„Mosolyogtam. Legelőször azóta, hogy megtudtam, életem fogyóban van. Mosolyogtam, mert ott voltál velem, fogtad a kezem és vezettél a sötétben, ami kezdte befedni szivemet. Te nem modtál akkor semmit, igy én sem akartam értéktelen szavakkal megzavarni az idilli pillanatot. Boldog voltam, hogy ott vagy velem.”

Talán már századjára olvasom újra sorait, de még mindig nem tudok betelni velük. Minden egyes szavából csepeg a szeretet, a boldogság és ez nyugalommal tölt el. Most már az én szivem is megnyugodott tudván, hogy utolsó pillanataiban is boldog volt.

„Sokáig kerstem a helyemet a világban, rohantam fel-le, de sehol sem tudtam boldogan nyugovóra térni, sehol sem találtam meg azt, amit kerestem: az othont. Hogy a véletlen műve volt-e az, hogy végül személyedben találtam rá mindarra, amiért lényem sikitott, azt nem tudom, és igazság szerint nem is érdekel. Lelkem melegséggel csordul tele, ha mégis rágondolok, hogy mennyi mindent adtál te nekem.”

Sosem beszélt az érzéseiről, mindent magába folytott. Azt viszont számtalanszor elismételte akár az asztalnál reggelinél, akár este a tévé előtt, akár lefekvés előtt a kádban, mikor egymás mosdattuk, nem volt rest, mindig elmondta, hogy mennyire szeret.

„Talán most azt gondolod rólam, hogy nyálas vagyok, hogy soraim csöpögnek én mégis legbelül azt érzem, nem mondtam el elégszer, hogy mennyire fontos vagy nekem. Mennyire szükségem van rád. Hogy lényem sikit utánad, mint fuldokló az éltető oxigénért. Kérlek bocsás meg nekem e vétkemért.”

Sosem gondoltam azt róla, hogy nyálas lenne, csak furán különleges. Mindig is tudtam róla, hogy ő más, hogy van benne valami megfoghatatlan és igazam volt. Ő egy igazi szárnya szegett angyal volt, ki mások hibájából szenvedett.

„Kérlek ne keseregj, ha soraimat olvasod, ne gondolkozz azon, hogy ennek nem kellett volna megtörténie, mert felesleges. Én már rég belenyugodtam, hogy egy napon el kell engedjelek, akár holnap, akár holnapután, akár évek múltán, mégis boldogan fogadtam el a tényt, hogy mig melkasomban eggyet is dobog az időzitett bomba, te addig is ott leszel velem.”

Ott voltam, fogtam a kezed, bátóritó szavakat suttogtam füledbe, s probáltam helyeted is hinni abban, hogy még van remény, hogy még megmenthetlek.

„Emlékszel-e még arra a napra, amikor együtt sétáltunk a cseresznyefák alatt? Minden olyan szép volt, ahogy a fák rózsaszin koronája mögül fel-felbukkant a nap, ahogy annak fénye ajkaidon játszott, teljesen elbüvöltek a láttotak. Mégis, azt hiszem az összes gyönyörű látnivaló mellett, te számitottál számomra a legszebbnek, a legbecsesebbnek.”

Igen, emlékszem még arra a napra. Ott sétáltunk ketten, a kihalt tájon egymás kezébe kapaszkodva, mintha az lenne az utolsó dolog, ami a földön tartana. Szálni akartunk mindketten, megsemmisülni egy pillanat erejéig, megfeledkezni mindenről, a világról, a szenvedésről, de nem hagytak szárnyalni. Mégis boldog voltam, mert hosszú idők óta újból szivből mosolyogtál.         

„Hosszú pillanatokig bámultam mosolygó arcodat, nem tudtam betelni veled. Végre kint lehettem a szabadban, friss levegőt szivhattam, nem a korház citromillatú fertőtlenitő szagát. Mégis, nem tudtam a  környezetemre igazán figyelni, mert nem az volt fontos, hogy hol vagyok, hanem kivel. Ezt épp úgy képzeld el, mint a lakásomat, amit nagyon szerettem. Emlékszel? Mindig arról áradoztam, hogy az enyémnél kényelmesebb kanapéja senkinek sincs, mégis, mikor végül részese lettél életemnek, mikor úgy mentem be a lakásodba, mintha az othonomba mennék, abban a pillanatban azt gondoltam, hogy a mi kanapénk a legkényelmesebb, s nem az enyém. Akkor már nem volt te és én, én lakásom, te lakásod. Akkor már nem volt más, csak az othon és mi.”

Emlékszem, rossz szokásod volt az, hogy mindig mikor vendégségbe mentél fél perc alatt már a kanapén lustultál, s azzal dicsekedtél, hogy a tiéd mennyivel jóbb. Nem szoltalak meg érte, mert barátok voltunk, s más se tette ugyanezen okokból. Mindannyian úgy szerettünk, amilyen voltál, azt a lényedet, amit megmutattál nekünk.

„Talán sosem mondtam ki nyiltan neked, de nagyon boldoggá tettél, márcsak egy halvány mosolyoddal is. Márcsak egy kinemmondott szavaddal is, apró gesztusaiddal, társaságoddal. Sokszor azon gondolkodom, hogy mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha előbb találok rá a benned rejlő kincsekre, ha időben felnyilik szemem és rájövök arra, hogy mit irántad érzek már közel rég óta nem barátság, hanem szerelem? Akkor is ott áltál volna velem a virágzó cseresznyefák alatt? Vagy talán még azelőtt elváltak volna útjaink, hogy megéltük volna a boldog tegnapokat?”

Ott lettem volna, s épp úgy szoritottam volna a kezed, épp úgy ittam volna szavaid, némaságodat, mint az megtörtént. Most már sajnálom, hogy oly sok időt elmúlasztottunk, oly sok napot amit agyütt boldogsággal tölthettünk volna be, de nincsenek bennem kételek. Megtanitottál megbecsülni azt, amit kapok és elfogadni, hogy ennyit jár nekem, mégha többet is érdemeltem. Megtanitottál örülni a kicsinek is, ami szinte semmit jelentett, de mégis több volt a soknál. Az a pár hónap, mig mellettem voltál maga volt a gyönyör, a nyugalom, a boldogság, mert megtanitottad az élet legcsodásabb leckéjét nekem, igaz szivből szeretni, s elengedni azt akit szeretek.

„Nem hullatok könnyeket, igy kérlek te se tedd. Mosolyogva ints búcsút, suttogd el, hogy szeretsz és higy bene, szavaid elérik füleimet. Ez lesz az utolsó, hogy ezt kérem tőlled, és ez lesz az utolsó alkalom arra, hogy habár szóban nem, de papirra vésve kimondom neked, hogy szeretlek. Utólag csak annyit kérek tőlled, hogy örizd szivedben emlékem.”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.