5. A szerelem nem egy játék, hogy szórakozz vele!

Aoi

Tudatában vagyok annak, hogy a jelenlétében néha igen csak gyerekessen viselkedem, talán az idegesség igy mutatkozik ki rajtam. Arra azonban, hogy ő kezdeményez, és miután gyakorlatilag lekövérezett bókolni kezd, majd megcsókól,végképp nem számitottam. Mégis, mikor ajkaink megérintették egymást, szinte azonnal visszacsókoltam, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, Pedig nem az. Az ember fija nem csókolozik a munkatársával, a barátjával, akiről tudja, hogy komoly kapcsolatban él és boldog. Igy történt az, hogy annak ellenére, hogy ő kezdeményezet, én éreztem magamat hibásnak, mert úgy éreztem, hogy az az apró, szinte leheletnyi csók mindent elronthat. Azt hittem dühös lesz, vagy kinevet, de egyik sem történt meg. Kou csillogó szemekkel, hörcsögpofival, fülig érő szájjal figyelt, mondani azonban  nem mondott semmit. Én sem tudam mit mondani, miértekhez pedig nem akartam eljutni, mert tartottam tőlle, hogy kikotyogok valamit, amit nem kellene. Felkászálódtam róla, felsegitettem a földről, majd biccentettem felé s elindultam haza. Azaz, indultam volna, ha nem akadájoz meg.

- Yuu, haragszol rám? – kérdezte kétségbeesett hangon.

Legszivesebben hozzávágtam volna, hogy igen, harakszom rá amiatt, hogy megcsókolt, hogy egy percig engedett remélni, de mégis hogy tehetném meg? Hogyan néznék majd a szemeibe?

- Nem... – csak ennyit tudtam kinyögni, habár milió egy dolgot szerettem volna elmondani neki, többek között azt is, hogy az első pillanattól, ahogy megláttam, ellopta a szivemet.   

- Sajnálom – motyogja sirásra görbült ajkakkal, ami meglep. Kouyou akármilyen nehéz helyzetben is volt, sosem hullatott könnyeket. Alig hogy kimondja az s betűs szót, rá is zúdit, én meg csak állok háttal neki, s nem tudom eldönteni, hogy most mi lenne a helyes. Vigasztalnom kellene őt, megbeszélni, hogy ez többet nem fordul elő, s talán az sem lenne rossz ötlet, hogy megkérdezzem mi baja.

- Ne sirj – lépek felé, s ölelem körbe karjaimmal, majd nyugtatólag simogatni kezdem hátát. – Hé, minden rendben... – suttogom neki, majd kap egy apró puszit buksijára, mire még jóbban rázendit a sirásra. – Hé, Kou, mi a baj?

Nem mond semmit, csak hanlak sirogat tovább, felsőmet áztatva. Percek telnek el igy, ő nem mond semmit, én pedig fölöslegesnek érzem a további kérdéseket. Aztán mikor végül megszólal, valami olyat mond, amit mindig csak egy elérhetetlen álomnak hittem...

- Szeretlek... – suttogja, majd fejét nyakhajlatomba rejti, miközben ujjai elfehérednek a polóm markolászásától. Szó nélkül maradok ismételten, igy végül azt mondom ki, ami épp az eszembe jut.

- Kou, a szerelem nem egy játék, hogy szórakozz vele! [1] - suttogtam. – Van egy párod, aki szeret, olyannyira, hogy felválalt a világ előtt. Miért akarsz hitegetni akkor engem azzal, hogy szeretsz? – kérdeztem érdeklődve.

Megin a már jól megszokott csend, én nem tudok mit mondani, ő viszont megtagadja a válasz adást. Nagyot sóhajt, miközben még szorosabban szorit magához, majd végül megszólal.

- Yuu, emlékszel, hogy meséltem volt, hogy van egy féltestvérem, egy öcsém? – kérdi, mire meglepve kapom rá a tekintetemet.

- Már nagyon régen volt az... – válaszólom értetlenül. Fogalmam sincs, hogy miért hozta  az öccsét most szóba.

- Kiskorunkban is az izlésünk mindkettönknek, hogy is mondjam, sok egyezéseket mutattot. Én szerettem focizni, ő is. Aztán megszerettem a gitárt, mire ő is gitárt vett a kezébe és hozzám hasonlóan csodát teremtett vele. Mindig is jóban voltunk, azonban eldöntöttük, hogy ha hiresek leszünk, egyik sem emliti, hogy ki tehene-borja, mert nem akartuk, hogy más elvárásaik legyenek velünk szemben. Nem akartuk azt, hogy egymáshoz hasonlitgassanak, ezért nem mutattam be nektek sem őt, és ő sem engemet a bandájának... – motyogja.

- Bandájának? – kérdezem értetlenül. – Ezek szerint akkor neki is van tehetsége a zenéhez.

- Van. Sokszor azt gondolom, hogy ő sokkal jóbb gitáros lesz majd egyszer, mint én vagyok. – neveti el magát, majd elhalkul, s végre elárulja, hogy miért emlitett fel egy régen elfeledett információt. – Yuu, Kiki az öcsém, nem a szerelmem. Az egyedüli szerelmem, az te vagy... – suttogja, majd kapok egy újabb csókot a vállamra, majd folytatja mondandóját, miközben én probálom emésztgetni a hallottakat. – Tudod, már akkor felfigyeltem rád, amikor első nap beléptél az ajtón. Folyton csak mosolyogtál, viccelődtél, probáltáll lazának mutatkozni, de ez valahogy nem mindig sikerült. Talán pár hónap, egy fél év ha kellett ahoz, hogy totálisan belédessek. – motgyogja, majd újból hullani kezdenek könnyei. – Tudod, sosem mertem abban reménykedni, hogy egyszer majd viszontszeretsz, de már nem birom viszatartani magam, képtelen vagyok tovább titkolózni. Tudom, hogy a szerelem nem egy játék, nem szórakozni akarok vele, csak szeretni akarlak, ha megengeded... – suttogja, majd szemeimbe néz egy pillanatra.

A szótlanság újra rám telepszik, vallomása teljesen lesokkol, de legfőképpen az, hogy tengernyi ideje szeressük egymást, mégsem sikerült eddig egymásra találni. Ne is töröm magam azzal, hogy mondjak neki valamit, hogy meséljek neki arról, hogy már az első talákozásunkkor megbabonázott, inkább cselekedek. Úgy csokólom, mintha az életem múlna rajta, s közbe-közbe megszakitóm vad csatánkat, hogy kiejtsem azt az egyetlen jelnetéktelennek hangzó szócskát, amit már évek óta szeretném mondani neki reggel, amikor felkelek, délbe, amikor egy orák hosszát tartó próba után szünetelünk, és este, amikor alvásra hajtom a fejem.

- Szeretlek – suttogom számtalanszor, mintha az elmúlt éveket szeretném ezzel semmissé tenni. Homlókának döntön homlokomat, s igy nézek könnytől csillogó szemeibe, mire nevetni támad kedvem. Végül együtt nevetünk, mindketten a saját tehetetlenségünkön, a sorson, az életen, hogy ennyi ideig tartottak távol egymástól. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.