Aoi

Fáradt vagyok. Leírhatatlanul és elmondhatatlanul fáradt. Legszívesebben itt helyben elaludnák, de nem tehetem meg, mert a név kötelez. Egy híres rockstar meg végkép nem teheti meg, így csak mosolygok és próbálok úgy tenni, mintha semmi bajom nem lenne, és teljes mértékben élvezném a dolgot.

Élvezet, szép hazugság. Lassan már egy és fél éve nem élvezem azt, amit csinálok. Ha még is úgy tűnne, az is csak a drogok és egyéb tiltott szerek miatt van, még sem vagyok függő. Ha az is lennék, már az sem érdekelne. Eljutottam arra a pontra, hogy már semmi sem érdekel. Itt fekszem egyedül az öltözőnk padján a fellépő ruhámban, míg a többiek már rég hazamentek. De nem számít, hisz mindig is egyedül voltam. A magány lett az én titkos társam. Nincs erőm felkelni, pedig valahogy haza kell mennem, még ha senki sem vár otthon.

- Elfáradtál? - hallom meg Uruha hangját mellőlem. Nem tudom mikor jött be, de az is lehet, hogy bent volt, csak én nem vettem észre.

- El.                       

Erre ő a kezét nyújtja, hogy felsegítsen, amit készségesen fogadok el.

- Szedd össze maga. Nemsokára jönnek a takarítók. A finálé meg keményebb lesz, szóval jól pihend ki magad. Ennyire öreg még nem vagy. - veszi magára a kabátját, maja távozik azon az ajtón, amelyiken nekem is kéne.

Otthon ruhástul fekszem be az ágyba, de akármennyire is vagyok fáradt, egyszerűen nem jön álom a szememre. Hajnalhasadásig számolhatnám a nem létező bárányokat, akkor sem tudnák elaludni. Az összes lámpa ég a lakásban, a tv némán megy, én meg céltalanul mászkálok fel alá, míg tekintetem meg nem akad Pandóra szelencéjén. Ágyamra leülve nyitom ki a kis dobozkát, amely elvileg ékszertartóként szolgál, gyakorlatilag örömforrásként.

Már csak egy adagnyi maradt benne. Kell ez nekem?

Nem, ki kéne dobnom, de nem megy. Holnap, vagyis ma még lesz egy találkozóm Mizukiékkal. Igazság szerint úgy illene, hogy tisztán ejtem meg a találkozót, de akkor kárba veszne az értékes anyag és jó magam se lennék olyan, mint amilyennek lennem kéne, de egy biztos, ez lesz az utolsó alkalom. Kerül, amibe kerül, többet nem nyúlok hozzá.
A “szelencét” rárakom a dohányzó asztalra, majd beülök a hang nélküli tv elé, ahol végre el is nyom az álom. Kényelmetlenül aludtam a kanapén, még ha csak pár órát töltöttem el rajta. Felkelek, előveszem a tegnapi gyorskaja maradékát, amibe unottan harapok bele, de a kedvem is elmegy tőle, ahogy lenyelem, a hányinger úgy tör rám, így rutinosan rohanok a wc-hez, hogy kiadjam magamból a semmit.

Miután ezzel is megvoltam, felraktam főni egy újabb adag gyomornyugtató teát, amit kifelé bámulva az ablakon fogyasztottam el, aztán nekiláttam a készülődésnek. Volt még egy órám az indulásig, így a maradék kis „édességet” elővettem és felhasználtam, hogy ismét boldoggá varázsoljam magam ezen a téli napon.

Most nem maradtam velük sokáig. Haza akartam menni Miébe minél hamarabb és ebben semmi és senki sem gátolhat meg. Vége, ennyi volt. Holnap a születésnapomon már csak Yuu fog létezni és nem Aoi. Összepakoltam a fontosabb holmijaimat a legnagyobb bőröndömbe, amit beraktam a kocsim hátuljába. A többi dolgomat meg egy hírtelen gondolattól vezérelve oda adtam a környéken élő szegényebb családoknak. Nekem már úgy sem lesz rájuk szükségem, hisz ezeket a ruhákat otthon nem vehetném fel. Meg már nem kell senkinek sem megfelelnem. A lakást is az eladók listájára raktam a kocsimmal együtt. Megkértem Yunet, hogy foglalkozzon ő ezekkel és tegyen úgy, mintha nem is beszélt volna velem.

Yune tudta, hogy mit teszek és miért. Egyedül benne bíztam meg, így értem jött és kivitt az állomásra sok szerencsét kívánva, hogy folytatni tudjam félbehagyott életem.

Az első vonatra felülve indultam haza. Estére meg is érkeztem az utolsó faluba menő busszal. Hiányzott már a tiszta csillagos ég, a ropogó hó a lábam alól, a meleg ház és a szeretet, amiből utoljára akkor kaptam, amikor itthon jártam egy fél évvel ezelőtt, és pont ez volt az, ami a legjobban hiányzott az életemből.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.