Uruha

Kai szavához híven még aznap elvitt a Dir en Greyhez. Amíg ő a portás figyelmét kötötte le, én addig felmentem az adott emelet adott termébe, de senkit sem találtam benne, így a hangforrást kezdtem követni a folyosón, ami a társalgóba vezetett. Mielőtt beléptem volna oda egy mély levegőt vettem és összeszedtem minden bátorságomat.

Valahogy sejtettem, hogy mindenki engem fog figyelni, de megszólalni már nem volt időm, mivel Die megelőzött.

- Mindjárt jövök srácok. – áll fel a kanapéról és indul el felém, majd fejével biccent egyet, hogy kövessem.

Ahogy elértünk egy csendesebb helyre megáll, és felém fordul.

- Ha azért jöttél, hogy a társadról informálódj, akkor fölöslegesen jöttél ide. Nem ő kért meg rá, hogy fellépjek helyette.

- Akkor kicsoda? – kérdem csodálkozva, mert én Aoira számítottam.

- Nem tudom. – vonja meg a vállát – Egy idegen számról hívott fel egy ismeretlen ember. Be se mutatkozott, de mielőtt elkérnéd a számát, közlöm, hogy rejtett számról hívott fel és személyesen se találkoztam vele. Szóval ne haragudj, de nem tudok segíteni és őszinte részvétem. – vereget vállba, majd távozik.

- Nem halt meg. – motyogom magamnak a cipőm végét bámulva.

Csalódottan megyek vissza Kaihoz és csak bámulni tudok magam elé a kocsijában.

- Nem tudja ki volt. Nem ismerte fel a hangját, nem találkozott vele és rejtett számról hívta. Akárki is volt, jól kitalálta és tudott róla, hogy Aoi nem lesz majd ott. – mondom el mindezt egy szuszra.

- Szerintem valamelyik barátja lehetett. Kazukit kérdezted már?

- Kazukit? – nagy szemekkel nézek rá, mivel hiába vagyok híres zenész, ellenben a többiekkel én más zenészekkel egyáltalán nem szoktam beszélgetni és egyet sem ismerek haveri alapon se.

- Igen, a Srewból.

- Nem – rázom meg a fejem – vele még nem beszéltem, de majd a héten felkeresem. Gondolod, hogy ő tud valamit?

- Meglehet. Vele jóban volt.

Aztán csak ülünk, míg haza nem visz, ahol illedelmesen elköszönök tőle.

Nem tudom, hogy mit csináljak, vagy egyáltalán mit kezdjek magammal. Én ilyenkor nála szoktam lenni, de most, magamra maradtam.

Felteszek forrni egy adag vizet a teámnak. Ameddig a víz forr, addig megkeresem a jól eldugott tea filteres dobozt, amiben a borsos lime-os teámat rejtegetem. Ezt még Yuutól kaptam tavaly a születésnapomra, de egyik boltban sem láttam ilyet, így csak nagyon ritkán szoktam használni.

Ahogy meghallom a kanna sípolását máris rakom bele a kis háromszög alakú filtert, majd hagyom állni a vízben a megfelelő ideig. A percek gyorsabban telnek az ablakon kifelé bámulva, mint gondolnám. Pedig semmi érdekes nincs kint, mégis csak bámulok kifelé immár a bögrémmel a kezemben a kanapémon ülve magányosan, míg el nem nyom az álom.

Félálomban vagyok, mert fázom. Várom, hogy a meleg pléd rám terüljön, de nem jön, hisz nincs aki betakarjon és kényelmes ággyá varázsolja számomra a kanapét, így kelletlenül ülök fel a nedves felsőmmel, mert a maradék tea rámborult alvás közben.

Mire végzek a pólóm kiöblítésével és a fürdéssel már elkezdett hajnalodni, így nem sok értelmét találtam az alvásnak.

Még így is sikerült természetesen elkésnem a munkából, hogy már korán felkeltem, de senki nem foglalkozott evvel, hisz már hozzászoktak a dologhoz. Csakhogy ma az első utam a Screw felé vezet és nem mi felénk.

- Beszélhetnénk? – lépek oda Kazukihoz, aki eléggé letört állapotban állt előttem, de egy bólintással jelzi, hogy rendben, így kimegyünk a teremből.

- Mit tudsz Yuuról?

- Hogy érted ezt?

- Szerintem tudod te azt jól. Tudtál róla igaz? Tudtad, hogy nem jön el a fináléra.

- Dehogy tudtam! – csattan fel - Semmit nem tudtam róla! Utoljára akkor beszéltem vele, mikor hazaindult Miébe, de nem mondott semmit se nekem! Ugyan olyan volt, mint máskor, az utóbbi években! De legalább akkor boldog volt, ha már veletek nem volt az! – fakad ki és kezdenek el patakzani a könnyei – Ti tehettek az egészről! – kiabál rám, majd heves léptekkel indul meg az ajtó felé és vágja be maga mögött.

Az, amit mondott, nem tartalmaz számomra semmi újdonságot. Tisztában voltam vele, hogy Ruki milyen játékot űz vele, de mégis, így más szájából hallva az egész hatalmas bűntudattal áraszt el.

Kiállhattam volna mellette bármikor, de én mégsem tettem meg, pedig ő mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. Azt hiszem, jogos a bűntudat és a szembesítés is. Talán én sem vagyok különb náluk…

Egész nap ez az egy mondat csengett a fejemben, így a dolgomat se tudtam rendesen elvégezni, de azt nem csak ma, hanem az egész héten, ha nem tovább. Feladtam. Hagyom magam, hadd sodorjon magával az idő. Már úgy sincs értelme az egésznek. Valamelyik nap az új srác is betalált hozzánk, de nem tudom, hogy hívják. Nem figyeltem a bemutatkozásnál. Már, ha volt olyan.

Most is valami tévés interjúra megyünk, amiről nekem fogalmam sem volt. Megérkezve nagy nehezen felöltözöm, a sminkesek meg egy levegővételnyi időt sem adnak, máris rántanak be minket a székbe és árasztanak el a sok kozmetikummal, majd a fodrász is nekiesik a hajunknak.

- Kouyou. – lép mellém Kai – Szedd össze magad, csak mára oké? – mosolyog rám bíztatóan.

- Nem megy. – bámulom a cipőm orrát.

- Dehogynem, menni fog! Csak negyed óra! – tart meg vállaimnál –Tudom, hogy ez az egész nyilvános temetéses dolog eléggé lesokkolt, de erősnek kell lenned!

- Milyen nyilvános temetés? – kapom fel a fejemet.

- Semmire nem figyeltél az utóbbi időben igaz? – sóhajt fel – A cég kitalálta, hogy tartanak egy közös megemlékezést a fanokkal együtt, ahol szépen beszédet mondunk és virágot rakunk le a Domehoz és ennyi.

- Ez nevetséges! – csattanok fel.

- Halkabban! – csitít el – Én se megyek el, ha kitalálsz valami jó indokot, akkor nem fognak rajtad lógni ez ügyben, de vigyázz azért.

- Már úgy sem számít a dolog. – szedem le kezeit vállaimról és megyek be a stúdióba, ahol minden úgy történik, ahogy eltervezték, amíg bele nem rontok Ruki színjátékába, amivel meg is alapozom, hogy ne kelljen elmennem az egész nevetséges médiának szóló közjátékra, amit megemlékezésnek neveznek.

Belegondolva elég nevetséges helyzet lépett fel nálunk. Ahhoz képest, hogy Akira hogy játszotta a macsót, most mégis úgy viselkedik Takanorival szemben, mintha ő is a kis pincsije lenne. Látom rajta, hogy beszélni akar velem, mert folyton néz, de belül még mindig vacillál és mindig Ruki győz.  Igazából, ha akarna, akkor bármikor átjönne munka után, mint régebben, de most már arra sem képes.  Vajon még barátok vagyunk? Talán. Én biztos engednék neki, de vajon ő mit gondol rólam? Tényleg egy alkoholistának tart, akiért már nem is aggódik? Lehet én is ugyan ilyen nevetséges és álszent megemlékezést kapnák, mint amilyet Aoi fog kapni a héten.

Az egész eseményre Ruki úgy készülődött, mintha valami szent beszédet kéne mondania, amiért akár díjat is kaphat, ha jól csinálja. Próba után nekiálltak készülődni, míg én a gitáromat tisztogattam.  Kai sűrű bocsánatkérések között elrohant, mondván, hogy dolga van, így lemaradt az egész készülődésről.

- Reita, ennyi könnycsepp elég lesz? – kérdi a kis flakont felmutatva.

- Biztos, nem kell túlzásba vinni.

- Igaz, elég, ha eljátszom, hogy a traumától a beszédet se tudom végig mondani, szóval nem kell belőle olyan sok. Yuki – fordul a srác felé -, majd akkor a megbeszéltek szerint te befejezed a szöveget Reitával oké?

- Persze semmi gond. Menni fog.

- Akkor indulhatunk is. – jelenti ki az énekes, én meg úgy teszek, mintha teljesen magába szippantott volna a gitárom, így szorgosan pucolom tovább.

- Vele mi lesz? – suttogja Yuki.

- Mit tudom én. Felőlem az ablakon is kiugorhat. Úgy is csak inni tud. – közli Ruki, majd hallom a lépteiket, ahogy távoznak a teremből.

Egy ideig még piszkálom a gitárom, majd felállok, de ekkor Akirával találom szemben magam.

- Te nem mész? – nézek rá csodálkozva.

- Rendben leszel? – kérdi aggódva, amit a szemében is látok.

- Persze, majd iszom, mint mindig. A detoxban már úgy is ismernek. – húzom be a gitártokom cipzárját és kapom a vállamra, majd távozom a termünkből.

Utam egyenesen a garázsba vezet, ahol berakom hangszerem a csomagtartóba, majd ülnék be a vezető ülésbe, mikor Kazuki elkezd felém rohanni.

- Várj! – kiáltja és a kocsik között szlalomozva érkezik hozzám.

- Figyelj, ne haragudj a múltkoriért. Én csak nem tudtam feldolgozni a történteket. Sajnálom! – hajol meg előttem.

- Nem számít. Igazad volt.

- Ez nem igaz! Mindegy, most nem állok le magyarázkodni, gondolom most úgy is a parádéra – kezét a szájára csapja – vagyis a megemlékezésre mész.

- Nem megyek a parádéra. Nem vagyok cirkuszi majom.

A hallottaktól látom, hogy megkönnyebbül.

- Az jó, én sem megyek. Figyelj, vigyáz magadra jó? A nagyanyám mikor még élt, azt mondta nekem, hogy az emberek addig élnek, míg emlékezünk rájuk és a szívünkben van számukra hely. Szóval, amíg hiszel benne, addig élni fog. – ereszt el egy halvány mosolyt, majd elindul visszafelé a lifthez.

Beszállok végre a kocsimba és egyből haza hajtok.

Otthon töltök egy kis vörösbort magamnak, majd ismét elfoglalom a helyemet a kanapémon, ami lassan az ágyammá vált az utóbbi időben és azon gondolkodok, amit Kazuki mondott.

Szóval, ha megölöm magam, akkor Yuu is meghal? Akkor legalább újra vele lehetek. De, mi van, ha mégsem halt meg? A szülei csak nyilatkoztak volna a médiának, hogy magán temetést akarnak, nem? Miért érzem úgy, hogy lassan beleőrülök ebbe az él nem él dologba? Nem tudom, hogy a szívemre vagy az eszemre hallgassak, pedig lassan ideje lenne eldöntenem, hogy mit tegyek…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.