Aoi

Kouyouval a tengerparton teljesen más, mint a többi alkalommal, pedig nem egyszer voltam itt lent másokkal. Valahogy megnyugtatóbb és boldogabbnak érzem magam, pedig nem beszélünk, vagy ha beszélünk is, akkor is szinte semmiségekről. Semmi egetrengető dologról nem esik szó köztünk.  Mikor összecsuklott, akkor nagyon megijedtem. Azt hittem, hogy el fog ájulni szegény. Remélem hamar visszahízik. Eléggé elfáradhatott, ahogy elnézem, mert már egy órája alszik mellettem a tengerparton. Legalább lesz egy kis színe. Úgy is mindig olyan kis fehér a bőre. Amíg fel nem ébred, addig én is hátra dőlök és élvezem a napsütést és a tenger hullámzását a lábamon, majd ezt megunva őt kezdem el nézni. Valahogy mindig ez a vége a dolognak, ha mellettem alszik el. Elfoglalom magam, majd őt kezdem el nézni és mindig arra a megállapodásra jutok vele kapcsolatban, hogy egyre szebb és szebb lesz, ahogyan az idő telik. Ráadásul valamiért teljesen megnyugtat a látványa és én is hamarabb el tudok tőle aludni. Olyan mintha ő lenne az álommanó; mosolyodom el a gondolatra. Habár rá inkább a tündérke lenne a jó szó. Ezen a gondolaton fel is kuncogok. Kis tündérke. Biztos kapnák érte, ha egyszer így szólítanám.

Nemsokára felébred, így leporolom karját meg a hátát, mert tiszta homok lett, a többit pedig ő magam végzi el.  Hasa korgása után betámadom a mólónál lévő büfét, hogy ismét jóllakjon. kaja után teljesen belelkesedik a hajózás iránt. Szerencsére a szomszéd még nem szedte be a hálót, így ki tudtunk vele menni, ahol Ruru segített neki és jól kinevetett, mikor az egyik hal ellenem fordult.

Naplementekor még kiültünk a part és az út közötti füves részre, majd hazafelé a csillagokat kezdtük el bámulni az út szélén, majd tekintetem rá vándorolt és csak megbabonázva néztem az arcát. Régen láttam már ilyen felszabadultnak és boldognak. Azt hiszem ez a pihenő neki is kellett, hogy ne veszítse el önmagát. Valahogy boldoggá tesz engem, hogy most itt van velem és ő is boldog. Mindig is szerettem látni, ahogy mosolyog vagy nézni szeme csillogását. És ez az a pillanat, amíg azt gondoltam, hogy ez a nap tényleg egy csodás nap volt. Az odáig rendben van, hogy Uruha is néz, csakhogy sokáig néz, én meg kezdek félni, nehogy azért nézzen, mert éppen el akar ájulni, de szerencsére nem, hanem helyette megcsókol! Nem nyelves, de akkor is! A szája az enyémhez ért! Teljesen ledöbbenek ezen.

- Ne haragudj! Nem tudom mi ütött belém. – motyogja lesütött szemekkel és fordul el tőlem ujjainkat szétválasztva.

Legszívesebben kikelnék magamból és leordítanám a fejét, hogy mi a fasz volt ez, akárcsak anno Mizukinál, amikor poénból szájoncsókolt, amikor kicsit sokat ittunk. De most nem tehetem meg, mert tudom, hogy akkor mindent tönkretennék, ami kialakult köztünk és elveszíteném őt. Gondolkoznom kell, de nem tehetem meg. Itt nincs pillanatmegállító, mint a játékokban, hogy leüljek gondolkodni, hogy mit is mondjak neki. Most kell valamit mondanom, amivel nem bántom meg.

- Semmi gond, csak megszédültél, menjünk haza lepihenni. – veszek fel egy gyors, erőltetett mosolyt, mire félve rám pillant és bólint egyet, majd csöndben elindulunk hazafelé.

Egyikünk sem szól a másikhoz és a csönd is kezd kínos lenni, hiába a tücskök ciripelése. Némán megyünk be a házba egymás tekintetét is kerülve.

Uruha minden szó nélkül megy fel az emeletre, gondolom a szobánkba, én meg nagyot sóhajtva ülök le a nappaliban lévő kanapéra.

- Fenébe, én ezt egyedül nem tudom megoldani! – túrok bele idegesen a hajamba jobb kezemmel, majd előkapom a telefont és tárcsázok, de csak kicsöng, így újra csörgetem Mizukit, aki végre hajlandó lesz felvenni.

- Halló? – szól bele álmosan.

- Én vagyok az, segítened kell! – suttogom idegesen.

- Remélem fontos, mert holnap korán kelek. – ásít egyet.

- Persze, hogy az! Különben nem hívtalak volna egyből!

- Oké, oké. Miről van szó?

- Kouyou…szóval ma elvoltunk és szájon csókolt!

- Nem mondod komolyan? – hallom a hangjában a csodálkozást – Hogyan történt?

- Segítesz? – kérdem ingerülten.

- Igen, ha elmondod, hogy történt.

- Jól van… - morgom, majd elmesélem. Remélem, tényleg a segítség miatt kell neki és nem csak a kíváncsiságát akarja kielégíteni.

- De béna vagy. – nevet fel.

- Ne nevess! Mégis mit mondhattam volna?!

- Hát valami értelmesebbet mondjuk. De legalább nem ordítottad le a fejét, szóval még helyrehozhatod.

- Mi az, hogy helyrehozhatom?

- Jaj, Yuu, ne csináld már! Ennyire vak nem lehetsz. Szegény srác most azt hiszi, hogy magadban elküldted a picsába, csak nem akartad őt megbántani. Volt már sráccal?

- Nem! Vagyis nem tudok róla. Nem hiszem.

- Nos, akkor érthető a dolog. Most rajtad a sor. Ő elszánta magát és lépett. Ezt neked kell viszonoznod, ha azt akarod, hogy végre együtt legyetek.

- Együtt? Te meg miről beszélsz? – állok fel idegesen.

- Arról, hogy oda-meg vissza vagytok egymásért. Nézd, még ha most nem is érzed úgy, hogy készen állsz arra, hogy elmondd neki, hogy szereted, attól még ez így van.

- Miből gondolod ezt?

- Szeretsz vele lenni?

- Igen, de…

- Nincs, de! – vág a szavamba – Amikor vele vagy másképp jó, mint amikor mással vagy?

- Igen. – és már nyitnám is a számat a de-re, de fölösleges, mert úgy sem hallgatna végig.

- Jó volt, mikor megcsókolt?

- Igen, de…

- Szóval mi de? Hadd halljam ezek után.

- Semmi. – mondom döbbenten és ülök vissza a kanapéra. Tényleg jól esett, még sem vallottam be saját magamnak.

- Látod, erről beszélek. Gondolom ez valami korral járó dolog lehet, hogy ha már idős az ember, akkor nehezebben fogadja el ezeket a dolgokat, de meg kell tenned, különben egészéletedet elbaszod, és az övét is szerintem. Figyelj, Yuu, semmi bűnt nem követtek el ezzel. Szimplán csak letértek a sablonról.

- Milyen sablon?

- Arról, amit több évezrede belénk tukmáltak. Pasi a csajjal a jó, mert mindenhol ezt látja az ember. De ez csak egy sablon, amitől el lehet térni, ha neked másképp jó. Nézd, ha az emberek azt látnák, hogy a két pasi meg két csak a jó, akkor az lenne furcsa, ha egy csaj és egy pasi lenne együtt. Érted mit akarok ezzel mondani?

- Értem. – sóhajtok fel - Kösz a segítséget.

- Szívesen. Ha bármi gond van, vagy elakadtál, akkor csak szólj nyugodtan. De, aztán mindenről tudni akarok!

- Én is! – kiált bele a telefonba Mao, amin jót mosolygok, majd bontom a vonalat.

Mizukinak igaza van. E felől semmi kétség, de ez az egész, akkor is olyan nehezen akar menni a részemről. Nem tudom, hogy Kouyou tényleg így érez vagy csak így hiszi a dolgokat. Nem akarom őt tönkretenni, de elveszíteni sem.

Egy ideig még ülök, majd csendben felsétálok az emeletre és benyitok a szobámba, ahol Uru éppen a sporttáskájába pakolászik és csak az ajtó csukódására figyel fel. 

Mikor felém fordul, látom rajta, hogy sírt, mert a szemei még kissé vörösek és vizesek.  A szívem majd megszakad tőle, hogy így látom őt.  Nem mondok semmi se, csak odamegyek hozzá és magamhoz ölelem.

- Ne menj el, jó? – kezdem el hátát simogatni közben, mire érzem, hogy jobban ölelésembe bújik.

Nem mond semmit se, de tudom, hogy mosolyog és nem fog elmenni és ez felér egy igennel.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.