Uruha



Reggel arra kelek, hogy valaki nyalogatja az arcomat, majd valami szőrös helyezkedik el az arcomon orromat is befedve, így nem kapok levegőt.

- Sony! – szedem le a kölyökkutyát a fejemről, aki farok csóválva vakkant egyet álmos képembe bámulva. – Te meg hogy jöttél be? Miért nem a gazdádat zaklatod kora reggel? – rakom magam mellé a kutyát és fejemre húzom a takarót oldalra fordulva, de a kis szőrpamacs kitartóan bombáz engem a takaró alá bújva, így kénytelen vagyok már reggel tízkor felkelni és lemenni, hogy kinyissam az ajtót, hogy a kutya élvezkedjen egy kört a kertben.

Miután elvégezte a dolgot boldogan jön be, majd a tálkájával a szájában helyet foglal a lábam előtt, én meg ekkor fogok gyanút, így telefonomért nyúlok, miközben a kutyakaját öntök tányérjába.

- Halló?

- Jó reggelt neked is drága nővérkém.

- Öcsi, hát te, ilyen korán?

- Nos, nem is tudom, hogy miért. Esetleg nem szeretnél valamit nekem elmondani? – kérdem, közben rágyújtok egy szál cigire.

- Mire gondolsz?

- A kutyára. Honnan szerváltad? És pontosan mit is kéne róla tudnom, mert az tuti száz, hogy nem kölyök.

- Jaj, ne csináld már. De még kölyök. Jó, annyira nem, de még oda sorolható, még ha a végén is jár a dolognak. Egyik ismerősömtől van. Ne aggódj, nem nő nagyra, de azért még fog nőni. És egy két dologra már be van tanítva, szóval nem kell miatta aggódnod.

- Vettem észre. – morgom, majd bontom a vonalat és összedobok egy tojásrántottát.

Délben cuki módon Yuu is kitalál a konyhába álmos tekintettel, nagyokat ásítva a kis macis pizsamájában és egyből rácuppan a kutyára. Miután kikutyázta magát végre valahára asztalhoz ül és befalja a reggeliét, amit kénytelen voltam újramelegíteni, de ahogy megette már megy is vissza a kutyához én pedig le vagyok szarva. Komolyan, mindenki más körülugrál és oda-meg vissza van értem, ő meg a kutyával van így. Oké, ő egy gyerek, szóval elnézem neki, de azért mégis csak zavar a dolog. De, legalább nyugodtan tudok dolgozni. Mivel most kelt fel, így biztos nem fog ebédért sipákolni, tehát van időm elmélyedni a munkában. Ennyit a szabadságról… Igaz, nem kéne dolgoznom, de na, jobban szeretem átnézni a dolgokat és javítani rajtuk, még mielőtt alkalmaznánk őket.

Még jó, hogy elkezdtem átnézni, mert egy igen csak nagy galibát látok a szemeim előtt, ami nem egy öt percet fog igénybe venni, hogy megoldjam a titkát.

- Uruha, játszol velem? – hallom meg mellőlem Yuu hangját, mire megugrok. Ennek a gyereknek az ijesztgetés a mániája…

- Most nem érek rá. Dolgozom, próbáld meg magad elfoglalni. – kondom kezemet még mindig a szívemen tartva, mire látom, hogy búslakodva kimegy a szobámból. Ott a kutya, foglalkozzon avval, én most dolgozom.

Ülök, ülök, de nem tudok a problémára koncentrálni, mert a lelkiismeretem belülről rág, hogy, hogy lehettem ilyen kegyetlen a gyerekkel és a probléma is gubancosabb, mint gondoltam. Pedig csak egy étteremről van szó. Fáradtan sóhajtok fel, székemben hátra dőlve. Jól elszaladt az idő. Már hat is múlt és kezdek kicsit éhes lenni. Szépen kislattyogok a folyosóra, majd le a lépcsőn a konyhába, de a lakásban síri csend uralkodik, leszámítva a lépteimet.

- Sony! – szólítom a kutyát, de semmi, így felmegyek a bögre teámmal Yuuhoz, de a szobája is üres. Hol a francba lehet, mert kint se láttam az ablakomból kitekintve. Hátul meg nincs is kertem. Ugye nem lépett le? Villan be a leglogikusabb gondolat. Rohanok átöltözni, tárcámat a papírokkal berakom farzsebembe és már itt sem vagyok.

Az egész környéket végigrohanom nevüket kiabálva, de sehol semmi én meg kezdek kétségbeesni, mert ekkora szarban még sosem voltam, mint most. Még Reitát sem merem felhívni. Inkább kiszélesítem a keresési kört, amit azt hiszem jól is tettem, mert egy újabb rohangálás után megpillantom őket a folyó partján, ahogy éppen a füvös részen sétálgatnak.

- Yuu! – kiáltok oda és maradék erőmet összeszedve futok le hozzájuk – Ezt mégis, hogy gondoltad? – vonom kérdőre csípőre tett kézzel.

- Csak kijöttem Sonyt megsétáltatni, mert unatkoztam. – mondja halál nyugodtan.

- És az engedély hol marad? Mégis mint gondolsz, hogy csak úgy ki-be mászkálhatsz üzenet nélkül?! Aggódtam érted! Ha most nem talállak meg és szólok a rendőrségnek, akkor te most szépen mennél vissza a nevelőotthonba! – oktatom ki, majd kifújok egy nagy adag levegőt – Nézd, azért mert akkor nem értem rá, az nem azt jelenti, hogy nem foglalkozom veled. Felőlem nyugodtan elviheted Sonyt, csak szólj róla. Ráadásul a környéket se ismered. Megígéred, hogy többet nem csinálsz ilyet?

- Igen, sajnálom. – süti le a szemeit – De, unatkoztam és te nem akartál velem játszani és itt senkit se ismerek.

- Tudom, és sajnálom. – guggolok le elé és simítok végig arca puha bőrén – De, megengeded, hogy bocsánatképpen elvigyelek fagyizni?

- Sok gombócra? – kérdi, de látom a szemében már felgyulladt a láng.

- Amennyire csak szeretnéd. – mondom. Olyan sokat úgy sem tudna megenni.

- Oké, de Sony is kér! Merre van a fagyizó? – kérdi, és már indul is fel az útra én meg utána jót mosolyogva rajta, hogy az édességgel mennyire le lehet kenyerezni. Megragadom kis kezét és kézen fogva sétálunk a fagyizóig. Annyira puha a kezecskéje is. Teljesen más az érintése, mint a többi gyereknek. Ő tényleg különleges. Erre a gondolatra szinte automatikusan nyalom mag ajkaimat egy halvány mosoly keretében. Már alig várom, hogy idősebb legyen. Addig pedig a közelemben tartom, de egy biztos, rajtam kívül más pasi nem mehet a közelébe. Erről én magam fogok gondoskodni.

Nem számítottam erre, hogy Aoi mondhatni az egész fagyis pultot végigrendeli magának és gond nélkül tömi be kicsiny szájába.

Estére már szerencsére szent a béke, így a vacsorát már társalgással töltjük és az elkövetkezendő napokat is.

Utolsó nap reggelén úgy döntök, hogy beviszem őt a városba egy kis nézelődésre, ami jól is indul, de valahogy katasztrófa lesz belőle félúton. Az elején még nagy szemekkel bámulja a nyüzsgő várost és közli, hogy náluk még fesztiválkor sincs ennyi ember, majd a metrónál kiveri nekem a hisztit.

- Yuu, mi a baj? Gyere, be kell szállnunk ide.

- Nem akarok. Az a bácsi ijesztő. – mondja mögém bújva.

- Hát, tényleg nem leghelyesebb férfi, de attól még nem kell félni. Gyere bemegyünk.

- Nem akarok! Sok az ijesztő ember. Félek tőlük és engem néznek. – mondja már sírva, mire felkapom a gyereket, ő fejét nyakhajlatomba fúrja, én pedig kihasználom a helyzetet, kezem fenekére vezetem és még az utolsó pillanatban beszállok vele a metróba, ahol nincs az a pénz, hogy levakarjam magamról, ez által elég sokan megnéznek minket, hogy egy ekkora gyereket még így cipelek. Ahogy leszállok vele, még kihasználom, hogy megfogdoshatom a fenekét, majd lerakom lábacskáit a betonra.

- Yuu, most már elengedhetsz. – mondom, amit meg is tesz, de közben félve körbenéz, majd kezemet fogva jó szorosan megy mellettem és úgy szemléli a várost. Visszafelé ugyanúgy eljátssza velem a metrós hisztit, miközben azok a hölgyek, akik ismernek, rajtam sutyorognak, hogy ők nem is tudták, hogy ilyen fiatalon már ekkora gyerekem van, és már kezdik a kombinálást. Ezek után lesz mit írniuk a pletykalapoknak.

Másnap reggel segítek neki elkészülni a suliba, ahová kocsival viszem el, mivel késésben vagyunk és így még pont időben beér. A kapuban nyomok egy puszit fejecskéjére, amit kezd megszokni, közlöm neki, hogy itt várjon, mert suli után érte megyek, majd megvárom, míg besétál az iskolába.

A munkában repülök, de azért egy-egy sóhajt is elejtek Reitának mert nem gondoltam volna, hogy ennyi nehézséggel jár a gyereknevelés, mire ő közli, hogy lesz ez még rosszabb is. Hát, remélem nem…

- Uruha, nem feledkeztél meg valakiről? – hallom meg Reita hangját egy idő után.

- Nem, nem hiszem miért? – kérdem értetlenül.

- Mert hat óra van.

Erre kettőt pislogok, majd leesik a tantusz.

- Jézusom, Yuu! El is feledkeztem tőle. Menni fog egyedül is a vezetés? – kérdem, miközben felpattanok az irodában és veszem magamra öltönyöm.

- Menni fog, de te meg siess, mert ha ezt megtudják, akkor nincs több gyerek.

- Tudom! – közlöm, majd rohanok ki az étteremből és pattanok be kocsimba.

Remélem, még ott van és nem történt vele semmi. Gondolom így is haragudni fog rám. Már reggel sem tetszett neki, hogy késve indultunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.