Perfect

Középiskolában kezdődött minden… Mióta bekerültem, oda voltam az iskolaorvosért.Húszas éveiben járó, vékony, feketehajú férfi volt. Volt a tekintetében valami…valami, amiért mindenki odavolt. A lányok gyakran panaszkodtak betegségre, csakhogy a közelében lehessenek. Gyakran keresték a társaságát a tanárok is, mert sosem untatta a beszélgetőpartnerét. Személy szerint mindig is szerettem volna beszélgetni vele, de féltem. Féltem, hogy rájön, tetszik. Végül eldöntöttem; utolsó év, beszélnem kell vele, lesz, ami. Többé úgysem találkozom vele. Talán el kellene hívnom valahová…moziba semmiképp sem akarom, az annyira sablonos. Úgy érzem, lesz még időm átgondolni.

Két hét volt hátra évvégéig. Lassan sétálgattam az iskola folyosóján, nem tudtam bekopogjak-e, néha megálltam az ajtó előtt, próbáltam elképzelni a helyzetet, vajon mit mondhat, én mit mondanék…És legfőképp, mit mondhatnék, ha visszautasít? Meredten bámultam az ajtóra, melyre fekete betűkkel volt írva a neve: „Amano Shinji”. Akárhányszor megláttam a nevét, a szívem majd’ kiesett a helyéről. Közelebb léptem az ajtóhoz, határozott mozdulattal bekopogtam. Idegesen vártam a választ, de semmi. Újra emeltem a kezem, ekkor lépteket hallottam és valaki megfogta a vállam.

– Hé, szia! Ne haragudj, ebédszünetem volt. Gyere csak be – invitált be. Idegesen néztem körül a teremben. Minden olyan tisztának tűnt, kellemes volt. Igazából szerettem itt lenni, leginkább csak miatta.
– Izé…nem akarok tolakodó lenni, csak arra gondol- – Nem kérsz valamit inni? – Szakít meg.
– Nem, köszönöm. Szóval arra gondoltam, hogy nem lenne-e kedved valamelyik nap beszélgetni egy kicsit? – Kérdeztem kissé pironkodva.
– Figyelj, Takeshi.
– Takeru, csak Takeru – javítom ki.
– Szóval figyelj, Takeru. Ez úgy hangzik, mint egy randevú. Ne gondold, hogy nem próbálkoztak már be mások is. De sajnos neked is azt kell mondanom, mint a többi fiúnak; nem vagyok meleg és barátnőm van! – Mire a végére ér, már teljesen vörös vagyok, és nem tudok beljebb süllyedni a székben.
–Ne…ne haragudj– azzal kirohantam a teremből. Úgy tűnik mégsem gondoltam át ezt a visszautasítós dolgot. Nem, nem voltam szomorú, sokkal inkább lehangolt. Száz meg száz gondolat futott át az agyamon, akár máshogy is történhetett volna. Talán így kellett lennie, végülis minden okkal történik…

Mire hazaértem már sötét volt. Emlékszem, kiskoromban lámpafény mellett aludtam, mert rettegtem egyedül a sötétben. Most mégis örültem a magánynak. Nem akartam senkit, nem akartam senkivel beszélgetni, csak írni, remélve, hogy egyszer átadhatom ezeket az érzéseket az embereknek a zenémmel.

A sötétítőn beszűrődő fényre ébredek. Kellemes, de nem vagyok hozzászokva, hogy napsütésre keljek…ránézek az órára, már legalább egy órája fent kellene lennem.

– Anya!– Kiabálok kétségbeesetten, mire anyám berohan a szobába.
–Igen kicsim?– A végére már eltűnik az aggodalom a hangjából. – Takeshi! Ne ijesztgess már, azt hittem történt valami baj.
–Anya! Legalább egy órája fel kellett volna keltened, már iskolában kéne lennem. Tudod, hogy ez az utolsó hét, mikor még esélyem van javítani.
–Akkor vedd úgy, hogy ma nem kell bemenned! – Azzal becsukta az ajtót és kiment.

Szóval nem kell bemennem… Akkor talán lezuhanyozom, mivel este nem tettem meg. Egyébkéntis, a tegnapi után nem igazán van kedvem bemenni és találkozni Shinjivel.

☆Megjegyzés:☆
Sajnálom, hogy a vége érezhetően összecsapott lett, de így jött.:3

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2013.11.01. 13:46 alice208 Szerintem nagyon jó  hajrá!!!! Remélem ennnek a történetnek jó vége lesz !