chibit, ha bajban van és végül igazam lett. Takanori valami miatt iszonyatosan szenved már hetek óta, beszélgetni viszont senkivel sem ohajt, még vele sem, pedig gondoltam, hogy az együtélés által talán kicsit közelebb engedi magához Reitát. Nap mind nap bejött dolgozni, ez sosem hanyagolta el, száz százalékot nyujtott magából, de mégis látszott rajta, hogy már gondolatban sem az, aki régen volt. Fájt látni, hogy kinlódik, hogy küszködik saját magával és magába folyt mindenféle érzelmet, kivéve egyet: mérhetetlen bánatot. Nem tudtam mit tenni, gondoltam egy ideig, hogy szolok a menedzserünknek, hogy vegye rá Norit keressen fel egy pszihologust, de végül elvetettem az ötletet, s megfogadtam, ha valami ostobaságot kiván elkövetni, akkor bizony felveszem a vaskesztyűt és elrendezem szépen a dolgokat, ahogyan az a protokol megkéri.

Szombat lévén egyikünknek sem kérődzőtt kikelni az ágyból kora reggel, igy sokáig lustálkodtunk egymást ölelgetve. Ezekért a pillanatokért éltem már hosszú hónapok óta, ezekért a csodálatos pllanatorkért, amikor egyik sem szólal meg, csak öleljük egymást, ezzel jelezve, hogy ott vagyunk a másiknak. Szeretem Rurut, mindennél jóbban. Szerettem azt, ahogy este befészkeli magát mellém, majd magához ölel. Szerettem azt, ahogy szeretkezés közben oly gyengéd velem. Szerettem ajkainak édes izét, azt, ahogy néha-néha lopva rámmosolygott, de legfőképpen azt, hogy mindennél boldogabbnak éreztem magam mellette. Már az első hetekbben elkönyveltem magamban, hogy keresve sem találtam volna nála jóbb élettársat, noha neki is megvannak a rossz szokásai.

Már késő este volt, kint zuhogott az eső, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtónkon. El nem tudtam képzelni, hogy ki kereshet szombatot ilyen későn, igy gyorsan, valami rossztól tartva, siettem ajtót nyitni. Döbbenten meredtem az érkezőre, aki úgy nézett ki, mint egy élő halott. Nem mondott semmit, csak szobrozott az ajtó küszöbén miközben könnyei megállithatatlanul potyogtak. Épp hivtam volna beljebb, amikor meginogott, s lábai felmondván a szolgálatott, terült volna el a földön, ha karjaimba nem kapom.

- Kai, ki mer zaklati ilyenkor? – kiáltott ki a nappaliból Ruru, miközben már befelé sétáltam az eszméletlen énekessel. – Jesszusom – kerekedtek ki a szemei, majd gyorsan a segitségemre sietett, igy a beteget ketten cipeltük a vendégszobánkba.

- Magas a lázza – állapitottam meg öt perc múlva. – Megyek készitek hidegvizes borogatást.

- Rendben – motyogta Ruru halkan, majd leült Nori mellé az ágyba.

Gyorsan elsiettem, s elkészitettem az emlitett borogatást, majd igyekeztem vissza a „gyengélkedőbe”.

- Vajon mi történt vele? – kérdezte Shima. – Ráadásul esőben miért mászkált kint, ha nem érezte jól magát? 

- Nem tudom... – suttogtam magam elé, majd homlokára hejeztem a hideg borogatást.

Egész éjjel mellette virrasztottunk, s vártuk, ha felkel magyarázza el, hogy mi történt vele, de csipkerózsika kérette magát. Az egész éjszakát végigaludta, azaz szenvedte, lázálma volt. Nem tudom, hogy mit álmodhatott, de gyakran szólitotta Reitát, amint Ruruval nem tuduk miként értelmezni. Tán ő tett vele valamit, hogy ilyen helyzetbe került, vagy valami „más” van a dolgok háta mögött? – tettem fel magamban a kérdést. Másnap délbe ébredt fel, de mondhatni, hogy ennek ellenére nem volt köztünk. Kitartóan a plafont bámulta tekintetével, nem szólt egy szót sem, csak magába feledkezve hallgatott.

- Kai – szólalt meg mély, rekedt hangon.

- Mond csak – mosolyogtam rá biztatóan.

- Kérhetek egy kis vizet? Szomjas vagyok – Kérnie sem kellet, már rohantam is a kért frissitő nedű után.

- Tessék, idd csak meg – adtam kezébe, majd leültem az ágy szélére, s nem tágitottam onan. Elhatároztam, hogy most azonnal kivallatom és véget vetek ennek a szörnyű létnek, ami már lassan egy hónapja tart. – Elmondod, hogy mi történt? – kérdeztem rá pár perc csönd után. – Ha nem hát nem – vontam meg a vállam tiz perc mulva, merthát ő kitartóan hallgatott.

- Nem tudom mit tegyek... – motyogta könnyeivel küszködve. – Nem tudom, hogy mit tegyek... – suttogta halkan maga elé. Gyorsan cselekedtem, s magamhoz öleltem, hogy érezze : én itt vagyok neki.

- Mesélj – simogattam meg hátát, majd szorosabbra fogtam ölelésem.

- Minden akor kezdődött, amikor Reihez költöztem – kezdte halkan. – Minden szép volt, jó volt, idegesitettük egymást – mosolyodott el. – aztán az egyik este tajtrészegen állitott elé, s olyat mondott, amire sosem számitottam – motyogja zavartan. Kellet neki egy kis idő, mig nekikezdett mesélni, igy inkább kérdezgettem tovább, hátha felbátorodik kicsit.

- Mit mondott? – kérdeztem rá érdeklődve.

- Azt mondta, hogy szeret... – válaszólta pipacspirossan, majd szégyenlősen lesütötte tekintetét. – ... és utána megcsókolt.

- Tessék? – kerekedtek ki szemeim a döbbenettől. – Te jószagú ég!

- Én is igy reagáltam le... – kezdett el Taka-chan nevetni.

- Nem éri, hogy kinevetsz – dobom be a műdurcát, mire abbahagya, majd újból mesélni kezd.

- Mivel részeg volt, nem tudtam komolyan venni, ennek ellenére rémálmaim voltak, amiben nem épp odaillő dolgokat műveltünk egymással. Pont egy ilyen álmomtól szenvedtem, amikor egyik reggel egy pohár hideg vizzel ébresztett – mesélte, miközben ajkain egy szomorkás mosoly bujkált. – Nagyon haragudtam rá, és kárpotlást akartam a durva ébresztésért, igy rávetettem magam, s elkezdtem csikizni. Aztán végül úgy sült el a dolog, hogy ő volt felül én meg alatta gyötrödtem, hogy mi lenne, ha... Aztán pedig letámadt. Megcsokolt, de cseppet sem volt erőszakos, sőt, olyan gyengéd volt és érzelgős, hogy azonnal megijedtem... – suttogja lehajtott fővel.

- Megijedtél? – kérdezem értetlenül. – Tőle vagy a csóktól?

Most komolyan én vagyok hülye, vagy a válasz túl egyértelmű? Hát nem tudom. 

- Magamtól – válaszólta szinte suttogva. – Megijedtem saját magamtól. Érted ezt Kai-chan? – kérdezte kétségbeesetten. – Mikor megcsókolt, visszacsókoltam, nem taszitottam el magamtól, nem küzdőttem ellene, akartam... – mesélte kétségbeesetten, miközben könnyei újból útat törtek szép szabású arcán.

- De hát te heteró vagy – kaptam meg a hangom végül.

- Hát ez az – csattant fel idegesen. – Én is azt hittem, erre meg... – feleli, majd hirtelen szájára csap. Gyanus vagy nekem, Taka-chan.

- Erre meg? – kérdezek rá.

- Semmi - hárit, majd eldöl az ágyon, s magára huzz a takarót, hogy semmilye ne látszódjon ki alóla. Aztán leesik, hogy mi is lehet a Chibi nagy problémája, amit megint sikerült eltúloznia, már ha jól sejtem a dogokat, igy rá is kérdek a dologra.

- Szereted, igaz? – kérdem mosolyogva. Sokáig nem szól semmit, majd végül burkoltan, de megadja a választ egy kérdés formájában.

- Ennyire nyilvánavaló? – kérdi aggódva, majd felém fordul.

- Igen – válaszólom mosolyogva. – Csak azt nem értem, hogy miért ez a nagy dráma...

- Az istenért, méghogy mire az a nagy dráma? – kell ki magából. – Mindketten férfiak vagyunk.. – motyogja maga elé. Lesokkolok. Sosem gondoltam volna rola, hogy előitéletei lennének a másságunkal kapcsolatba, hisz ő volt az első, aki boldogan jött oda vozzánk és gratulált, hogy összejöttünk Ruruval. Percekig csak méreget tekintetével, majd mire eljutt a tudatába hogy mit mondott hevesen kezd el mentegetőzni. – Jaj, nem úgy gondoltam Kai-chan, én csak...

- Te csak félsz, mert ismeretlen, s nem tudod, hogy müködnének-e a dolgok köztetek, ugye? – mosolygok rá kedvesen, mire ő csak helyeslően bólint eggyet. – Adjak egy tanácsot? – kérdeztem tőle, mire ő megint csak bólintott eggyet. – Beszéljétek meg.

- Megbeszélni? – néz rám félénken. – De én... – kezdene el mentegetőzni.

- Semmi értelme mentegetőznőd, ha igazán szereted. Nem egyszerű a dolog, az tény, de te nem szoktál holmi érzelmek elől megfutamodni. Megbeszélitek, tisztázátok a dolgokat, aztán eldöl, hogy mi lesz. Lehet még ebből a fellángolásból hosszú távú kapcsolat is, gondolj csak bele – mosolygok rá biztatóan. – Mit veszitesz, ha teszel egy probát? Nori, nem bűn az, ha boldog akarsz lenni – mondom végül, majd magára hagyom, hadd gondolkodjék a dolgokon a kicsike. Igazság szerint nekem is gondolkodnom kell. „Mindketten férfiak vagyunk...” – jutnak eszembe szavai, ami régi emlékeket melegitenek fel bennem.

Emlékeszem, hogy engem mennyire kikészitett idegileg a tény, hogy beleszerettem egy férfiban. Hát, igazat megvallva, nagyon megijesztett a dolog, föleg, hogy mindaddig úgy gondoltam, hogy nincs bennem egy csipetnyi fredehajlam sem. Ráadásul, hogy még szerencsétenebbnek érezzem magam, a saját bandatársam iránt tápláltam gyengéd érzelmeket, aki eléggé nagy nőcsábász hirében állt. Igy nem is számitottam semmire tőle, nem mertem remélni, hogy érzelmeim viszonzásra találnak, méghozzá az ő szeméylében. Aztán egyszer csak megtörtén, elcsattan az első csók, és többé nem volt megállás. Nem mondtunk semmit a másiknak, csak tettük, amit a szivünk megsugott, aztán lassan csak arra lettem figyelmes, hogy a fürdőben a fogkefém mellet, ott van az ővé is, a szekrényeimben a ruháim mellett ott vannak az ővéi is. Olyannyira lekötött lénye, hogy észre sem vettem, s már nállam lakot. Egyszerre bujtunk be az ágyba, egyszerre keltünk ki belőle, majd szépen sorban, szinkronban kezdtük el készülödni reggelente, mintha valami irótt szerződés alapján cselekednénk. Amint telt az idő, amit együtt töltöttünk, annál jóbban megszerettem, annál jóbban függtem töle, és mégis, ami újj volt számomra, az az, hogy ez nem ijesztett meg. Örültem, hogy van mellettem valaki, aki szeret, aki átölel éjjelenként, aki butaságokat suttog a fülemben, hogy felviditson, valaki, akire mindig számithattam, s aki cserében semmi mást nem várt el töllem, mintsem, hogy én is mellette legyek, amikor szüksége van rám. 

Kimegyek a nappaliba, ahol Rurut pillantom meg, amint épp tévét nézve aludt el a kanapén. Befészkelem magam mellé, majd ajkaimmal kezdem el cirogatni szabadon maradt nyakát, apró csókot hintve reá. Végül eljutok szájáig, majd csókkal probálom keltegetni őt, ami be is vállik.

- Ezt miért kaptam? – kérdi mosolyogva, majd szorosan magához ölel.

- Mert szeretlek – bujtam hozzá, mint egy engedékeny kiscica, s arcomat nyakhajlatába rejtve szippantottam egyet jellegzetes illatából.

- Én is szeretlek – suttogta fülembe, majd megemelte államat, s egy gyengéd csokba részesitett. És igen, ez is egy olyan pillanat volt, amikor boldog voltam, hogy van nekem.

Uruha

Szeretem Yu-chant, amikor ilyen bújos kiscica, mert ekkor mindig tudtomra adja, hogy mennyire fontos vagyok neki, akárcsak ő nekem. Hosszú percekig ölelgetjük egymást az újabb vallomások után, mire eszembe jut a mi kis késő éjszakai látógatónk.

- Taka-chan hogy van? – kérdem féltve. Aggódom miatta, habár valóban fogalmam sincs, hogy mi baja lehet, csak olyan letört mostanában, olyan kis komor, mint még sosem volt.

- Már jobban van, a lázza is lement – válaszól Kai mosolyogva, ami kicsit gyanus nekem.

- Neked ugye elmondta, hogy mi a baj, igaz? – nézek rá sejtelmesen, mire csak durcásan lesüti a szemét. – Na, nekem elmondhatod, nem mondom el senkinek... – suttogom kéjesen fülébe, majd fülcimpájába harapok, mire ő megadóan sóhajt.

- Taka-chan szerelmes – suttogja a fülembe, kezével tölcsért formálva hallószervemnél.

- Tessék? – kiáltok fel meglepetten.

- Halkabban, ha kérhetlek... – ró meg szerelmem, mire veszem az adást.

- Szerelmes? Mégis kibe? – kérde kiváncsian, mire Kai sejtelmesen elvigyorodik. – Na, bökd már ki – vetem be a bociszemeket, mire tekintete meglágyul és végül fülembe suttogja a választ.

- Úgy egy hetven centi, borzos barna haj, sötét barna szemek és basszus gitáron játszik a Gazéba, jah és ráadásul az orrkendő a védjegye. Na, kitaláltad, hogy ki lehet? – Döbbenten nézek rá, mire ő csak nevetni kezd. Te jó ég. Takanori szereti Kira-chant? – nézek kérdően Kaira, aki tudván, hogy mire gondolok, csak bólint egyet.     

- Ezt nem hiszem el – motyogom végül, majd magamhoz huzom Kai-chanom és adok egy puszit feje bubjára.

- Mit nem hiszel el? – kérdi vendégünk, mire bennem megáll a szufla. Vajon mióta áldoglál itt mellettünk?

- Azt mondtam neki, hogy nem szeretem – menti meg a helyzetet végül Kai-chan, amit majd este külön megköszönök neki.

- Én meg ezt nem hiszem el – mosolyogtam rá, majd megcsókoltam a kis ukémet.

- Én sem hinném a hejedben – vigyorgott ránk Nori, mivel alaposan meg is lepett. Tehát tényleg igaz lenne? – tünődöm el egy percre.

- Sosem hiszi el, még akkor sem, ha komolyan gondolom – dobja be a műdurcát Yu, mire mindketten nevetni kezdünk. Végül Yu is csatlakozik hozzánk.

- Én azt hiszem, hogy most megyek – szólal meg vendégünk pár perc múlva. – Köszönöm a segitséget, Kai-chan, Ruru – köszön el, majd távozik is.

Amint becsukodik a bejárati ajtó, elforditom a kulcsot benne, majd rávetem magam Kai-chanomra, aki mosolyogva viszonozza hevességem.

Emlékszem, az első alkalomkor is ilyen heveske volt ám, meg is lepett jocskán. Azt hittem, hogy tapasztalan létére meghátrál, vagy csak épp megtüri majd a kapcsolatunk testiségeit, de ehelyet vadmacska modjára mászott rám, s részesitett olyan meglepetésekben, mint még addig senki. Valósággal küzdöttünk a dominanciáért, de aztán végül felül kerekedtem rajta és magámévá tettem oly kivánatos testét, egész lényét. Azt hiszem nem tudom elégszer meghálálni a fennvalónak, hogy elküldte őt nekem, hogy megajándékozott szerelmével, egy igazi földreszállt angyalal.   

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.08.28. 19:21 miyo-tan óóóh te magasságos... oké tudtam hogy Ruki szerelmes ;))... de folytasd hamar hogy hogyan mondja el Reinek.. :DD nagyon édes imádom a KaixRuru párost remélem hamar folytatod énitt leszek chu~