Jrock Fanfiction Fansite

Menü

Bon Appetit 1.rész

2.rész

2013.04.20. 08:45

Kai POV

Főzésbe temetkezem egészen este 9-ig. Tény, hogy szeretek melózni, de rendesen elfáradok ilyenkorra és nem vágyom másra, csak egy jó meleg teára, a puha ágyamra és esetleg két ölelő karra, de az már túl nagy dolog ahhoz, hogy megkapjam - sóhajtok fáradtan, ledobálom magamról a munkaruhát. Magamra veszem a sálamat, kabátomat, sapkámat meg a kesztyűmet, és még azt is ellenőrizem, jól be van-e kötve a bakancsom. Kifelé sétálva búcsút intek a lézengő munkatársaknak. Nincsenek már sokan… Mindenki siet haza, mert nekik van kihez – ülök le a legfelső lépcsőfokra az étterem előtt. Azt hiszem, tényleg fáradt vagyok, a nyomott hangulatom is ezt bizonyítja. Bár, ahogy elnézem ezeket a hatalmas hópelyheket, azonnal jobb kedvem lesz. Hóembert és hóangyalt csinálni tök muris és milyen romantikus lehet ilyenkor valakivel kézenfogva sétálni – sóhajtom ábrándosan.
Vajon Reita már otthon van? Nem láttam bent. Lehet, őt is várják otthon, egy csinos lány, vagy egy helyes fiú. Az utóbbit nehezen képzelem el, de mindegy. Ma is rideg volt velem. Szerintem azt sem tudja, hogy létezem.

El kellene indulnom, mielőtt idefagyok – állnék fel, de hirtelen valaki lezuttyan mellém, én meg olyan szívbajt kapok, hogy visszaesek a fenekemre. Reita? – nyílnak tágra a szemeim. Szóval ő akar megölni. Igen, szokása, általában azzal akar a sírba kergetni, hogy olyan eszméletlenül helyes. Állj! Mit keres itt?
- Hazavigyelek? Biztos nem akarsz ilyen hidegben gyalogolni – mosolyog, mire reflexből én is, majd rábólintok. Nem tudnék erre nemet mondani! Viszont nem értem, mi ez a hirtelen kedvesség. Lehet, hogy Isten megszánt – hümmögök magamban.
Az autójában ülve nem beszélgetünk sokat, megkérdezi merre, én pedig mondom. Néha hatalmába kerít egy érzés, ami arra kényszerít, hogy beszéljek. Még jó, hogy ez az utolsó öt percben tör rám.

Ücsörgünk fél percig, aztán úgy döntök behívom, köszönetképp. Most itt ül a kanapémon, és az előbb készített gyümölcsös teámat kortyolgatja. Jóízűen. Pedig én csináltam.
Arra eszmélek fel, hogy Reita az arcomat csipkedi. He? – felkapom a fejem.
- Figyelsz?
- Mit is mondtál? Ne haragudj! – Mikor jött ilyen közel? Összeér az arcunk! – pislogok sűrűn, hogy magamhoz térjek. Rossz hatással van rám, érzem, hogy a köldökömig pirultam.
- Mondom finom – emeli meg kicsit a kezében tartott bögrét, jelezve, arra céloz.
- Tényleg? – csodálkozom. – Pedig én csináltam – szalad ki az előző gondolatom a számon, mire furán néz. – Úgy értem, a főztömet, ahogy láttam, nem igazán kedveled. – Meg néha úgy tűnik, engem sem, de ezt már csak gondolatban teszem hozzá. Elvégre nem akarom elijeszteni.
- Ja – szürcsöl, nekem meg leesik az állam. Azt remélem, legalább elmondja, mi az oka ennek, de nem szól egy szót sem - lesek ki az ablakon a havas tájra, mire újra felderülök és beszélhetnékem támad.
- Olyan szép! És holnapután karácsony – kapom szám elé a kezemet és kipirult arccal pislogok, ahogy ez eszembe jut. – Majdnem megfelejtkeztem róla – motyogom. – Mondjuk most csak anyának meg apának kell ajándékot vennem, de még fogalmam sincs, mit adjak nekik, meg hát végül is ráérek, mert úgyis csak újévkor találkozunk, más meg úgy sincs, akinek ajándékot adnék – hadarom egy szuszra, aztán ránézek. Tágra nyílt szemekkel figyel. Úristen, megint sokat beszélek, nem is érdekli – vörösödöm telibe.
- Senki? – kérdez vissza.
- Izé, senki. És neked?

Reita POV

Nem szeretem az ilyen kérdéseket. Nekem egyedül csak Ruki volt, amikor még együtt voltunk. Jó lehet neki, hogy még a szülei élnek, van családja, van aki szereti. Az én édesanyám tizenhat volt amikor megszült és pár hónaposan eldobott magától. Még az apámat se ismerem. Intézetben nőttem fel, egyetlen rokonom se akart magához venni, de tizennyolc évesen eljöttem onnan és magamat látom el az óta. Pár éve anyám felkeresett, hogy megbánta azt, hogy eldobott és szeretne az életem része lenni. Én nem szeretném, ha akkor nem kellettem neki, akkor most se kelljek, eddig is megvoltam nélküle, most is megleszek, így elküldtem.
Már nem érdekel a kifogása.

- Nekem sincs senkim se – iszom meg az utolsó korty teámat is. Ahogy néz azokkal a hatalmas, barna szemeivel, iszonyat édes. – Mit nézel, kicsi Kai-chan? – lépek közelebb én is, majd nézek ki az ablakon.
- Hát amilyen macsó vagy, azt hittem, hogy van valakid – csap szájára, miután kimondja és úgy elpirul, hogy azt tanítani kellene. Rögtön elkezdek nevetni. Na, igen, Rukinak is ez volt az első gondolata rólam, de szerintem ez megmaradt, ahogy viselkedtem vele. Mert neki tényleg azt bizonyítottam be, hogy macsó vagyok és, hogy mindenkivel csak lefekszem. Már bánom, de mindegy is.
– Bocsánat ezt tényleg nem akartam mondani - suttogja a végét.
- Semmi ba,j Kai, végül is van benne valami, de remélem, ezen tudok változtatni – dőlök háttal a párkánynak és úgy nézem kipirult arcát.
- Miért utálod ennyire a főztömet? Mindenki dicséri, csak te nem.

Ezzel annyira nem szeretek dicsekedni, vagyis azzal, hogy mi vagyok.
- Tudod, azzal nincs semmi baj, biztos vagyok benne, hogy jól főzöl, de én vegetáriánus vagyok, ezért nem eszem, meg amit csinálsz – vakargatom meg tarkómat. Ez olyan gáz. Olyan nagy szemekkel néz rám, szinte kiesnek a helyéről.
- Tényleg? – méreget extra hatalmas szemekkel és jön közelebb. Csak pislogok vissza rá, mire elkezd ugrálni körülöttem. Hogy lehet valaki ennyire hiperaktív? Kikészít, esküszöm. – Miért nem mondtad? Akkor csinálok neked valami finomat.

Jaj, Istenem, ezt akartam elkerülni. Amikor elindul, elkapom karjánál fogva és húzom vissza magam mellé.
- Kai, nyugi, jó? Nem vagyok éhes – mosolygom rá, mire megnyugszik és csak néz, meg néha pirul. Nahát, csak nem valami piszkos kis gondolat rejtőzik az agyadban?
- Nincs kedved velem karácsonyozni? Ha már neked sincs senkid, de nem tudom, hogy nem-e a szüleiddel akarod tölteni… - Elakad, valószínűleg amikor meglátja szomorú arcomat. – Mi a baj? Rosszat mondtam, ugye? – esik kétségbe. – Sajnálom, ne haragudj, nem akartam! – látom meg szemeiben könnyeit, mire magamhoz húzom és átölelem. Ez hozzám túl közvetlen, de hirtelen nekem is szükségem lett erre.
- Semmi baj - sóhajtom. - De most már mennem kell, majd holnap találkozunk.

Kikísér az ajtóig, én zsebembe süllyesztett kezekkel indulok el a kocsimhoz.

Annyira utálom az ilyen kérdéseket, de igazából nem is válaszoltam neki rá. Egy normális ember a szüleivel és a párjával tölti a karácsonyt - Japánban nem nagy szám, de azért tarjuk mi is, főleg az utóbbi időben -, erre nekem egyik sincs, de Kai kis édes, néha az agyamra megy, igaz. Most is, pedig alig voltam egy órát, és eddig észre sem vettem, hogy a közelében az ember boldog lesz... Tapasztalom.
Nagyot sóhajtva megyek fel a lakásomba és zárom be az ajtómat, ahol azonnal az én édes kölyök huskym fogad. Olyan kis picike, Tora haverom hozta nekem tegnap este, hogy ő az ajándékom tőle.
- Szia, kislány – veszem fel kezembe és ölelgetem meg mire megnyal. Én is szeretlek. Lerakom az ágyamra, majd elmegyek fürdeni és végre aludhatok.