Uruha

Már eléggé estefelé jár az idő, így fogom magam és bemegyek a fürdőbe egy kiadós zuhanyra. Nincs kedvem megtörülközni, így hagyom, hogy meztelen testemen száradjon meg a víz és így jövök ki a fürdőből. Rajtam kívül úgy sincsen itt más, ráadásul ez így sokkal kényelmesebb számomra, mint egyből ruhát húzni testemre.  Csakhogy nem tudok sokáig így mászkálni, mert egy váratlan látogatóm érkezett, amit a csengőm zaja jelez. Gyorsan visszafutok a fürdőbe és magamra kapom a köntösöm, majd úgy nyitok ajtót.

- Szia! – mosolyog rám kedvesen Kai.

- Szia! Gyere be. – invitálom beljebb.

Belépve az előszobába leveszi kabátját, amit felakasztok, majd nekilát a cipőtől való magszabadulásnak, én addig megyek és magamra kapok egy alsót. Nem vagyok az a szégyenlős fajta, de tudom, hogy ő hamar zavarba jönne, ha mást is látna azon kívül, mint amit kéne.

- Miért jöttél? – ülök le vele szembe a kanapén.

- Csak kíváncsi voltam, hogy mit csinálsz ma.

- Mint látod semmit. És te hogy hogy itt? Nem úgy volt, hogy dolgod van?

- Azt már elintéztem. Anyunak segítettem. Nemrég végeztem. Csak gondoltam rád nézek.

- Kedves tőled, de nem kell rám felügyelni. Tudod, gondolkoztam a dolgokon és arra jutottam, hogy inkább nem foglalkozom velük. Lassan már a saját gondolataim kergetnek az őrületbe.

- Igen, talán Aoi pont ezért választotta a könnyebbik utat. – bámul maga elé.

- Tessék? – kapom fel a fejemet – Ezt, hogy érted?

- Te nem tudtad? – néz ismét rám csodálkozva.

- Micsodát? Yutaka, mit tudtál meg? – hajolok felsőtestemmel közelebb hozzá.

- Hát, ez körülbelül egy éve lehetett… – harapja be alsó ajkait, közben látom rajta, hogy erősen gondolkodik azon, hogy elmondja-e a dolgokat – Á, mindegy! – legyint – Csak én képzelek sokat.

- Yutaka, mondd el! – szólok rá.

- Jó, de ne mondd el senkinek se, rendben?

- Nem fogom.

- Tudod – halkítja le a hangját, mintha rajtunk kívül más is lenne a házban -, egy évvel ezelőtt, amikor volt egy nagyobb vita a bandán belül és Ruki erősen célozgatott arra, hogy Aoi igazán elmehetne, akkor láttam először, hogy a mosdóban más is történik, mint aminek kéne történnie. Bementem könnyíteni magamon és mikor mentem volna kezet mosni, akkor láttam meg Yuut a tükörnél, hogy felszívott valamit. Aztán később is rajta kaptam egy másik alkalommal, de ő nem látott meg engem. Szerintem drogozott. – fejezi be mondandóját kétségbeesett szemekkel.

- Ezt komolyan mondod? – nézek rá döbbenten – Én, egyszer sem vettem észre rajta, pedig rengeteg időt töltöttünk együtt.

- Én se vettem észre rajta semmit se. Az is lehet, hogy több alkalom nem is volt. Nem tudom. Lehet, hogy más volt nála vagy mást csinált. Régen történt már és nem láttam rendesen. Azt hittem, hogy te tudsz valamit.

Ez volt az a pillanat, mikor rádöbbentem, hogy igazából semmit se tudok róla.

- Én semmit se tudok róla. – bámulok a semmibe – Mindig csak én panaszkodtam, ő meg meghallgatott engem, de ő sosem mondott semmit se nekem.  Mármint kisebb apróságokról igen, de semmi olyanról nem beszélt, ami miatt rászokhatott volna.

- Lehet nem akart még nagyobb terhet rád rakni. Így is elég nehéz volt neked a kórház után helyre jönni.

- De, nekem nem lett volna teher! És neki sem, ha elmondja, hogy mi bántja. Biztos tudtunk volna rajta segíteni.

- Nem biztos. Ez az ő döntése volt. Remélem, csak én gondolok rosszra, arra a két esetre értve. Nem akartalak még jobban felzaklatni.

- Semmi gond. Már beletörődtem a dolgokba. – eresztek el egy halvány mosolyt, majd inkább más téma felé terelem a beszélgetést. Legalább ma este hadd legyen egy jó estém.

Igazából az amit Kai mondott, csak még jobban felkavart engem és sikeresen beleestem az önmarcangolásba, ami nem csak a banda, de saját magam hanyagolásával is együtt jár, de inkább magamat hanyagoltam. Akárhogyan is próbáltam magam győzködni arról, hogy Aoi tényleg meghalt, belül ugyan avval az erővel mondott ellent a lelkem.

Kai próbált segíteni rajtam, de hiába. Nekem Yuura van szükségem és nem másra. Ő már ismer engem és tudja, hogy mire van szükségem. Mellette mindig úgy éreztem, hogy nincs semmi gondom és önmagam lehettem vele. Neki nem kellett megjátszanom azt a férfit, aki bemutat a közönségnek, hogy azt a látszatot keltse, hogy férfi és nem kellett úgy viselkednek, ahogyan azt elvárják tőlem. Vele lehettem az, aki vagyok. Egy érzékeny, döntésképtelen kisfiú, aki még mindig az anyja szoknyájába kapaszkodik, de próbál onnan kitörni.

A dalokat csak-csak eljátszottam, de gyorsabb tempóra és új dalokra valahogy nem futotta, már annyira legyengültem, mivel mellőztem az evést. Otthon is csak ülni tudtam a kanapémon és aludni. Semmi másra nem voltam képes. Lassan a PSC szellemévé válok, de nem érdekel. A bordáimon már xilofonozni is lehetne szerintem. Vagy két méretet lefogytam ruhailag.

Az új sráccal eljött az első Heresys fellépésünk, amit nagy nehezen, de végig tudtam csinálni. Ahogy vége lett ledőltem a nekünk kijelölt öltözőben lévő kanapéra és lehunytam a szemeimet, hogy pihenjek.

- Ennek nem lesz jó vége. Enned kell! Ettől még nem fog visszajönni, te is tudod jól. – hallom meg Kai hangját jobb oldalamról így lassan kinyitom szemeim.

- Nem megy. Fáradt vagyok.

- Menni fog, csak légy erős. – nyújtja a kezét, hogy felhúzzon – Haza vigyelek?

- Igen, az jó lenne. – köszönöm meg.

Nagy nehezen átöltözöm, de nem kerüli el figyelmem, hogy Akirával együtt lopva rám-rám pillantanak és minden egyes pillantásnál elszörnyednek.

A gitáromat Kai kapja a hátára és viszi le a kocsihoz, majd mielőtt magamra hagyna még bejön hozzám és elém rak egy étel hordót ami tele van étellel.

- Addig nem megyek el, míg meg nem eszed! – néz rám ellenkezést nem tűrően.

- De, Kai, ez rengeteg és nagyon fáradt vagyok.

- Ha ennél rendesen, akkor ezt mind meg tudnád enni!

Nagy nehezen nekilátok, de a negyedéig se jutok el az adagnak és már rohanok hányni.

Miután kiadtam magamból mindent kiöblítem a számat és visszamegyek hozzá a konyhába, ahol aggódva figyel.

- Ne haragudj. Finom, csak ez tényleg sok nekem. Vidd haza vagy valami. – tolom felé a kis edényt, amire rárakja a fedelét.

- Kouyou, mondd csak, mióta nem eszel te rendesen?

- Nem tudom. – vonom meg a vállam – Már megszoktam.

- Nem szeretném, ha te is elmennél. – suttogja – Mennem kell. Jó éjt. – köszön el.

- Jó éjt. – kísérem ki lakásból.

A Heresys fellépés után még csinált a cég egy céges koncertet május vége felé, ahol szerencsére csak négy számot kellett eljátszani minden bandának. Többet talán nem is bírtam volna. A fellépés után visszavittek minket a cég épületébe, ahol Akira jönne hozzám, mikor elesem a folyosón, de Ruki szavára hűséges pincsiként rohan inkább hozzá és hagy magamra az új sráccal együtt, így ismét Kai segít fel a földről, mivel ez már nem az első esésem.

A teremben a menedzser kezünkbe nyomja a rajongóktól kapott tárgyakat tartalmazó dobozt, majd gratulál a fellépésért, utána pedig jól leszid engem, amivel már mióta nem foglalkozom.

- Uruha-san! – tép fel az ajtót Kazuki kezében egy kicsi, vékony kocka alakú csomaggal – Ezt egy nagy rajongód küldi, csak nem tudta berakni a dobozba. – nyomja kezembe az ajándékot, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik is.

- Mit kaptál? – kérdi kíváncsian Kai.

- Nem tudom. – forgatom meg a kezemben, majd a csomagolás jobb sarkában meglátom a kanjimat, ami igencsak ismerős írással van írva, így felemelem a kis csomagot és megszagolom, aminek ugyan olyan illata van, mint Aoi parfümjének.

- Ez nem lehet. – suttogom, majd a csomagolást a lehető leggyorsabban tépem fel, mely egy cd tokot rejtett az elején egy kézzel rajzolt kandallóval, amiben ropogott a tűz.

- Karácsonyi cd-t kaptál? – csodálkozik Yuki, aki gondolom kivételesen nem Ruki seggében volt.

- Haza kell mennem. – pattanok fel a cd-vel együtt és a többiekkel nem törődve rohanok a taxihoz, hogy hazavigyen.

Otthon, remegő kezekkel rakom be cd-t a lejátszóba és indítom el. Amint meghallom az ismert dalt sírva rogyok össze a nappalim kellős közepén.

- Miért?! – sírok hangosan – Miért kell ezt csinálni velem?! – fekszem le embrió pózba a földön, majd a hifiből áradó gitár dallama megnyugtat és alszom el rá.

Mikor felébredek, a lejátszó már rég nem szól és kint is besötétedett.  Kiveszem a cd-t a lejátszóból és a kezemben forgatva ülök le a szőnyegre és csak forgatom a kezemben. Nem értem. Az írás és az illat Aoié, és ezt a dalt tudtommal csakis nekem játszotta és a kandalló is… Miért akarnak összezavarni? Ez egy jel, hogy él és ő küldte vagy csak valaki jót nevet rajtam, miközben a játékát űzni velem. De, miért? Miért kerülök mindig ugyan oda vissza? Bárcsak visszamehetnék az időbe. Nem tudom, mit tegyek. De az is lehet, hogy Kazukinak Aoi mesélt erről az egészről és csinálta nekem. Ez a legkézenfekvőbb dolog, ami az eszembe jut. Remélem, hogy így is van és nem más játszik velem.

Végül abban a tudatba ringatva magam, hogy ez egy régi cd, amit talán Aoi nekem akart adni mikor még élt, de valahogy Kazukihoz jutott, hallgatom meg újra és újra, mert ez valamelyest megnyugtatja a törékeny lelkem.

Lassan itt a nyár és az idő egyre melegebb, így az emberek kezdik elhagyni a pulóverjeiket, de nekem még mindig szükségem van rá. Annyira legyengült már a szervezetem, hogy folyton fázom, a legkisebb fény is bántja a szemem, ezért kénytelen vagyok napszemüveget hordani, ráadásul fél óránál többet nem is tudok gyalogolni. Múlt héten kaptunk egy három hetes szünetet, mikor se fellépés, se interjú se semmi. Akira jött át hozzám a reggel, hogy menjünk el vásárolni, amit eléggé furcsálltam.  Persze mikor közölte, hogy Rukinak ma dolga akadt így nem tudott vele elmenni már nem csodálkoztam a dolgon. Mint egy zombi úgy követtem őt az emberek között az utcákon, a boltokban pedig inkább leültem a próbafülkéknél lévő székre és ott vártam meg őt, míg végez. Magamnak semmit se vettem. Fölöslegesnek találom, hisz lehet, hogy már nincs sok hátra.

Az utcán haladva útközben megálltunk Zippo öngyújtós kisboltnál, ahol Akira megállt a kirakatnál, így én a haladó tömeget bámultam, mikor észrevettem valakit, akit elvileg nem kéne. Először azt hittem, hogy rosszul látok, így leveszem a napszemüvegem és felrakom a rendest, hogy jobban lássak, de még így sem akarok hinni a szememnek.

- Akira! – szólítom meg, közben pólóját ráncigálom, hogy figyeljen rám.

A tömegben Yuut látom, e felöl semmi kétség, főleg mikor szerintem észrevesz, mert tekintetünk találkozik egy pillanatra, aztán mintha eleresztene egy apró bocsánatkérő mosolyt, majd beszáll a taxiba és eltűnik a látó körömből.

-  Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

- Mert azt is láttam. Yuu él! – nézek a szemébe.

-  Kouyou, Yuu meghalt. Figyelj, szerintem menj el egy orvoshoz, ha már hallucinálsz, ha meg szedsz valamit, akkor hagyd abba.

- Miért nem hiszel nekem?! – fakadok ki és erednek el a könnyeim – Miért nem hisz nekem senki sem?! Szóltam neked, de te nem figyeltél, mert az öngyújtók fontosabbak voltak nálam! Bezzeg ha Ruki szólt volna, akkor biztos egyből oda figyelnél! Miért nem tudsz az lenni, aki régen voltál?! – kiabálok vele, majd hátrálok párat, mikor az egyik rohanó ember meglök, így egy haladó kocsi elé esek. Szerencsémre még időben meg tudott állni, így megúsztam a balesetet, de a sofőr ragaszkodott hozzá, hogy kihívja a mentőket, így végül a kórházban végeztem jó pár infúzióval a kezembe.

- Hallottam mi történt. – szólal meg Kai, mikor kettesben maradtunk a szobában.

- Gondolom, már bolondnak is tartanak a többiek. De, Yutaka, én tényleg láttam őt! Életben van! – nézek rá határozottan.

- Kouyou, én nem tudom, hogy mit higgyek. Én, nem tartalak bolondnak, de szerintem tényleg meghalt akkor. Ne haragudj. – néz rám bocsánatkérően, majd ő is távozik a szobából.

Eddig azt kívántam, hogy bárcsak meghalnák, de most már nem akarok meghalni. Nem fogok bent maradni. Holnap reggel haza megyek és megkeresem őt, mert biztos vagyok benne, hogy él és a cd-t is ő küldte Kazukival.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.