URUHA

Hallottad? A héten dobta a barátnője.  Csoda, hogy idáig elviselte. Állítólag egy papucs volt már most. De gáz. Egyáltalán mit kedvelt benne a csaj? Sutyorognak ilyeneket és ehhez hasonlókat mögöttem a lányok, ugyanis a volt barátnőm, egyben osztálytársam most szakított velem. Így is mindig kinevettek és csúfoltak a szám miatt, de ettől csak még jobban rám szálltak. Már általánosban megszoktam a dolgot, mikor még az arcom is fel volt puffadva.  Azt hittem, hogy a gimnáziumban megúszom majd a dolgot, de nem. Itt is piszkálnak vele ugyan úgy. A zeneklubban tudtam egyedül normálisan ellenni, mert ott mindenki a fellépésekkel volt elfoglalva, így a gitározás nyújtotta nekem az örömöt, azonban, most az első évem második felében a zeneklub megszűnt, így egy újabb klub után kellett néznünk a héten. Az én választásom a focira esett. Régen apámmal mindig sokat fociztam és jól is ment. Azt hiszem ez jó választás lesz.

- Nocsak, ki van itt? – hallok meg egy ismerős hangot, majd a hang tulajdonosa nekinyom a falnak és kiveszi kezemből a jelentkezési lapot – Nézzétek, a kis csókos szájú focira akar menni. – kezd el nevetni, mintha ez annyira vicces lenne. Valahogy sosem szívleltem Hizumit és a bandáját. Ai, Hizumi, Satoshi és Masashi. Az ő nevüket már az első héten sikeresen megjegyeztem az osztálytársaiméval ellentétben, ugyanis azóta nincs egy olyan nap, hogy ne találnának be engem. Ezért sokszor lógok el a tesiórákról is, meg amikor esély van rá, hogy betaláljanak. Főleg iskola után hazafelé menet. Akkor nagyon kell szednem a lábaimat.

- Semmi közötök hozzá, hogy hová megyek! – kapom ki a kezéből a papírom, majd indulnák tovább, de Ai visszavág a falhoz.

- Ejj, de heves valaki. Vegyél vissza magadból kölyök! Délután még találkozunk. – vigyorog rám miután poénból szétszórta a táskám tartalmát, amit egy nagyot sóhajtva szedek össze az üres folyosón, ugyanis időközben becsöngettek.  A fociklubban leadom a jelentkezési lapomat, ahol szépen elmondják, hogy mikor van edzés és társai, majd sűrű bocsánatkérés közepett ülök le helyemre a matekórán, ami egyben az utolsó órám is. Óra után a tömegbe beleolvadva kommandózom ki magam az iskola területéről, majd ahogyan a lábaim elhagyják a kaput, futásnak eredek, csakhogy már nem tudok megállni, így kigáncsolnak az utca sarkán.

- Hová, hová? – húz fel táskámnál fogva a földről Satoshi, majd félúton hátralök, így sikeresen hátra is esem. Nem számítok segítségre, mert rajtam úgy sem segítenek, csak jól kinevetnek és elkerülnek.  Végül az igazgató ment meg a dologtól, otthon pedig azt hazudom anyámnak, hogy elestem. Félek megmondani az igazat. Főleg apámnak, hisz én vagyok az egy szem gyermekük, ráadásul fiú. Nem akarok szégyent hozni rájuk, ezért jobb, ha nem tudnak róla, így inkább a fociról mesélek nekik, mire látom, apám arcán, hogy boldog, mert a fia valami fiúsat választott. Anyám lelkesedésében holnapra beígér egy vásárlást, amit be is tart, így megúszom a kis társasággal való találkozást, helyette kapok egy szuper mezt és cipőt a jövő pénteki edzésre. Az edzésen kivételesen jól érzem magam, még ha nincs is itt ismerős arc. Az edző is rendes, jól megdolgoztat minket és sikeresen megúszom a csúfolódást és piszkálásokat. Mondjuk, a padon ülő lányok biztos mondják a magukét, de valahogy nem tud érdekelni. Jól érzem magam. Edzés után ismét elkap a gyomorgörcs, mikor megpillantom az első udvaron a brigádot a kapu előtt cigizni. Ezt nem fogom megúszni, érzem. Elindulok a többi focistával kifelé, de így is elkapnak. Tőlük mindenki fél. Már rég végezniük kellett volna, de ők annyira biztosra akarnak menni, hogy már harmadszorra kezdik újra az utolsó évüket.  Elkezdenek lökdösni, miközben mondják a magukét, én meg próbálok nem rájuk figyelni és kiutat keresni az ördögi kör közepéből, de nem találom. Aztán valami szopásról beszélnek, majd összerakom a képet, mikor lenyomnak térdre, hogy miről is van szó. Szégyen, nem szégyen már bőgném el magam, de ekkor meglepetésemre közbeavatkozik egyik focis társam és nyugodt szívvel húz be nekik, majd ragad karon és kezd el velem futni valamerre.

- Köszönöm. – nézek a nálam egy öt centivel alacsonyabb srácra hálás szemekkel.

- Nincs mit.

- Új vagy? – kérdem tőle, mire bólint egyet.

- Jövő héten kezdek, de a focira be akartam már most jönni. Suzuki Akira vagyok.

- Értem. Takashima Kouyou, de ha gondolod, hívhatsz Uruhának. – próbálkozom be, hátha ő nem olyan, mint a többiek.

- Rendben Uruha, akkor engem szólíts Reitának. És az orromról senkinek se beszélj. – mondja halálos komolyan és egy textilcsíkot közt fel az említett testrészére, mire csak nagy szemekkel nézek rá.

- Oké, te tudod. De, ez mire jó?

- Semmire, csak menő lesz tőle az ember, úgy, mint a szőke hajtól. – mutat hajkoronájára – Meg amúgy sem vagyok vele megbarátkozva. Túl lapos.

- Te legalább el tudod takarni. – húzom el a számat.

- Miről is van szó?

- A számról. – sóhajtok fel – Olyan, mint egy pornószínészé. Mindenki evvel csúfol. Meg, hogy papucs vagyok, mert a volt barátnőm, aki osztálytársam is össze-visszarángatott magával. Szóval, ezért Hizumi és a brigádja is rám szállt, mint láthattad.

Aztán beszélgettünk mindenféléről, majd hétfőn kiderült, hogy osztálytársak vagyunk, aminek nagyon örülök, mert van, akit azt hiszem, hogy a barátomnak nevezhetek. Persze csak két napja beszélünk, de akkor is. Ő megvéd tőlük. Azonban a mai napon nem jött suliba, így az utolsó óra után ezerrel rohanok a mentsváramba mögöttem életem megkeserítőivel, mikor sikeresen belerohanok az éppen kifelé jövő Kyoba.

- Hé, hé, nyugi, nyurga láb. - tessékel be a fából épített félig pub félig teaházként működő épületbe, ugyanis ahogy belép az ember az ajtón szemben van még egy ajtó, amin belépve egy pub működik, Kyo pedig a csapos, bal oldalt meg egy lépcső vezet fel az emeletre, mely teaházként üzemel. Ide nem mernek bejönni a többiek, de Die és Kyo nem is engedné, hogy bejöjjenek.

Még általános iskolás voltam, mikor a szakadó esőben sírva és elagyabugyálva nem mertem hazamenni. Ekkor találkoztam Dieal a tulajdonossal, aki akkor betessékelt ide, megengedte, hogy bármikor ide jöhessek, ha baj van. Ebből adódóan nem egyszer vitt engem haza, vagy ha nem ért rá, akkor Kyo. Ők nagyon rendes emberek és ez a hely is megnyugtató. Mondjuk én inkább fent szoktam elidőzni a kényelmes kanapékon és foteleken.

- Die hol van? –kérdem a mögöttem lévő Kyotól.

- Fent van az emeleten. Babázik. – mondja, majd becsukja mögöttem a kinti ajtót én meg felmegyek a lépcsőn és leülök a leghátsó asztalhoz ahol a keresett személy ül karjaiban a pulóverével, az asztalon pedig egy cumisüveg hever. Nem is tudtam, hogy van gyereke.

- Szia. – köszönök neki halkan táskámat letéve, miközben leülök a fotelba.

- Á, Uruha-kun. – mosolyodik el a hosszú félig vöröses lenövéssel megspékelt hajú harmincas éveiben járó tulajdonos – Az elmúlt két hétben nem láttalak. Minden rendben van?

- Igen, azt hiszem találtam egy barátot. – mondom bizakodva.

- Ó, tényleg? Ez nagyszerű! Örülök neki, és kicsoda ő?

- Az új osztálytársam és focis társam. Mindig megvédett tőlük, csak ma nem jött suliba, szóval eléggé rám szálltak.

- Értem. Ide még mindig bármikor jöhetsz, tudod jól.

- Tudom, és köszönöm. Ano, Kyo azt mondta, hogy babázol, de én semmit nem látok a pulóverben.

- Persze, mert macska. Gyere ide, nézd meg. – int fejével, így felállok és odasétálok hozzá – Látod? Még ki sem nyíltak a szemei. Szóval most a pulóver melegíti. – mondja, a pulóverben pedig egy fekete kiscica alszik éppen a meleg, zöld színű téli pulóverbe jól bebugyolálva.

- De aranyos. – mosolyodom el.

- Igen az, de a hasa akkora, mint egy feketelyuk. Egész nap eszik, alszik vagy nyervog, ha nem vagyok vele. Viszont, ha már itt vagy, megfognád egy kicsit, mert így elég nehéz dolgozni, hogy nem tudom őt lerakni, csak ha alszik. Lenne lent egy kis elintézni valóm. Ha felkelne, akkor ott a cumisüveg, avval meg tudod etetni. És ne ijedj meg, az egészet be fogja puszilni.

- Ö, persze. – mondom, de igazából fogalmam sincs, hogy kell e valami speciálisat csinálnom, így visszaülök a helyemre és megsimogatom az alvó kiscica fejét, aki nem sokra rá fel is ébred, de ahogy megkapja a cumit, abbahagyja a nyávogást és tényleg eltünteti az egész tejet belőle és már alszik is vissza. Nem tudom, mennyi ideig vagyok el vele, de nagyon aranyos a kicsike. Dai hangja hoz vissza a cicázásból.

- Nocsak, végre valaki, akinek a kezei között nem nyafizik. – veszi át tőlem a kis csöppséget. – Nagyon kényes ám. Rajtam kívül eddig anyám karjai közt bírt meglenni. De, ezek szerint téged is kedvel. Nem akarsz rá vigyázni, egy pár órára, míg itt vagy, hogy tudjak dolgozni? Ha, gondolod, a barátodat is elhozhatod.

- Felőlem oké, végül is nem nagy dolog, azt hiszem. – egyezem bele.

Így minden második nap bejártam rendszeresen és részt vettem a kicsi fejlődésében, aki az Aoi nevet kapta meg. Reita is eljött ide nem egyszer, főleg mikor megtudta, hogy Aoi éppen a felfedező korszakában van, így élvezettel játszott vele, minek következtében sikeresen telilett karmolásokkal, én pedig csak jót nevettem rajtunk. Az idő alatt én is megkedveltem a kiscicát és szintén a szívemhez nőtt, főleg, hogy minden egyes látogatásomnál egy kiadós dorombolást adott nekem. Örülök, hogy Die rátalált, mert azóta ő sem magányos, ahogyan én sem Reita mellett és végre kijelenthetem, hogy van egy igaz barátom.