Emlékszem, minden akkor kezdődött, amikor már nyakig voltam azzal, hogy mindenki meg akarja mondani, hogy mit tegyek, hogyan éljek, mit szeressek, vagy éppen kit. Azon az estén betelt a pohár, többé már nem voltam képes eltűrni azt, hogy a szüleim, az ugynevezett barátaim képtelenek elfogadni olyannak, amilyen vagyak.Annak, aki vagyok. Fogtam a böröndőmet, kiválógattam a legkedvesebb ruháim, cipőim, meg miegymást, elpakoltam őket, magamhoz vettem a pénztárcám, majd semmiféle bűntudat nélkül kisétáltam a házunk kapúján, vissza se pillantva a sötétségbe burkolódzott épületre. 

" Senkinek sem fog feltűnni, hogy elmentem." - gondoltam akkor, és végül igazam lett.

Nem tudtam hova mehetnék az éjjszaka közepén, az ugymond barátaim szóba sem jöhettek. Elszánt voltam, minden lehetséges kapcsolatot be akartam szüntetni, ami a múltamhoz kötött, mert egy új életet akartam kezdeni. Az akartam lenni, aki vagyok. Olyan dolgokat akartam tenni, amik az én javaimat szolgálják, nem mások érdekeit. A rongybabának elszakadtak fogvatartó láncai... 

Töprengtem egy ideig, hogy hogyan tovább, végül eszembe jutott, hogy nemmessze van egy kis motel, s ott esetleg meghúzhatom magam reggelig. Elsétáltam a legközelebbi bankautomatához, felvette egy nagyobb összeget, majd utam az emlitet kis motel felé vettem. Első gondolatom az volt, hogy talán mégsem olyan jó ötlet. Ezek a kisebb fogadók eléggé rossz hírben álltak, s attól tartottam, hogy lehet elkapok valami betegséget egy olyan lepukkant helyen, viszont azzal is tisztában voltam, hogy egy ilyen helyen senkinek sem jutna eszébe keresni, így végül maradtam a döntésem mellett és kivettem egy szobát.

A szobába belépve boldogan vettem tudomásul, hogy szép rend uralkodik mindenhol. Kellemes csalódás volt ez számomra, mi megnyugvást hozott. A szoba közepén egy vörös ágynemű alá rejtet hatalmas franciaágy látványa fogadott, melynek mindkét oldalán egy-egy éjjeliszekrény diszelget. Az ággyal szemben egy kerekasztal volt közel a falhoz két székkel, a falon egy gyönyörű tájkép, mely othonosabbá tette a szobát. Az asztal és a bejárati ajtó között az ággyal szembe volt a fürdőbe vezető ajtó. A bejárati ajtó falának mentén végig szekrények, polcok, fiokok. Ezzel szemben egy hatalmas ablak, mellette a sarokban valamilyen féle szobanövény. Elégedetten terültem az ágyba a puha párnák közé. Annak ellenére, hogy nagyon olcsó volt a szoba, eléggé igényesnek is volt mondható. Minden megvolt benne, amire szüksége van egy embernek, ráadásul eléggé tágasnak is véltem. Már akkor eldöntöttem, hogy egy ideig ez a szóba lesz az új othonom.

Hosszú ideig csak bámultam a plafont, miközben gondolkodtam azon amit éppen teszek, s nem tudtam eldönteni, hogy ez őrültség, vagy jogosan teszem azt, amit teszek. Csak annyit tudtam biztosan, hogy az othonomtól a legtávolabb a legjobb. Ott, ahol nem bánthat senki sem, sem testileg, sem lelkileg. Fáradtan keltem ki az ágyból, majd szépen mindent kipakoltam a szekrényekbe, csak egy bő polót és egy alsónadrágot hagytam kint, mikkel végül a fürdő felé vettem az irányt. Nem akartam sokáig áztatni magam, így inkább a tusolás mellett döntöttem. Beállítottam a víz hőmérsékletét langyosra, majd komotosan megfürödtem. Utáltam forró vízben furdeni, mert mindig kiszárította a börömet és aztán napokig viszkettem.

A fürdőbe egy kisszekrénybe találtam magamnak törölkőzőt, alaposan megszárítgattam magam, majd felöltöztem a magammal hozott holmiba.Az első éjjel könnyen eltelt, átaludtam, mind valami jóllakott medve. Délbe azonban iszonyatosan éhesen ébredtem, azt hittem majd megveszek az éhségtől. Gyorsan felöltöztem, kicsit rendbeszedtem magam, majd lementem a recepcióra és megbeszéltem a tulajjal, hogy meghatározatlan ideig szeretnék a szobában maradni, amiért hétvégente fizetem majd a szállási dijat. Az öreg boldogan egyezett bele a dologba, így egy heti bért előre ki is fizettem neki, majd elindultam a motel ebédlőjébe.

Finom illatok fogadtak a teremben, gyomrom türelmetlenül kordult meg újra. Gyorsan választottam, s dél lévén ebédet kértem, kétfogásosat. Fél óra múlva már csak jóllakottan vigyorogtam, mint akinek nincs ki a négy kereke, de egyszerűen képtelen voltam mást tenni. Életemben akkor először elégedett voltam.

Hetekig ott laktam, s a finom házias kajákon éltem, amiket a tulaj fiatal lánya fözögetett, aztán végül meguntam azt, hogy semmittevéssel telnek a napjaim. Hírtelen döntés volt, de nem bántam meg. Összepakoltam a dolgaimat, utoljára megebédeltem, meg kértem egy kis utravaló eledelt, majd távoztam arról a helyról.

Útamat a pályaudvar felé vettem, jegyet váltottam a legelső Tokyo felé tartó vonatra, majd végül elindultam útamon a szabadság felé. A vonat nem volt túl zsúfolt, hárman ültünk a vagonban. Egy jó ideig csend volt, egyikunk sem szólalt meg, én azért nem, mert nem tudtam volna mit mondani. Aztán végül az idősebbik srác kezdett el érdeklődni felőlem és a másik utastársunk felöl.

Kiderült, hogy a fiatalabb, Ruki éppen hazaútazik Tokyoba, mert egy ideig a nagyszüleivel élt, míg a szülei lezavarták othon a vállást. Kicsit sajnáltam emiatt, de nem tudtam ellene mit tenni, így inkább én is mesélni kezdem, hogy pontosan mit is keresek én azon a vonaton. Mindketten igazat adtak nekem, megértésükkel ajándékoztak meg, ami boldoggá tett. Toshiya is elmesélte az ő történetét, az indokot, hogy mi vette rá erre az útazásra. A szerelmét akarta megkeresni, aki már sok-sok évvel ezelőtt lépett le egyetlen egy szó nélkül. Tochi elmondta, hogy akkor még csak barátok voltak, de ő mindig is szerelmes volt belé, de szinte gyermekfejjel nem merte bevallani neki, hogy szereti. Érdekesen hallgattuk végig Rukival a történetét és végül mindketten arra biztattuk, hogy ne adja fel, majd biztosan rátalál és akkor végül boldogok lehetnek.

Gyorsan eltelt az idő így beszélgetve, de nem bántam, azt annál inkább, hogy a végállomásnál el kellett búcsúznom minkettőjüktől. Kicsit sajnáltam a dolgot, mert megvoltam gyöződve róla, hogy majd sosem látom viszont egyiküket sem.Tanácstalanul sétáltam a hatalmas épületek között. Korábban még sosem jártam a fővárosba, csak pletykákból tudtam azt, hogy éjjszaka veszélyes az útcán tartózkodni, így milyhamarabb szállás után néztem. Találtam is egy magamnak valót, minek az ára igencsak magas volt, viszont az amit nyujtott, nem érte meg azt a pénzt. Nem volt más lehetőségem, azon az éjjszakán ott húzódtam meg, és csak másnap néztem másik lakhely után.

Egész délelőtt keresgéltem a városban egy kisebb, tetszetős motelt, annak reményében, hogy találok egyet olyat, mint amiben othon laktam, de nem jártam sikerrel. Mindnek megvolt a maga kis szépséghibája. Végül úgy döntöttem, hogy takarékosabb lenne az, ha inkább egy egyszobás lakást bérelnék, ahol mindenem meglenne, amire csak szükségem lehet, ráadásul a mosást és a főzést is magam végezhetném, igy nem lenne több fölösleges pénzkidobásom.

Első dolgom volt egy újságot venni, majd miközben a hírdetéseket böngésztem, rendesen megebédeltem. Még azon a délután folyamán elintéztem pár telefonhívást, s megbeszéltem a másnapra pár lakáslátógatót, estére pedig visszatértem aludni az előző este kibérelt szobámba.

Másnap meglepő módon minden könnyen ment, gyorsan megtaláltam azt, amit kerestem. A falak frissen meszeltek voltak, tágas volt a szóba és a nappali is, nameg persze a konyha is. A létező összes kellékkel fel volt szerelve a lakás, tökéletes volt. Alá is írtuk a tulajjal a szerződést, majd fogtam magam és visszamentem a motelhoz a böröndőmért.Mosolyogva pakoltam vissza a böröndömbe a pár kiszedett cuccomat, majd rendet hagyva magam után a lakásom felé vettem az irányt. Boldogan léptem be a lakás ajtaján, úgy éreztem magam, mintha végre hazataláltam volna.

- Tadaima - suttogtam magam elé, majd levetettem a cipőmet és beljebb merészkedtem. Gyorsan kipakoltam a dolgaimat, a szennyeseket azonnal a mosógépbe dobtam, azon gondolkodva, hogy majd délután elindítok egy mosást. Ekkor döbbentem csak rá arra, hogy azért vannak még olyan dolgok, amikre szükségem lehet, így egy gyors körülnézés után összeírtam mindazt, amire szükségem lehet, majd elindultam vásárolni.

Csak mentem, amerre a lábaim vittek, s közben abban reménykedtem, hogy találok valami bevásárlóközpontot, ahol viszonylag jó árban tudok megvenni mindent. Hosszas séta után találtam is azt, amit kerestem, majd szépen bevásároltam mindenből. Még olyan dolgokat us megvettem, amik nem szerepeltek a listán, viszont úgy gondoltam, hogy hasznosak lehetnek. Büszke voltam magamra és szerzeményeimre, így taxiba ültem és azzal fuvaroztam haza a csomagokat, majd szépen mindent kipakoltam, töltöttem az ujonan vett folyékony mosó- és öblintőszerből, majd elinditottam a mosást.

A konyha felé vettem az útamat, majd tarkótvakargatva kezdtem el gondolkodni azon, hogy mit is ehetnék. Fözőtehetségem azonban nagyon gyér volt, így egy egyszerű bolognyai elkészítésére szántam el magam. Jóllakottan döltem le az új ágyamba, majd szinte észre se vettem úgy elaludtam.

Gyorsan teltek a hetek, időközben szereztem magamnak munkát is egy nemmessze fekvő vendéglőben. Szakácssegédnek vettek fel, napjaim rendszerint azzal teltek, hogy krumplit pucoltam, s zöldségeket szeleteltem, valamint Kai, a szakácsunk keze alá dolgoztam. Szerettem ott lenni és rengeteget tanultam Kaitól, ami a konyhaművészeteket illeti. Többféle konyha ételeit ismertem, s tudtam elkészíteni, emellett megtanultam, hogy melyik menühöz milyen bor illik, milyen apperitiv és milyen teríték. Büszke voltam magamra, s Kai is az volt rám.Számtalanszor megdicsért azért, hogy ilyen gyorsan tanulok.

A hetek hónapokká nötték magukat, othonról semmi jelét nem észleltem annak, hogy keresnének, sőt, a hitelkártyámra is rendszerint havonta apámék utaltak át egy bizonyos összeget, így végül másfél év eltelte után sikerült annyi pénzt összesporolnom, hogy meg tudtam venni a lakást, amit béreltem. Immár felnött ember voltam, állással, lakással és kellő élettapasztalattal ahoz, hogy elindulhassak az életbe. Büszke voltam magamra emiatt. Sikerült megvalósitanom önmagam, részben, de az álmomat akkor is képtelen lettem volna felhagyni.

Már lassan egy éve annak, hogy gitározni tanulok. A véletlen műve ez az egész, mégis ma már elképzelhetetlen számomra az, hogy akár egy délután kihaggyam a gitár próbám. Emlékszem, épp a kirakatban levő hófehér darabot néztem, valahogy elvarázsolt már az első pillanatban. Akartam azt a gitárt, így fogtam magam, s másnap délután visszatértem az üzletbe, s készpénzel ki is fizettem. Már épp indultam volna ki az ajtón mosolyogva, amikor meghallottam a hangját. Olyan volt, akár az angyalok éneke. 

- Az első gitárod? - kérdezte, mire én hírtelenjében nem tudtam mit válaszolni. Aztán végül mégis sikerült kiböknöm valamit. 

- Igen... - motyogtam kissé kipírultam, látszat, ami őt nagyon szorakoztatta.Csak egy pillanatig találkozott tekintetünk, én azonban egy egész életre azok a mély fekete gyöngyök rabjává váltam.

- Ezek szerint nem tudsz játszani rajta. Kár érte, szép darab... - felelte, mire kicsit sikerült kizökkentenie álomvilágomból. Tuskó volt, hangneme sértegető. Nem tudtam elképzelni, hogy milyért beszél így velem, hisz semmi rosszat nem tettem ellene. Bántottak szavai. 

- Aoi, hagyd... - szólt rá az elárúsító. - az ember nem úgy születik, hogy már mindent tud, az egyszerűen képtelen is lenne, viszont mindenkiben megvan a veleszületettség, a képesség arra, hogy megtanuljon új dolgokat. Majd idővel ő is megtanul gitározni, persze ha van hozzá elég kitartása.Megleptek szavai, látszott rajta, hogy tapasztalatból beszélt. Boldog voltam amiatt, hogy védelmébe fogadott és valamiképp sikerült elfeledtettnie velem a nekem címezet rágalmakat.

Akkor ismertem meg Reitát, az üzlet tulaját, aki rögtön az elején a szárnyai alá fogadott. Megtudtam, hogy a bolt mellett van kialakítva egy nagyobb terem, ahol különböző hangszereken oktat magántanúlókat. Az is kiderült róla, hogy egy régen nagyon híres bandában játszott, mint basszusgitáros, de aztán mikor a dobosuk egészségügyi problémák miatt meghalt, végül felbomlottak és véget ért az álom. Azután nyitotta meg a boltját, és azután kezdett el oktatni. 

Még azon a napon megbeszéltem vele, hogy majd bejárok délutánonként orákra, ami Aoinak nem igazán volt inyére. Már az első perctől kezdve elutasító volt velem szembe, és ez elszomórított. Akkor pedig még nem is voltam belé szerelmes, az csak ódébb, lassan, lépésről-lépésre alakult ki, de oly méllyé vált, hogy többé már nem tudtam tőlle szabadulni.

Már egy éve annak, hogy ebben a lehetetlen helyzetben vagyok. Sok mindenre megtanított az élet, s kiderült, hogy tehetségem van a hangszerekhez is. Valahogy az első pillanattól kezdve könnyen ment a tanulás. Immár ténylegesen mindenem megvolt, mindent elértem, amit elterveztem. Csak egy dolog volt, ami hiányzott az életemből, mégpedig Aoi. Irigykedve néztem a szerelmespárokra, akik vasárnaponként röpke csókokat váltottak szemem előtt, azokra is irigy voltam, akik csak egyszerűen összefont ujjakkal sétáltak el mellettem, vagy csak egy mosolyt küldtek a másik felé. Érezni akartam, tapasztalni ezeket a dolgokat, de szívem önző módon mindezt akkor birta volna elviselni, ha Ővele élem meg azokat a pillanatokat. Arra vártam, hogy mindig ott legyen mellettem, hogy csókjait csak nekem tartógassa, hogy kifulladásig szeretgessen éjjszakánként. Vágytam rá, a tapintására, ajkaira, mégis mindez nem lehetett az enyém. Reménytelen szerelem volt ez már a kezdetekkor, de csak akkor jöttem rá erre, amikor már vakkon szerettem őt. Ő viszont mást szeretett, ebben biztos voltam, és végül, hogy minden szebb legyen, az, akiért az ő szíve dobogott, engem szeretett. Ördögi kör volt ez, egy csúnya szerelmi háromszög. Akkor értettem meg Aoi irántam érzett ellenszenvét és akkor döntöttem el, hogy bár szívem szakad meg, de kiszálok ebből az ördögi körből.Egy szó nélkül hagytam ott egy délután a próbatermet, képtelen voltam kimondani, hogy: Viszlát! Nem akartam, hogy közöm legyen bármelyikükhöz is. Nem akartam azt, hogy Reita szeressen. Nem akartam azt, hogy Aoi emiatt utáljon. Tettem, amit tennem kellett. 

Másnap és az azt követő napokban Reita lázasan keresett. Volt olyan, hogy megkértem Kait mondja azt neki, hogy elfoglalt vagyok, de volt olyan alkalom is, amikor egyszerűen fel sem vettem. Hetek teltek el, majd végül megszüntek a telefonhívások, és végre megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy végül lezárhatom életem ezen szakaszát. Már az elején tudtam, hogy csak őt kell leráznom és akkor minden rendben lesz. Tudtam azt, hogy Aoi sosem fog keresni, sőt, örömtáncot jár majd boldogságába, hogy végre ővé a terep. Igazam volt.

Nem keresett.

Újabb hónapok teltek el, magányosan éldegéltem még mindig, de szívemben nem volt megbánás. Jelentkezők voltak elegen, akik kegyeimért versengtek, de én nem akartam játszani senkinek az érzéseivel. Nem akartam úgy mással lenni, hogy még mindig őt szeretem.Aznap, amikor újra találkoztam Reitával, csupán a véletlen műve volt. Saga, az egyik pincérünk lesérült, így nekem kellett átvennem a helyét. Fordult már elő az évek során, hogy be kellett ugranom valameik srác helyet pincérkedni, így nem okozott különösebb gondott a dolog. Az annál inkább, hogy ismertem azt, kit ki kellett szolgálnom. 

- Mit hozhatok az úraknak? - tettem fel a már jól berögzött kérdést. Reita elhülten figyelte mozdulataim, mint aki szellemet látott.

- Ruru? - kérdezte csodálkozva. Az arc, amit akkor produkált, mosolygásra késztetett. 

- Reita - biccentettem felé, hogy mégse tünjek bunkónak. 

- Eltüntél... - sóhajtotta, hangjából némi szemrehányás érződött ki. - Azt hittem, hogy valami baj ért. Mért tetted? - és immár ténylegesen szememre hányta a múltban elkövetett teteim. 

- Elnézést, de ezt talán nem itt és nem most kellene megbeszélnünk. Habár, nincs is mit igazából megbeszélni - válaszóltam határozottan. - Nos tehát, ha végre eldöntöttétek, hogy mit szeretnétek, akkor ne kíméljetek. 

Nem akartam bunkó lenni, viszont beszélni sem akartam a történtekről, föleg nem egy ismeretlen harmadik társaságában, akire ezek a dolgok nem tartóznak. Rendeltek, kiszolgáltam őket, mint a többi vendégeket szokás, majd az ismeretlen fizetett, és végül mindketten távoztak. Félsikernek könyveltem el a történteket, de tudtam, hogy még nem usztam meg semmit. Ha Reita fele annyira kitartó lesz, mint akkor, amikor leléptem, valószinüleg egy hétig zargatni fog majd a Miértjeivel.

Nem tévedtem sokat, tényleg keresett, olyan is volt, hogy elém jött munka útán azzal, hogy hazakísér és beszéljük meg a történteket. Csak ő azt nem akarta felfogni, hogy köztünk semmi sem történt. Egyszerű barátok voltunk mindvégig, sosem adtam jelét annak, hogy akárcsak vonzódnék hozzá, és ezt aztán mikor már meguntam a folytonos utánam való koslatását, a szemére is vetettem. Aztán abbamaradtak a keresgélések, végre nyugtom volt tőlle.

Immár három éve éltem távol régi othonomtól. Kiderült aztán az, hogy távozásom után pár héttel a szüleim meghaltak autóbalesetben, s a pénz, mit azt hittem töllük származik, a rám hagyott cég bevételeinek egy kicsi része volt. Beszéltem a nővéreimmel, s leszögesztem már az elején, hogy nem áll szándékomban egy iróasztal mögött gubbasztani egész nap drága öltönyökben. Megértettek, s elfogadták a döntésemet, így végül Ritsu felügyelete alá került a válalatom. Biztam benne, így ráhagytam a felelőséget, a cég azonban maradt az enyém. Vészhelyzet esetén gondoltam majd egyszer hasznom származhat.

Volt lakásom, volt munkám, volt egy kocsim, plusz bevételem és volt egy macskám, akit jóbb hiján esténként tudtam szeretgetni. Aztán az idő egyre csak telt és olyan emberekkel hozott szembe, akikkel azt hittem tőbbé sosem találkozom. Első ilyen meglepetésem Ruki volt, akiról kiderült, hogy évek óta Kaival jár, aztán meg ott volt Toshiya, a vidégi srác, aki régi szerelmét jött megkeresni a fővárosban, és végül megtalálta, méghozzá Reita személyében. Örültem nekik, s végre megnyugodtam, hogy Reita többé nem fog keresni. Beszélgettünk még néha, amikor eljöttek párszor a vendéglőbe ebédelni vagy éppen vacsorázni, a múltat viszont egyikünk sem bolygatta többé.

Hetek teltek el, mióta megtudtam Rei és Tochi kapcsolatát és csak akkor jutott eszemben, hogy akkor Aoi-val most mi lehet? Vajon még mindig szereti őt, vagy már kinötte, s végül egyre inkább csak ezeken törtem a fejem, egyfajta aggódalom lett rajtam úrrá. Attól féltem, hogy netán elkeseredettségében butaságot csinál és többé már csak az a gondolat sem boldogít, hogy ott van valahol a világban és boldog.

Péntek délután volt, akkor, amikor minden megváltozott. Épp Kainak segítettem a konyhában, amikor Reita vágtatott be a helyiségbe, mint valami őrült. Hírtelen csak egy dologra tudtam gondolni: Aoira, hogy valami baja történt.

- Aoit... Elgázolta... Egy... Autó... - mondta szaggatottan, minden egyes szó után levegőért kapkodva. Szívem kihagyott egy ütemet, a kezemben tartott tányér a földre esett, ahogyan én is. Térdeim összerogytak lelkem súlya alatt, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy elveszthetem azt, akit a világon mindennél jóbban szeretek. - Kelj fel, szedd össze magad... - suttogta, miközben probált lábra állítani. - Szüksége van rád... 

Ekkor szakadt el bennem a mécses, és ekkor jöttek felszínre az elmúlt évek sérelmei. Sírtam, mint valami ovódás, de bármennyire is probáltam megáljt parancsolni könnyeimnek, azok makacsul törtek előre, mit sem törödve akaratommal.Kai kapart fel a földről, majd foltozott össze lelkileg annyira, hogy képeslegyek megjelenni Aoi elött. Már nem tudom miként jutottunk el a korházig, csak azt tudom, hogy gondolataim mindvégig körülötte forogtam. Rettentően aggódtam érte, annak ellenére, hogy Reita azt mondta, hogy már túl van az életveszélyen.Mikor beértünk hozzá, őt épp vizsgálták, habár nem volt ébren. Hosszú percekig ültünk a korteter előt csendben, amit végül Reita tört meg. 

- Miatta volt az egész, ugye? - kérdezte keserűen. - Miatta mentél el, mert tudtad, hogy szeret engem. 

- Nem csak ezért Reita. Nem vagyok vak, láttam, hogyan néztél rám, s tudtam, hogy Aoi emiatt utál engem - suttogtam. - Egy olyan dolog miatt utál, amiről nem tehettem, amit én nem kértem. Te mit tettél volna a helyemben? 

 Nem mondott akkor semmit, mert teljesen egyetértett velem. Ő is ugyanabban a helyzetben volt, kivéve azt a kis részletet, hogy én emiatt képtelen voltam gyülölni őt.

Az orvosok kijöttek, mondtak pár dolgot az állapotával kapcsolatosan, amikre nem tudtam odafigyelni, majd végül bemehettünk hozzá.

Ott feküdt a fehér ágynemű alatt, meggyötört arcal. Szemhéjai makacsul rejtegették gyönyörű gyöngyeit, s hetekig úgy tünt, hogy ez végleg így lesz. Kivettem egy kis szabadságot, s ott virrasztottam mellette a nap minden pillanatában. Annyira távoztam éppen melőle, amikor jötték megvizsgálni az állapotát, ilyenkor rendszerint megprobáltam enni valamit, illetve kétnponta hazaszaladtam felfrísíteni magamat. Egy ilyen alkalomkor aztán kicsit elhúzódtak a teendőim, s mire visszaértem az üress szoba látványa fogadott. Kétségbe estem, hírtelen csak arra tudtam gondolni, hogy nincs többé, aztán az egyik nővér elmondta, hogy ne aggódjak, mert csak egy külön szobába rakták át, hogy nyugodtan pihenhessen, mig gyogyulgat.

Nem hittem füleimnek, azt hittem rosszul értelmezem az asszonyka szavait, de tévedtem. Mint valami eszeveszett állatt rohantam be kortermébe, ahol egy döbbent tekintetű Aoi fogadott engem. Úgy éreztem, hogy lábaim kocsonyából vannak, annyira reszkettek, könnyeim ellentmondást nem türve szántottak végig arcomon, miközben az ajtókeretet szorongattam kétségbeesetten, abban reménykedve, hogy erőre kapok általa. Csak nézet sötét gyöngyeivel, s laposakat pislogott meg-megrebegtettve hosszú szempilláit, mint aki nem hisz a szemeinek. Nem tudtam mit mondani, mit tenni, egyszerűen csak tudatni akartam vele, hogy fontos nekem, hogy szeretem őt.

Erőt vettem magamon, majd apró léptekkel közelítettem meg ágyát, tekintetünk mindvégig a másikét tartották foglyul, elvesztem a sötét feneketlen mélységekben és csak akkor tértem magamhoz, amikor már hosszú percek óta egymás ajkain logtunk. Nem kérdett semmit, csak újból ráhajolt ajkaimra, s kifulladásig csókolt. Egyikünk sem mondott semmit, mindketten tudtuk, hogy ezútán minden másképp lesz, ide feleslegesek a szavak. Napok múlva is ugyanúgy bejártam hozzá meglátogatni, de közben elkezdtem újból dolgozni is. Aztán végül kiengedték a korházból, mondván, hogy minden rendben van, s szép lassan meggyógyul, így hezitálás nélkül vittem fel magamhoz.

Így történt az, hogy végül minden jóra fordult, így történt az, hogy félreértelmeztem egy pillantást, mert végül kiderült, hogy Aoi mindvégig szeretett, s azért gyülőlt, mert azt hitte én Reitát szeretem. Azóta rendeződtek a dolgok, és most már csak nevetünk egykori ostobaságunkon.

Van egy lakásom, van egy állásom, van egy kocsim, plusz bevételem és egy macskám, akit szeretgethetek szabadídőmben, amikor éppen nem az én Aoiom szeretgetem, aki mindennél boldogabbá tett csak egy halvány mosolyával. Most már úgy érzem, hogy végre hazataláltam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.