Uruha



Végre sikerült szót értenem Aoival, mire Ruki lett az, aki kirohanásokkal kezdett el szenvedni. Értem én őt, hogy félti a banda hírnevét és társa, de szegény Yuu semmi olyat nem tett. Az első kirohanása után próbáltam úgy alakítani a dolgokat, hogy Ruki ne legyen egy légtérbe Aoival, vagy pedig mindnyájan ott legyünk, mielőtt valami miatt megint robbanni kezd. De szerencsére ez nem következett be, egy ideig….

Egyik héten Aoi megdobott egy sms-el, hogy Diajal hazamennek és, hogy falazzak neki, mert amúgy egyáltalán nem lenne szünete.

Bent közöltem, hogy Yuunak dolga akadt, ezért haza kellett mennie egy hétre.

Így nekünk is lett egy szünetünk, amit én szintén otthon töltöttem a családommal, mert már nekem is hiányoztak a testvéreim és a szüleim. A kicsikről nem is beszélve.

Az utolsó napot Reitával kettesbe töltöttük egy kis kiadós ivászattal. Másnap kissé másnaposan találtunk be a próbaterembe, ahol Ruki eléggé érdekes jelzőkkel illette Aoit. Mielőtt még jobban egymásnak eshettek volna elraboltam a gitáros társamat, akivel átbeszéltük az elmúlt hetet. Jó volt Yuuval újra beszélgetni. Nagyon rég beszélgettünk már egymással ilyen nyíltan és őszintén. Talán még a banda első pár évében. Utána valahogy kezdtünk távolodni egymástól és csak a munkáról beszéltünk. Miután Aoi hazament átmentem Rukihoz, mert kezdett gyanús lenni számomra a viselkedése.

Eléggé le volt törve, gondolom nem kis fejmosást kapott Kaitól is, de szerintem más is van a háttérben. Egy ideig csöndben ültünk, ő felhúzott lábakkal az ágyán és a szőnyegét fixírozta én meg őt és a szobájában található pár képet és ekkor már teljesen összeállt számomra a kép.

- Szereted? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést, mire felkapta a fejét, majd oldalra nézett.

- Én nem akartam vele így beszélni. – kezdett el szipogni, mire mellé ültem és magamhoz öleltem – Sosem akartam őt bántani.

- Tudom. – simogatom fejét.

Tudom, hogy nem Aoit akarta bántani, hanem Diera féltékeny, de mivel ő nincs itt, így szegény Aoin csattant minden.

Ahogy hallgattam mondanivalóját, biztos voltam benne, hogy nem most lett szerelmes. Már évek óta szeretheti, de nem merte egyszer sem megmondani neki. De, most valahogy át kell segítenem őt ezen, hogy ne legyen több vita.

Ahogy telt az idő, a gondok is kezdtek eltűnni és Ruki is kezdett normalizálódni. Aztán eljött a turné ideje, mikor is Aoi kivételével mindenki ott volt a megbeszélt helyen. Egy órás várakozás után úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá. A portást sikerült rábeszélnem, hogy nyissa ki nekem az ajtót a pótkulccsal. Mikor látta, hogy a háztulajdonos is bent van, és nem vagyok idegen akkor végre hajlandó volt egyedül hagyni minket.

- Yuu, mi történt? – kérdem aggódva, miközben leguggolok mellé az ágyhoz, ahol összekuporodva találtam rá és teljesen letörve. Már, ha ez a legmegfelelőbb szó rá.

- Kérlek, hagyj….. többé, nem akarok senkivel sem találkozni… - mondja alig hallhatóan.

A földön észreveszek egy kibontott levelet, amit bátorkodom kézbe venni és mikor elolvasom, a szemeim kikerekednek, mivel a levél mellett egy orvosi papír is van, ami igazolja, hogy Daisukeval féltestvérek, ugyanis az apjuk közös. Te, jó ég…. Erre nem tudok mit mondani. Ez még engem is sokkolt, hisz tudom, hogy mi volt köztük. Azt hiszem a sejtésem beigazolódott, de nem gondoltam volna, hogy ennyire durva a helyzet. Egy ideig én is csak néztem, hol a leletet, hol Yuut, mikor is tudatosult bennem, hogy nekem kéne őt összeszednem és a srácokhoz menni.

- Nem lehet, hogy ez valami tévedés? Szüleiddel beszéltél már róla? – próbálok reményt önteni bele, hátha menthető a helyzet.

- Már beszéltem….

Felálltam mellőle és írtam a srácoknak egy sms-t, hogy nem lesz turné, majd Aoi telefonjából kikerestem Die számát és felhívtam, hogy amint lehet, jöjjön át.

Azután bementem a fürdőbe és a gyógyszeres dobozból elővettem az altatót, szétmorzsoltam egy pohár vízbe, felkevertem, majd visszamentem hozzá.

- Yuu, figyelj, ezt most idd meg. Jót fog tenni. – nyújtom fel a vizes poharat, amit lassan elkortyolgat.

- Remélem, végez velem…

Erre inkább semmit se mondok, csak megvárom, míg hat a gyógyszer, utána pedig berakom az ágyába.

Nem sokra rá megérkezik Die, akinek felvázolom a helyzetet, majd magukra hagyom őket.

Remélem minden rendben lesz ezek után…



Die



Mikor lementünk Miébe először haragudtam apámra, amiért nem mondta el nekem, hogy nemsokára nem fog közénk tartozni, de az eltöltött napok alatt rájöttem a miértjére. Ő csak jót akart és nem azt, hogy aggódjak és rettegve töltsem el az utolsó hetemet náluk. Azt hiszem én is ezt tettem volna a helyébe.

A halála így is megviselt, de nem annyira, mint az anyámat. Gondolom ő semmit se tudott róla, csak sejtett valamit.

Yuu és a srácok rengeteget segítettek nekem, így képes voltam anyámnak segíteni.

Egyik reggel, mikor a munkába mentem felhívott telefonon és elmesélte, hogy már sokkal jobban van és oda költözött Yuu szüleihez, így már társasága is van. A szüleink már elég rég óta ismerik egymást, így biztos, hogy jól ki fognak jönni. Most inkább azért kell imát rebegnem, hogy ne pletykáljanak ki minket és idézzék fel a régi szép időket, mikor kicsik voltunk.

Arcomon egy boldog mosollyal huppanok le a dohányzó kanapéján, ahova nemsokára egy Shinya is követ seggében egy Kyoval.

- Boldog vagy. – jegyzi meg Shinya – Anyád jobban van.

- Persze, hogy az vagyok, de mondd csak Shini, nem tévesztettél te szakmát? – fordulok felé.

- Miért is? Ha most akarod kritizálni a dobolásomat, ennyi év után….

- Jaj, dehogy. – fojtom belé a szót – Én csak arra célzok, hogy elmehetnél pszichológusnak. Lehet, le kell ezek után alufóliáznom a fejemet, mert olyat is megtudsz, amit nem kéne.

- Shini mindent tud, igaz? – huppan le Kyo az említett mögé és végigsimít annak belső combján.

- Kyo! A tegnap este nem volt elég?! Örülj, hogy tudsz járni! – pirít rá a dobos, mire csak nagyokat pislogok. Nem akarok belegondolni, hogy mit csinálhattak az este. – Ne haragudj, még meg kell nevelni. – fordul vissza felém és vesz fel egy ártatlan mosolyt.

- Szerintem én erről nem akarok tudni.

- Beszél az, aki a tükörképét dugja? – kuncog Kyo, mire csak megforgatom a szemeim.

- Inkább a tükörképem, mint, hogy engem dugjon egy csaj. – mondom vigyorogva, majd húzom is el onnan a csíkot, mielőtt mindketten nekem esnek.

A próba szünetében Kaoru árnyékában bujkáltam féltve testi épségemet.

Szerencsére épségben kijutottam az épületből és ágyba bújhattam Yuu mellett.

Azt hittem, hogy már minden rendben lesz a továbbiakban, de nem így lett. A levél, amit apám rám hagyott még jobban szíven ütött, mint az egész temetés és társai. Mégis mit mondjak Yuunak? Egyáltalán ő tud róla? Most szakítanom kéne vele? Mi van, ha csak ezért jöttünk ki egymással ilyen jó? De, hát szeretem….

Talán egy héten át őröltem magam a dolgon, amit a többek is észrevettek, de jobbnak láttak nem kérdezni. Na, nem mintha az orruk alá kötöttem volna a dolgot, hogy éppen az öcsémmel járok, még ha csak féltestvérek vagyunk, de akkor is….

Az őrlődésből a telefonom szakított ki, mikor Uruha felkeresett. Először nem értettem, hogy miért, de aztán hamar megvilágosultam. Yuu is megkapta a levelet…

Amilyen gyorsan csak tudtam átmentem hozzá bandatársát leváltva.

Az ágyban aludt még mikor oda értem. Leültem az ágy szélére, majd befeküdtem mellé. A szemei alatt ott díszelegtek a karikák, bőre fehérebb volt és elég sápadtnak tűnt. Őt is megviselte a dolog, amit nem csodálok.

Ahogy néztem engem is elnyomott az álom. Arra keltem fel, hogy mocorog mellettem. Mire az álmot kivertem a szememből, ő addigra kezdett ébredezni.

- Daisuke… - nézett rám barna szemeivel, amik kezdtek bekönnyesedni.

- Yuu… - húzom magamhoz hátát simogatva – Nincs semmi baj, hallod? Egyikőnk se tudta.

- De, ezek után, most mi lesz? – néz fel rám elveszett tekintetével.

- Attól függ, mit szeretnél. – törlöm le könnyeit arcáról.

- Én, szeretnék veled lenni, de nem tudom, hogy helyes-e…. Ne haragudj, hülye gondolat, elvégre ilyet is csak egy beteg ember gondolhat. – ül fel az ágyban és fordul el tőlem, de én karja után kapok, így magamhoz döntöm felsőtestét.

- Akkor engedd, hogy egy másik beteg ember veled éljen és szeressen. – nézek szemébe határozottan, majd csókolom meg lágyan.

Féltestvér vagy sem, nem érdekel, szükségem van rá és kötődöm hozzá. Jobban, mint bárki máshoz, akárcsak ő hozzám. Ilyen a mi mocskos, de boldog világunk…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.