Hikaru

- Sajnálom, de nem irhatok fel egy újabb adagot.

Nem mondtam semmit, az nem rám vallott volna,ha nekikezdtem volna magamból kikelve ordibálni. Csak simmán, köszönés nélkül távoztam a rendelőből, miközben majd szétrobbantam az idegektől. Miért olyan kurva nehéz megértenie, hogy szükségem van azokra a szarokra? A kurva életbe.

Morgolódva siettem a legközelebbi patikához, gondoltam szerencsét probálok, s a régi receptre talán kapok még pár szemet az anyagból. Szerencsém volt, a patikusné felismert, s egy autógramért cserébe, s egy ócska mese segitségével végül sikerült beszereznem azokból a nyugtatókból egy egész dobozzal. Kicsit vidámabban siettem immár haza, mint aki a felhök felett jár két méterrel.

Reggel úgy ébredek, mint aki heteket aludt át, mégis amint ráébredek, hogy ez a valóság, ahol minden olyan amilyen, csak épp jónak nem mondható, a pihenés adta jókedvem semmibe vész. Hetek óta csak arra vágyok, hogy végre ébredjek fel ebből a szörnyű álomból, hogy folytathassam ott az életem, ahol abahagytam. Mégis, minden egyes reggel, amikor kiszálok az ágyból, ebben az álombeli világba találom magam, ahol minden csak fekete, semmi sem fehér.

Kiszállok az ágyból, amit hanyagságból nem vetek be, majd a fürdőbe indulok, elvégezni reggeli teendőimet. Szörnyülködve veszem tudomásul, hogy megintcsak retenetesen festek, aztán csak merántom a vállamat, majd lépek zuhanyozni. Megnyugtatnak a langyos vizcseppek, ahogy hátaman szántanak végig lemosva rólam a tegnap porát. Ilyenkor úgy érzem, hogy a mocsokkal együtt a mocskos, keseritő gondolataim is lefolynak a lefolyón.

Az öltözködéssel nem tökölök sokat, hisz minek? Jóbban mondva kinek? Senkinek, igyhát mindegy. Fedobok egy enyhe sminket, s azzal lépek is othonról. Ma studiózunk a fiukkal. Pont az én részemnél tartunk. Egész nap munka, véleményeinket cseréljük egymás között, probálgatjuk a legjóbbnak vélt megoldásokat.

Este megintcsak nem tudok elaludni. Tudom, hogy nem jó megoldás az, hogy folyamatosan nyugtatókkon élek, de nem tudok ellene tenni. Nem mondom senkinek, probálom nem kimutatni, hogy kikészültem idegileg, saját magam elől azonban ezt a problémát nem rejtegethetem. Tudom, hogy van, s tennem kellene ellene, de mégis mit tehetnék? Hogy áljak elé és kérjem azt tölle, hogy szeressen, mikor pontosan tudom, hogy mást ölel át, másnak súttogja esténként azt, hogy szeretlek? Marad tehát társaságom a nyugtató, ami akár ha csak egy rövid ideig is, de nem hagy magamra a gondjaimmal, sőt, elfeledteti velem a problémáimat.

Orákon kersztül csak forgolódok az ágyamban, könnyeim már lassan elfogynak, pedig úgy érzem évekig képes lennék itatni az egereket.

Emlékszem, azon a reggelen, mikor felhivtam, hogy megbizonyosodjak a hir valódiságáról, tagadni probálta, végül nem mondott semmit. Pár nap mulva már nyilvánosan felválalták kapcsolatukat, velem meg ugyanúgy bánt, mint azelőtt. Azt hittem, hogy azélrt avatkozik folyton az életembe, mert szeret engem, mert netán fontos vagyok számára... Becsapott, félrevezetett, hagyott reménykedni egy bolond gyereket, aki életében először szerelembe esett. Hát semmi nem szent neki?

Tehetetlenül nyulok a doboz után, kiveszek belőle pár szemet, majd pár korty vizzel lenyelem őket. Várom, hogy hassanak, várom, hogy boruljon rám a jótékony sötétség, de nem történik perceken át semmi. Közben ujabb emlékek rohanják meg gondolataim, beugrik mosolygós arca, amint elmélyülten magyaráz nekem valamit az új számról, mintha misem történt volna. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Lehet, hogy számára ez tényleg igy van, de számomra semmiképp. Semmi sincs rendbe. Kétségbeesetten, nyulok ujból a doboz felé, majd belemarkolok, és amennyit csak tudok, lenyelek abból a szarból, remélve, hogy ezuttal hatni is fog. Remélve, hogy végre felébredek ebből a kibaszott álomból.

Ibuki

Ott találtam az ágyában, eleinte azt hittem alszik. Probáltam keltegetni, arcát simogattam, rázógattam a válait, de semmi. Aztán tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt, ahol egy üres nyugtatós dobozt találtam. Kapkodva vettem elé a telefonomat, és tárcsáztam a mentőket. Tiszta ideg voltam, ott áltam a szakadék szélén és attól tartottam, hogy egy apró löket és a mélybe zuhanok. Nem akartam ide jutni. Nem akartam elvesziteni őt... Idegbeteg módjára, hajamat tépve járkáltam a szobában, s probáltam keltegetni szüntelen, de ő nem akart megébredni. Zokogva kértem, hogy ébredjen fel, hogy mosolyogjon rám, nevessen ki gyerekes viselkedésemért, de szemfedői makacs módon meg sem remegtek.

Valamikor végül aztán megérkeztek a mentősők, sürögtek, forogtak körülötte, majd gyorsan hordágyra fektettek és elhajtottak vele a korházba. Könnyeket hullatva vetettem be magam a kormány mögé, majd követtem őket. Perceken keresztül jártam fel s alá, rágtam a körmeim, téptem a hajam az idegességtől, s félő volt, hogy lábam alatt kijukad a talaj. Végül az egyik aszisztens megszánt, látva szürnyű, könyáztatta ábrázatomat, és elmondta, hogy gyomormosást kellet végrehajtani rajta, de már jól van. Még időben találtam rá.

Reggelig nem mozdultam melőle, vártam, hogy muljon el a nyugtatók hatása. Látni akartam gyönyörű szemeit, mosolyát, boldog tekintetét. Ágya mellé huztam egy széket, kezét ölembe vettem, ujjainkat összekulcsoltam, s gyengéd csókot hintettem rá.

- Kérlek, ébredj fel... – suttogtam, miközben arcomon egy ujabb könycsepp talált útat magának. – Nagyon szeretlek. Ugye tudod? – néztem rá kétségbeesetten.

Képtelen voltam megbékélni a gondolattal, hogy netán tudatosan tuladagolta magát.

- Ugye ez nem egy rossz álom? – kérdezte folytott hangon.

Megijedtem hirtelen jött kérdésétől, megakadtak bennem a szavak. Csak néztük egymást hosszú percekig, majd letöröltem a tékozló könnyeket, s végül ajkaira hajoltam. Nem akartam gondolkodni, nem akartam azt, hogy a szivem helyet az eszem döntsön megint, mert éreztem, hogy legközelebb egy ilyen esetben nem lenénk ennyire szerencsések. Talán egy következő alkalom adtán ténylegesen elvesziteném őt, anélkül, hogy valaha elmondtam volna neki, mennyire szeretem.

Gyengéden kostolgattam ajkait, majd kis idő mulva ő volt az, aki elmélyitete a dolgot. Nem hadakoztam vele. Ugyanannyira akartam én is, mint ő.

- Nem egy álom... – suttogtam ajkaitól elszakadva. – Nem egy álom...

- Szeretlek – suttogta ő is, majd ujból ajkaimra hajlott. Tökéletes volt a pillanat, az ahogy végre minden mást féretéve csak amásikra öszpontositottunk, mégis az illuzió szertefoszlott, amikor hirtelen Uruha lépett be a szobába.

- U-u-Uruha-san? – nézett rám kikerekedett szemekkel. – Azt mondtad nem álom – kelt ki magából. – Azt mondtad, hogy nem egy kibaszott álom... – orditotta immár, majd sirva fordult át másik oldalára.

- Mert nem egy álom – merészkedett közelebb hozá Uruha. – Hikaru-kun, kérlek nézz rám – szolitotta meg.

- Minek? Hogy arcomba röhögd azt, hogy mekkora egy lúzer vagyok? Nem vagyok kiváncsi a képedre – suttogta siros hangon. – Fel akarok ébredni... Miért nem hagytok végre felébredni?

Szivem szorult össze mikor kiejtette ezeket a szavakat. Segiteni akartam neki, ott lenni melette mindig, viszont nagyon makacs volt. Uruhát viszont más fából faragták. Kitartó volt mindvégig.

- Mindegy. Nem muszály rám néz, én attól függetlenül úgyis elmondom azt, amit el szerettem volna mondani – folytatta. – Hikaru-chan, ez nem álom, ez a valóvilág, ahol mindenki csak az önös érdekeit nézi, de ettől függetlenül, még vannak benne szép dolgok is. Nem tudom, hogy szándékosan tetted-e azt, amit, vagy csak a kétségbeesés hozta ezt ki belőled, de kérlek többet ilyet ne tégy. Rendben? Különben Otoutou meg fog örülni – mosolyodott el Ruru.

- Otouto? – fordult felé hirtelen Hikaru.

- Ruru a bátyám, akiről sosem meséltem nektek... – motyogtam bajszom alatt.

- Te a bátyáddal élsz együtt? – fintorodott el. – Ezt nem hiszem el...

- Nem, te ökör... – mormogtam. – Az egész együtélés marhaság a fönök műve... Multkó kicsit tomboltam buli után, s gyakorlatilag lakhatatlanná romboltam a lakásom. Ruru befogadott, de sajnos, mint azt te is láttad téves következtetéseket vontak le. Mi meg akartuk magyarázni, de a fönökség megtiltotta. Akkorra a bevételek egyre jóbban elkezdtek nőni, nekik könnnyű volt azt mondani, hogy csit semmiféle lelkiismeretfurdalás nélkül...

- Szóval... – kezdett bele. – Azt mondod, hogy ti nem vagytok úgy együtt? – kérdezte kiváncsian.

- Nem – válaszolta nii-san.

- Szeretlek – szökött hirtelen a nyakamba, a lendülettől azonban a földön találtuk magunkat.

- Én is szeretlek  - mosolyogtam rá, majd ő volt az, aki megszüntette a köztünk lévő kicsiny távolságot. Nem zavartatta magát cseppet sem.

- Magatokra hagylak, csak nyugodtan turbélkoljatok, galambocskáim... – nevette, majd kilépett az ajtón.

Örültem, hogy sikerült tisztáznunk a dolgokat, örültem, hogy önszántából vetette magát a karjaimba, örültem annak, hogy csokolhatom, hogy ölelhetem. Örültem, hogy van nekem.  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.