Uruha türelmesen várta, hogy eljöjjön a napéjegyenlőség ideje. Kívülről tény és való, hogy a régi lett, de belül nem teljesen. Aoi olyan nagy hatással volt rá, hogy Gackt akármivel is próbálkozott volna, akkor sem tudta volna a régivé varázsolni a szőkét, ahogy Sagat se tudta megkaparintani.

Mikor eljött az idő a nap már lenyugvóban volt. Újra ellátogatott a temetőbe Aoi sírjához, amit elkezdett kiásni. Mivel senki sem volt rajta kívül a temetőben, így nyugodtan végezhette a munkáját, de neki mégis sietnie kellett, nehogy kifusson az időből.

Még éppen az utolsó sugarak lemenése előtt kiemelte a másikat a sírból és a fűre fektette maga mellé. Fejét kicsit megemelte, s végigsimított a másik arcán.

- Aoi, kelj fel. – szólította meg kedvesen a másikat, de semmi sem történt.

Mikor az utolsó sugár is eltűnt a horizonton Uruha belül kétségbe esett, hogy az, amit eltervezett nem sikerült. Remélte, hogy a vérének hála visszahozhatja a másikat, de terve kudarcba fulladni látszott, hiába csepegtetett most is a véréből a másik szájába.

- Aoi, kérlek. – könyörgött a testnek, de mind hiába.

Fent, Gackt a jelenetet látva dühöngött. Teljesen kikelt magából. El nem tudta képzelni, hogy hogyan történhetett meg mindez.

- Reita! – szólította magához alattvalóját.

- Mit óhajt Gackt-sama? – hajolt meg ura előtt.

- Azonnal hozd ide azt az árulót!

- Igen is.

Mikor Reita megjelent Uruha mellett, tudta, hogy Gackt küldte érte, akárcsak azt is, hogy ha ellenkezik vele, akkor Aoi testének is baja eshet, így önként ment volt társával vissza az Istenük elé.

- Uruha, ezt mégis, hogy gondoltad?! Világosan megmondta, hogy több esélyed nem lesz! Csalódtam benned!

- Tartoztam neki ennyivel.

- Ő már csak egy húsdarab. Ráadásul egy ember. Úgy néz ki, hogy a földi levegő nem tett neked jót. Te is egy lettél a selejtek közül, pedig igen csak méltó rangod volt itt köztünk, te pedig, mégis elárultál minket másodszorra is. Ezt nem bocsájtom meg neked! Viseld hát büntetésedet árulásodért! – ragadta meg a nyakánál fogva a másikat, majd letaszította őt világukból.

Az éjszakai eső hideg cseppjei szorgosan áztatták el Aoi testén lévő ruhát, s mosták le róla a földet.

Éjféltájt a felhők visszavonulót fújtak és hagyták, hogy a hold újra előjöjjön rejtekhelyéről s beragyogja a vizes fűszálakat, melyeken a fénye meg –megcsillant akárcsak a halott bőrén.

Ahogy éjfélt ütött az óra, mesékhez illően a lélek visszatalált a testébe.

Aoi szemei hírtelen kipattantak, majd egy hatalmas levegőt véve ült fel a vizes fűben. Nem értette, hogy hol van, s mit keres itt. fázott és össze volt zavarodva. Teste teljesen elgémberedett, így várnia kellett, míg újra rendesen használni nem tudja. Teljesen ki volt száradva a szája. Az első kútnál megnyitotta a csapot s alá hajolt, mely könnyített hiányérzetein.

Ahogy mászkált a sötétben, kezdett hozzászokni a fényviszonyokhoz, majd rájönni, hogy hol is van pontosan. Mikor felfogta, hogy egy temetőben van első dolga az volt, hogy visszament oda ahonnan jött és próbálta feldolgozni, hogy őt eltemették. Ezek szerint meghalt a sérülésben. De nem értette, hogy akkor most miért van kiásva, és hogy élhet. Ráadásul a sebe is eltűnt, ahol a kést belészúrat Uruha. Uruha. Igen, biztos, hogy az ő keze van a dologban. Elvégre másképpen nem támadhatott volna fel. Ezt gondolván megnyugodott valamelyest, így meghallotta a tenger zaját, amiből leszűrte, hogy otthon, Miében temették el.

Első dolga az volt, hogy kitaláljon a temetőből, majd családi házuk felé vette az irányt. Tudta jól, hogy hol találja a pótkulcsot, így nyugodtan sétált be a házba, majd ruháit levéve a kukába dobta őket. Elsőként a fürdőt kereste fel, ahol megmosdott, majd haját megszárítva friss ruhába bújt, de előtte a tükörben örömmel konstatálta, hogy teste újra tökéletes.

Miután ezzel megvolt, a konyhába vezetett az útja, ahol egyből nekiesett a hűtőnek.

Lakmározásában a háta mögül érkező csörömpölés szakította félbe. Kíváncsian fordult hátra, így falfehérré vált apját pillantotta meg, illetve a bögrét a földön darabokra törve, amely a zajt okozta.

- Dai, mi tört…. – jött ki Kaoru is, de a levegő is beléfagyott.

- Kao, te is látod? – jutott szóhoz apja, még ha remegve is.

- Mit láttok? – értetlenkedett a fia – Van valami rajtam? – majd eszébe jutott, hogy ő elvileg halott és most azt hiszik, hogy szellemet látnak, így becsukta a hűtőajtót és elindult feléjük.

- Apu, én vagyok az. Nem haltam meg.

Die nem bírta tovább a sokkot és ájultan esett össze, Kaoru karjai között.

- Mondd, hogy ez valami rossz vicc. – nyögte a másik, aki szintén nem akarta elhinni a történteket.

- Tényleg én vagyok az! A ruha, amiben eltemettetek ott van a szemetesben. Élek! Nem vagyok szellem.

- De, ez, hogy lehet? Hisz az orvosok azt mondták….

- Hát most tévedtek. A lényeg, hogy itt vagyok.

Kaorunak még így is voltak fenntartásai, így miután az eszméletlen apát befektették az ágyba kifaggatta szegény fiút, majd leellenőrizte a kukát és a sírt, majd nagy neheze, de belátta, hogy tényleg igazat mond.

- Apádat szépen elintézted. – sóhajtott a rendőr – Rám is rendesen a frászt hoztad.

- Nem akartalak megijeszteni titeket. Viszont nagyon álmos vagyok. – ásított egyet, majd befészkelte apja mellé magát az ágyba s lehunyta szemeit.

Kaoru nem bírt aludni, így reggelig fent volt. Mikor Die ismét magához tért szépen elmondott neki mindent többször is, mert látta, hogy a másik is nehezen dolgozza fel a dolgokat.

- Ezt nem hiszem el! – kelt ki magából, de Kaoru egyből csendre intette, nehogy felkeltse az alvó fiát, így kimentek az étkezőbe.

- Hogy a francba nem vették észre az orvosok?! Még jó, hogy nem végeztek boncolást! – dühöngött továbbra is a főbíró.

- De, azért örülsz, hogy él ugye? – mosolyodott el a rendőr.

- Igen. Nagyon is örülök neki. Ez az egy hónap, ha te nem vagy, akkor biztos most az én sírom mellett gyászolna. – ült le a székre immár megnyugodva.

A többieket egyből értesítették a történtekről, persze ők tudták, hogy nem orvosi hibáról van szó, hanem a Blondesek keze van a dologban, de azt nem tudták, hogy mi célból tették ezt, de örültek, hogy ismét köztük van a fiú.

Aoi ahogy magához tért, apja egyből elvitte őt egy magánorvoshoz, hogy vizsgálják ki egy szem fiát, akiről megállapította az orvos, hogy egészséges, mint a makk.

Ennek ellenére úgy óvta, mint egy hímes tojást és nem nagyon akarta visszaengedni a fővárosba, de fia hajthatatlan volt, így beletörődött, a ténybe, de megígértette vele, hogy heti egyszer találkoznak cserébe.

Yuu első dolga az volt, hogy felkeresse a többieket és informálódjon Uruha felől, de semmi hírt nem kapott róla még az őrsön sem.

Éppen sétált volna ki az ajtón, mikor Kyo karjai után kapott.

- Beszélhetnénk négy szem közt? – kérdezte az alacsonyabb, majd bementek az irodájába.

- Miért keresed annyira azt a szőkét?

- Mert miatta élek. – nézett a másik szemébe rezzenéstelenül. – Tudom, hogy ő ásott ki a sírból és nem tudom, hogy mit csinált velem, amíg a kórházban voltam, de ha nem teszi meg, akkor most nem élnék.

- Szereted őt? – tette fel a váratlan kérdést a kicsi, amin Aoi meg is lepődött.

- Igen szeretem őt. Még így szőkeként is és emberként is. – mosolyodott el visszagondolva arra az időre, amíg a másik ember volt, amit maga se tudott, hogy miért, de elmesélt az idősebbnek.

- Remélem, találkoztok még emberként. – veregette hátba a fiatalabbikat, majd kisétált az irodából.

Aoi minden napját Uruha keresésével töltötte, ha éppen nem dolgozott, amit Kai elég rossz néven is vett, mert szerinte, ha nem lenne a szőke, akkor ez az egész macera nem lett volna, csakhogy testvére nem így gondolkozott a dolgokat illetően.

Egyik nap taxiban ülve ment a vasútállomásra, hogy találkozzon az apjával, mikor dugóba kerültek. Eszméletlenül unta már magát, mikor is az ablakon kibámulva egy ismerős alakot pillantott meg a haladó tömeg közepén egyhelyben állva.

- Uruha? – kapta fel a fejét, majd szállt ki a kocsiból és vágott át az dudáló autók között, míg oda nem ért az illetőhöz, aki kócosan, koszosan, szakadt öltönyében állt összezavarodva az utca közepén barna hajjal.

- Uruha! – ölelte magához a másikat, majd maga után húzva beültette a taxiba és hazarendelte magukat, közben felhívta apját, hogy inkább ő jöjjön hozzá.

Hazaérve betuszkolta a másikat egy jó meleg fürdőbe, ahol megmosta a másik haját, majd megszárította. Ezek után meleg ruhát adott rá és köré tekert egy pokrócot kezébe meg egy bögre meleg teát nyomott.

- Mi történt veled? – kérdezte aggódva a langalétát, miközben a hátát simogatta.

- Bukott lettem. Kitaszítottak, de már mindenre emlékszem. – eresztett el egy halvány mosolyt a szőke.

Miután Gackt lelökte őt azt hitte meg fog halni, de nem így lett. Egy sikátorban tért magához napokkal ezelőtt, s emlékei visszatértek, de még így is sokkos állapotban mászkált a városban, így fel se fogta igazán, mikor a másik a nevén szólogatta és betuszkolta őt egy taxiba, ahol csak meredt maga elé, majd lassacskán kezdett minden a helyére állnia. Többé már nem kellett Gacktól tartania, mindenre emlékezett emberi életéből és arra is, hogy hogyan lett belőle Blondes.

Csak nézte a mellette ülő Aoit, akinek nagyon is hálás volt, hisz neki köszönhetően kapta vissza újra a normális életét.

Yuu éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor Uruha megragadta a ruhájánál fogva a másikat és magához rántotta egy csókra. Csókjukat a csengő hangja törte meg.

- Megjött az apám. – állt fel az ágyról Aoi és ment ajtót nyitni.

- Ő kicsoda? – kérdezte Daisuke, mikor megpillantotta az idegent.

- Takashima Kouyou vagyok. Yuu barátja. – hajolt meg illően a langaléta.

- Örvendek. Fiam, - fordult az említett felé – miért nem mondtad, hogy van barátod?

Aoi éppen nyitotta volna a száját, hogy mert ő sem tudott róla, de Uruha megelőzte őt.

- Nemrég ismertük meg egymást. De, ha megbocsájt, uram lefeküdnék, mert eléggé fáradt vagyok.

Daisuke meglepődve fogadta a másik illedelmes stílusát, de örült, hogy a fia jó társaságba került.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.