Aoi



Nem gondoltam volna, hogy a bulin összefutok Dieal azt meg végképp nem, hogy másnap meglátogat minket és elrabol a próba kellős közepéről. Persze minden nagyon örülök, mert régen találkoztunk már és a munka miatt szinte lehetetlen volt számomra, hogy elérjem a magánéletben. De most végre összejött. Ő az egyetlen ember Tokyoban akiről elmondhatom, hogy a barátom. Összességében viszont több nekem, mint egy barát. És ez az ő részéről is így van, aminek nagyon örülök.

- Daisuke, hová akarsz vinni? – kérdem tőle a liftben.

- Csak egy bárba egy kis italozásra. Mit szólsz hozzá?

- Benne vagyok, de nem lenne kényelmesebb, ha feljönnél hozzám? Ott legalább nem kell bujkálni.

- Jól van – nevet fel – ha te nem szeretnéd, hogy meglássanak ivászat közben, akkor menjünk.

Beszállunk a kocsijába, elmegyünk egy kisboltba, ahol szépen bevásárolunk, majd irány a lakásom.

Ahogy fogy az ital a nyelvünk is úgy ered meg. Sajnos figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy másnap is próba lesz, így korlátok nélkül ment az ivászat.

Aztán valahogy még megpróbáltam Diet is ágyba rakni, hogy aludjon, de még ott is mondta a magáét és röhögött a saját hülyeségein.

Reggel a fényre keltem, ami nagyon nem jó, mert fene tudja, hogy hány óra lehet. Kissé másnaposan előhalászom a telefonomat, amin tizenöt nem fogadott hívás díszeleg és egy órás késésben vagyok. Ráadásul kocsim sincs. Fenébe.

- Ne menj el. – hallom meg Die álmos hangját és ránt vissza az ágyba.

- De, próbám lesz.

- Túl fogják élni. Inkább aludd ki magad. Hidd el, nem halnak bele. Majd megmondom, hogy velem gyakoroltál.

Nem kell kétszer mondani, maradok vízszintesen és örömmel alszom vissza. Mikor magunkhoz térünk, késő délután van, majd mászkálunk egy kicsit lent a városban, inkognitóban, végül újra nálam kötünk de, most két üveg sörnél megállunk.

Reggel Die volt olyan rendes és bevitt, mondjuk így is késtem egy fél órát.

Lent a bejáratnál gyorsan becsekkolok, aztán irány az emelet. A többiek már bent voltak a hangokból ítélve. Mivel résnyire nyitva volt az ajtó, így hallottam, ahogy sutyorognak.

- Megmondtam, hogy rossz vége lesz a dolognak! – mondja Uruha.

- Tök mindegy, most már nem tudunk mit csinálni, örüljünk, ha még ma betalál a terembe. Lehetőleg egészben….. – csatlakozik be a beszélgetésbe Ruki.

- Lehetőleg? Már miért ne jönne be egészen? – teszi fel a számomra is érdekes kérdést Reita.

- Hogy, hogy miért? – fakad ki Ruki – Aoiról van szó!

- És?

- Reita, nem lehetsz ekkora sügér! Csak elég szépen nézned rá, esetleg két kedveskedő mondatot váltanod vele és máris ugrik! Akármit mondasz neki, úgy is elhiszi! Ő csak egy vidéki paraszt gyerek, akinek fogalma sincs a dolgokról! Elég szépen beszélned hozzá, és utána mindent megtesz, amit csak mondasz neki!

- Hé, azért mert Aoi naiv, az nem azt jelenti, hogy hülye! – szól rá Ruru, aminek egy kicsit azért örülök.

- Jól van, a lényeg úgy is ugyan az. Nem akarom a címlapon látni a hülye gitárosunkat azzal a címmel, hogy a Dir en Grey kurvája. – mondja a magáét tovább Ruki, nekem meg elmegy a kedvem attól, hogy bemenjek.

Szépen veszek egy 180°-os mozdulatot és lesétálok a kocsimhoz, majd hazamegyek. Otthon semmit se csinálok, csak fekszem a kanapémon a Tv-t nézve, de mégsem fogom fel, hogy mi megy benne. Csak vagyok gondolatok nélkül. Tisztában voltam vele, hogy eddig sem voltunk baráti viszonyban, de ezt nem gondoltam volna róluk, hogy ilyet feltételezzenek rólam. Még alapjuk sincsen, hogy ilyet feltételezzenek rólam. Ráadásul mennyi az esélye, hogy egy bandából mindenki meleg legyen? Nem sok…

A csengő hangjára leszek figyelmes. Jobban mondva a csengő hangja hoz vissza a valóságba az elrévedés világából.

- Ki az? – teszem fel a kérdést, de már nyitom is az ajtómat. Így talán, belegondolva fölösleges is volt megkérdeznem.

Az ajtóban Uruhával találom szembe magamat, amin egy kicsit meglepődöm.

- Bejöhetek?

Bólintok, és kijjebb nyitom az ajtót, hogy beférjen rajta.

Leveszi a cipőjét, én addig becsukom az ajtót és a konyhába megyek, hogy lefőzzek magamnak egy jó erős kávét, neki meg odarakok teavizet forrni. Mindig azt iszik. Pedig nem sűrűn jön át. Csoda, ha átjön. Na, nem mintha én olyan sokszor mentem volna át hozzá, vagy bármelyikjükhöz is. Helyet foglal a nappaliban, én meg kiviszem a két bögrét. Csöndben kortyolgatom a kávémat és várom, hogy megszólaljon. Ahogy beízesítette a teáját és megfelelőnek találta egy-két korty után meg is szólal egyből a lényegre térve.

- Miért nem jöttél?

- Mert kicsit sokat ittam.

Szemével vet egy pillantást a konyha irányába, ahol meg is látja a két napja tengődő üres üvegeket.

- Egyedül? – vonja fel szemöldökét.

- Nem, de ha egyedül is ittam volna meg, akkor mi lett volna? Talán nekem nem lehet innom? – kérdem kissé ingerültebben a kelleténél.

- De, csak talán meg kéne válogatnod a társaságodat. – közli, majd kiengedi magát a lakásomból.

Most komolyan csak azért jött, hogy megnézze, hogy Rukinak tényleg igaza van-e?

Ezek szerint ő is egy kurvának tart, aki odatartja a seggét minden felette lévőnek? De, akkor a teremben miért védett meg?

Inkább nem gondolkozom rajta. Gondolatom elterelése képen felhívom anyuékat. Velük legalább egy jót beszélgetek szó szerint. Aztán a nap folyamán még kapok egy sms-t Kaitól aki jobbulást kíván és megkéri, hogy legközelebb szabadnapokon igyak csak, mert Ruki teljesen kikelt magából.

Visszaírok neki, hogy ígérem legközelebb úgy lesz.

Másnap már tényleg bemegyek a próbára, de ha lehet, kerülöm velük a fölösleges kommunikációt. Az elmúlt két hét alatt így kaptam jó pár rosszalló nézést tőlük vagy rengeteg lecseszést Uruhától, mert ugyan úgy folytattam a találkozót Dieal. Habár Uruha a munka ügyben is nagyon rám szállt. Ha ki akarnak átkozni, akkor miért nem mondják meg? Vagy van valami, amiről én nem tudok? Nem hinném…

Egyik nap én maradtam bent utoljára. Szépen nyugodtan összepakoltam. Elindultam lefelé a kocsimhoz, de ott már várt valaki. Egy igen ismerős személy.

- Beszélnünk kell. – közli Uruha.

- Neked is szia. Ha megint le akarsz szidni valamiért, akkor azt fent is megtehetted volna.

- Nem ide való a téma. Majd nálad megbeszéljük. – száll be a kocsimba én meg csak nagyokat pislogok rá.

Végül semmit se mondok, csak beszállok és elindulok a csöndes úton hazafelé, merthogy egyáltalán nem szóltunk egymáshoz.

Most nem kínálom meg semmivel sem, csak leülök és várom az oktatást.

- Szóval, mi lenne az, amit nem lehetett volna nap közben megbeszélni?

- Ne találkozz többet Dieal.

- Mégis miért ne? Azért mert te nem szereted a Dir en Greyt, attól még én találkozhatok vele.

- Amióta vele vagy, azóta minket semmibe veszel! Ráadásul késve jössz és kihagysz próbákat. A múltkori interjúról nem is beszélve!

- Mintha te nem késnél folyton! Te meg folyton leszidsz minden kis szösszenetért is!

- Lehet, hogy késem, de én legalább próbálok neked segíteni, ha már másképp nem hagyod!

- Segíteni?! Nem kell egy olyan ember segítsége, aki a hátam mögött kurvának tart!

Erre döbbenten néz rám.

- Hallottam, amikor rólam beszéltétek a többiekkel.

- Szóval azért nem jöttél be aznap….

- Igen. Semmi kedvem nincs a dolog hoz ezek után. Azért jöttél át nem, hogy leellenőrizd, hogy megvan-e még a seggem nem?

- Yuu, én azért jöttem át, mert aggódtam érted! És nem azért viselkedem veled így, mert utállak, hanem azért mert szeretném, ha fejlődnél és még jobb gitáros lenne belőled. Lehet, hogy Takanori azt gondolja rólad, de én nem. Tudom, hogy nem vagy olyan hülye, de eltűntél két napra minden szó nélkül!

- Te tényleg aggódtál értem? – kerekednek ki a szemeim. Ebbe még bele se gondoltam, hogy Uruha csak segíteni akar nekem. Igazából sosem gondolkodtam rajta, hogy miért ilyen velem..

- Igen. – mondja zavartól piros arccal, majd megköszörüli a torkát - Ráadásul tudod jól, hogy miket hallani a Dir en Greyről….

- Tudom, de Daisuke a barátom. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. És ő egyáltalán nem ilyen.

- Tényleg? Ezt miért nem mondtad eddig? – néz rám csodálkozva és megkönnyebbülve.

- Mert sosem kérdeztétek.

- Igaz. Mindegy, örülök, hogy tisztázódtak a dolgok, de ettől függetlenül vannak fenntartásaim vele.

- Azért mert meleg?

- Nem. Nézd, engem nem érdekel, hogy valaki meleg-e vagy sem, csak szimplán rossz előérzetem van. Ennyi az egész. Ha összejöttök, összejöttök, ha nem, akkor nem. De engem valami akkor is zavar. De, azért vigyázz magadra. – vereget vállon, majd kisétál a lakásomból.

Huh, ez egy kicsit fura volt. Mármint próbálom felfogni azt, hogy Uruha a szidásaival próbált engem kioktatni és segíteni nekem. Ami valljuk be, tényleg működött, de sosem gondoltam volna róla. Na, mindegy. Azt hiszem, sosem fogom megérteni őt.

Mivel a következő hónapban turnén volt a Diru, így maradt a távkapcsolat, amíg haza nem érkeztek.

Megérkezésük utáni napon nekünk egy fotózásunk volt. Minden szépen haladt, amíg Ruki dühöngve be nem állított az öltözőbe egy kinyomtatott papírral a kezében.

- Ez, mégis, mi a szart jelentsen? – dugja az orrom alá, így tüzetesebben is meg tudtam vizsgálni a rajta lévő képet. A képen én és Die voltunk, egymást ölelve és közben Die egy puszit nyomott éppen a fejemre.

- Ez tegnap készült, mikor találkoztunk a reptéren. Gondolom valamelyik rajongó fotózta le. – nyújtom vissza a papírt.

- És így üdvözlitek egymást?! Jó, hogy nem egyből smárral indítotok! Tudod miket pletykálnak rólatok?!

- Nem mindegy az neked, hogy kit hogyan üdvözlök? Nekem legalább vannak barátaim, akiket nem használok ki! A pletykákkal meg csak az idióták foglalkoznak!– megyek ki a teremből, a cigis dobozom társaságában.

Most nem mindegy neki, hogy mit csinálok a magánéletemben? Amúgy is, mi lenne akkor, ha járnánk? Semmi…

Feszült hangulattal, de letudtuk a fotózást. A feszült hangulat az időre is jellemző volt a mai napra. Ahogy esteledett, úgy gyűltek a sötétebbnél sötétebb felhők az égbolton, amit egy-egy nagyobb villám világított csak meg és nála nagyobb dörgések üdvözölték az éjszakát megvilágító fényvillanásokat.

Az én félelmem meg kezdett nőni. Tudom nevetséges, hogy valaki felnőtt létére is féljen a viharoktól és a magányos, sötét éjszakáktól, de én ilyen vagy. A telefonomat vagy ezerszer megforgattam a kezemben, ha nem többször azon gondolkodva, hogy felhívjam-e Diet. De nem akarom őt zavarni ilyen gyerekes dolgok miatt, hisz nemrég ért haza a turnéról, gondolom fáradt, na meg neki is megvan a saját magánélete.

A telefonom hirtelen elkezd rezegni a kezemben, amitől kicsit megijedek. Nem vártam ma hívást senkitől sem. A kijelzőn az emlegetett személy neve villog.

- Igen?

- Nyiss ajtót, itt vagyok a liftben. – szól bele barátságosan.

Futok az ajtóhoz, amit szinte feltépek és Die nyakába vetem magam még a folyosón.

- De jó, hogy jöttél. – fúrom bele arcomat mellkasába.

- Gondoltam, hogy még mindig félsz. – simogatja hátamat, majd bemegyünk a lakásba.

Egy kicsit beszélgetünk, aztán befekszünk az ágyba, ahol közelebb araszolok hozzá. Pontosabban a lehető legközelebb.

Mikor leoltja a lámpát, én pár perc után gyorsan visszakapcsolom.

- Valami baj van? – kérdi.

Én meg bólintok, majd kiöntöm neki bánatomat, ami eddig szívemet nyomja. Ő meg nyugodtan, figyelmesen végighallgatja mondandómat.

- Ne foglalkozz vele. Amúgy is, mi van akkor, ha járnánk? – kérdi mélyen szemembe nézve.

- Semmi nem lenne. Nem az ő dolguk. – válaszolok.

Dai még mindig néz én meg tekintetét fürkészem. Mostanság sokszor láttam őt ilyen csillogó szemekkel. De, sose tudtam hova rakni őket a mai napig. Hüvelykujjával végigsimít arccsontomon, majd lassan közel hajol hozzám és összeérinti ajkainkat, végül nyelvével bebocsájtást kér számba, amit ellenkezés nélkül meg is adok neki.

Mikor elválik tőlem, kezét elveszi arcomról.

- Sajnálom, nem kellett volna. Ne haragudj, de én már többet érzek irántad, mint barátság.

- Dai… - suttogom nevét és egy belső hangra hallgatva kezemet nyaka köré fonom, így csókolok vissza ugyan olyan lágyan, ahogy ő csókolt engem előtte.

Keze közben derekamra siklik, így vonva magához közelebb.

Aztán csak ráfekszem mellkasára és hallgatom szíve verését. Leoltja a lámpát, karjával átölel, másikkal hajamat cirógatja, míg el nem nyomja az álom. Szívverése lelassul és egyenletessé válik, ami engem is megnyugtat ebben a viharos éjszakában.

Az én szívem is átveszi az övének a tempóját, de a gondolataim még mindig cikáznak. Azt mondta, hogy többet érez irántam, amit én valamiért nem bánok, csak melegséggel tölt el. Talán ki nem mondott szerelem volt köztünk, amit én eddig észre sem vettem? Oly régóta ismerjük már egymást, hogy nekem természetessé vált, ha velem van és mindig is tudtam, hogy ő ott lesz nekem. Lehet, eddig ezért nem vettem még észre a változást, aminek be kellett következnie az életünkben.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.