1. rész

Aoi POV

Hűvös volt aznap délelőtt. Én már ott álltam a hosszú sorok között egy apró kis üzletben, valahol a belváros közepén. Nem volt túl nagy a bolt, de épp annyira láttam én érdekesnek, hogy itt akarjam venni a karácsonyi ajándékaimat. Karácsony lesz, hamarosan. Eddig minden évben vettem mindenkinek valami kis apróságot, idén sem fogom kihagyni. Nekem ahhoz már túl fontos esemény ez az ünnep. Olyan, mint egy születés, vagy akár névnap. Minden évben van, és sosem felejtem el, mert egyszerűen szeretem. Mondjuk a születésnapokat nem annyira, főleg akkor nem, ha az enyémről szól, ugyanis az azt jelenti, hogy megint egy évvel idősebb lettem… szóval marad a karácsony, a szeretet ünnepe.

Szeretek ünnepelni. Szeretem a meghitt családi ünnepeket… még akkor is, ha eggyel kevesebben vagyunk annál a bizonyos családi asztalnál. Igen, tavaly… elvesztettem egy nagyon közeli hozzátartozómat. Pont ilyenkor… karácsony előtt. Nagyon sokat jelentett ő nekem… azóta is vagyok olyan, amilyen. De legfőképp az változott meg bennem, hogy az ez idáig elhanyagolt karácsonyokat a legfontosabb és legszentebb dolognak tartom, ahol az egész családnak össze kell gyűlnie, hiszen ha a szeretet ünnepén nem tennék ezt, akkor mikor máskor? Ezelőtt… csak ajándékokat vettem, amiket a fa alá dobtam, majd a munkámra hivatkozva nem maradtam otthon velük. Nagy hiba volt. Tavaly is az volt, az utolsó együtt tölthetett karácsonyunk. Én meg önző módon, csak a munkámra, a karrieremre gondolva leszartam a családot és inkább az év legszebb ünnepén is dolgoztam. Csodálatos egy ember vagyok, mondhatom… - sóhajtom az egyik polcnak dőlve, ami mellett már egy ideje szobrozhatok. Még az a jó, hogy senki ember fia nem szólt be, hogy mit nyomorgok én ugyanott, egyhelyben körülbelül húsz egész perce.

Bocsánat, elszóltam magam.

- Elnézést, segíthetek? – szólít meg valaki, valahonnan mellőlem. Meglehetősen édes hang… - fordulok oldalra, és ami szembetűnik, az egy aranyos szöszi buksi, és hozzá tartozó körülbelül 160 centi. Körbenézek, hogy nekem szólt-e.

- Nekem? – mutogatok magamra, de amúgy senki nincs 5 méteres körzetben. Azért biztos, ami biztos.

- Öhm… igen - válaszolja kissé megszeppenten, amire elmosolyodom és azzal a mosollyal arcomon továbblépkedek. Egyedül szeretnék lenni most… a gondolataimmal és saját magammal, hiába aranyos ez a kis szőkeség. Vajon itt dolgozhat? Hülye kérdés, persze hogy itt, hiszen azt kérdezte segíthet-e. És… vajon hány éves lehet? Nem néz ki nagykorúnak, hogy megmondjam az őszintét… de pont ezért van benne valami olyan, amitől a térdeim is remegni kezdenek. Húha, ez nem jó jel… - rázom meg fejem, mire, amint ránézek, csak érdeklődő arcát látom. Jó, most már tényleg bolondnak nézhet.

- Nem, köszi – mondom neki, és a következő sorba fordulok.

Fejembe most ezernyi kérdés lopózott be. Mi volt ez a hirtelen rajtam átsuhanó érzés, amint megláttam a helyes kis szöszit? Miért éppen most találkoztunk? És… miért álltam meg? – nézek körbe, és azonnal leesik, hogy csak pár lépést tettem meg, és az ajándékválasztással pedig semmit sem haladtam. Azt hiszem ez a nap is hosszú lesz.

Gyorsan megráztam fejem, és most már tényleg az ajándékkeresésre koncentráltam. Már ha… ezek után tudok még arra koncentrálni. Komolyan, elvette az eszemet ez a kis szöszi… nem hogy arra fókuszálnék, hogy a legmegfelelőbb ajándékot kiválasszam, inkább ezen a kis szőkén töröm a fejem. Tény, hogy nagyon tetszik… első látásra beleszerettem a szemeibe, amik olyan ártatlanul néztek rám, hogy én mindjárt… oké, most fejezd be, Aoi! Ez nem az a rész… előbb az jön, hogy bemutatom magam. Így van, pontosan, ez következik.

Nos… a nevem Shiroyama Yuu, de a baráti körben az Aoi-t használom. Szeretem ezt a nevet. Egyszerű, de mégis nagyszerű. Ez nem hangzott túl nyálasan, ugye? Reménykedem benne…

Tehát mint mondtam, Aoi vagyok, aki a város egyik leghíresebb, – nem, nem vagyok egoista – legszebb és legkeresettebb modellje. Igazából… annyira a leghíresebb nem is vagyok, és a legkeresettebb se, de azért kapok ajánlatokat bőven. Sőt, rengeteg fotózásra is hívnak, ami nem kis dolog! Szeretem a munkám, még ha néhányan ezt a munkát egy pasinak túl buzisnak találják, de hát most istenem! Én legalább adok magamra és szép is vagyok… na meg egoista is, de az most mindegy. Nem, nem vagyok olyan, aki azt képzeli, hogy ő szarta a spanyolviaszt… nem vagyok öntelt, bunkó és nagyképű se. Mielőtt befutottam, mint modell, akkor is ilyen voltam, és most is ilyen vagyok. Nem változtam meg. Na jó, de… régebben imádtam a munkám, mindenhova, ahova lehetett elmentem, bármikor bevállaltam egy fotózást, vagy interjút… legyen az akár karácsony, húsvét, születésnap… ez mind rossz volt, már beláttam. Ezért is vagyok épp itt, most ebben a kis üzletben, ahelyett, hogy vakuk villognának rám milliószámra. Volt egy ajánlatom mára is… de lemondtam, miszerint dolgom van, sűrű a programom, nem tudom besuvasztani közéjük azt a pár órát, amit a műteremben kéne pózolással eltöltenem. Egy év telt el azóta… egy éve változott meg a munkamániám. De ezen felül engem még mindig baromi sok helyre hívnak, baromi szépre megcsinálják a sminkem – mert, hogy azt is kennek rám – és baromi sok lóvét kapok egy-egy fotózásért! De megéri… én mondom.

Szeretek dolgozni, és főként ott dolgozni, ahol dolgozom. Na mindegy. – rázom meg fejem, és ismét bekúszik látókörömbe az a bizonyos szőke buksi, ami annyira levett a lábamról. De nem csak ez! Azok a szépséges kék szemek… az a száj… és orr… és…

- Esetleg segíthetek mégis valamiben? – kérdezi olyan hangon, hogy attól komolyan mindjárt elájulok. Hogy lehet ennyire aranyosan megkérdezni valamit valakitől? Megint megrázom fejem, majd ránézek. Ahj, annyira cuki, hogy szinte egy fejjel kisebb nálam… kedvem lenn beleborzolni szőke tincsibe, de azért a bolt kellős közepén nem igazán kéne…

- Öhm… nem, csak… nézelődök – bököm ki nagy nehezen.

- De talán mégis csak tudnék… már majdnem fél órája egyhelyben áll. Mit szeretne és kinek? – kérdezi hatalmas mosollyal arcán, amire eltátom számat. Ó hogy az a… most komolyan: miért ilyen cuki? Istenkém, annyira az esetem… megkockáztatom, hogy talán első látásra volt szerelem…

- Mondom, hogy csak… nézelődök, körülnézek… de azért köszi. – mosolygok rá én is, mire küld felém amolyan oké-a-te-dolgod sóhajt, majd továbbáll, én meg kurva idiótának érzem magam.

Most mi van velem? A szívem őrült ütemben vert, amikor közel volt hozzám, de miután elment, rögtön visszaállt minden a normális kerékvágásba. Én mondom gyerekek… Aoi bácsi szerelmes lett, első látásra. El sem hiszem, hogy ezt kimondtam… - nézelődök tovább és tovább… majd azt veszem észre, hogy már a kijárat felé lépkedek.

Még egyszer visszanézek… de nem látom a kis szöszit, így kelletlenül, de kilépek az ajtón.

Majd visszajövök később. Nem tudom, az miért lenne jó, meg előnyös… de hát legalább akkor is láthatom. Meg ugye… a nevét sem kérdeztem meg. Ekkora hülyét… - csapok homlokomra, majd zsebre teszem kacsóim, és hazasétálok a lágy és gyönyörű hóesésben.

Imádom a havat.

Egyedül lakom. Egyedül, egy hatalmas házban valahol a város szélén. Nem annyira kívül, de ez pont jó nekem. Gyakran van családi hétvége, vagy nagygyűlés nálam, hiszen az én otthonom a legnagyobb. Ide jönnek fel a barátaim, a rokonok; ide hívok meg mindenkit, ha esetleg bulit tartok, vagy azt szervezünk, és itt szoktam tölteni magányos óráim tömkelegét.

Nem szeretem a magányt. De egy ideje már nincs senkim. Valahogy… sosem tudtam a munkát és a magánéletet összeegyeztetni. Vagy a munka volt fontosabb, vagy munkát mondtam le azért, akivel épp megosztottam a szívem. Nem vagyok jó az ilyenben. Nagyon nem. Épp ezért… azóta nincs senkim, és csak a munkámnak élek. Vagyis már csak éltem…

Rájöttem, hogy a család, a barátok, és legfőképp a szeretet a fontos, s nem a karrier. Hülye voltam, hibáztam; belátom. De most már a jó úton vagyok, és reményeim szerint egy olyan valaki fog ebben mellettem állni, aki… a boltban dolgozott! Oké-oké, tényleg nagyon odáig vagyok érte… nincs mit tenni. – húzom mosolyra ajkaim, majd ledobom a kocsi kulcsom az előszobában lévő komódra, aztán lehajolok, leveszem a cipőim, és rögtön megérzek valami szőröset a kezemnek dörgölőzni.

Felnézek, és az én kis fehér szőrgombócom rögtön elkezd dorombolni, meg nyalogatni a kezem. Jó, szóval éhes vagy cica. – simítom meg buksiját, majd kilépek a bakancsomból, felnyalábolom Shiro-chant, és egyenest a konyhába trappolok vele, hogy végre csillapíthassa étvágyát.

Miután adok neki, ő ráveti magát, amit egy gyors mosollyal nyugtázok, aztán ellépek a fürdőbe, hogy felfrissítsem kihűlt testem.

Miután rendesen felmelegedtem a fürdőzés után, egy szál köntösben elhelyezkedtem a kényelmes kis kanapémon. Előtte azért gyorsan begyújtottam a kandallóban, majd bekapcsoltam a tévét, és Shiro-channal az ölemben, meg egy pohár meleg kakaóval a kezemben néztem az idétlenebbnél idétlenebb műsorokat a tévében. Semmi érdemleges nem ment, de én szeretek így lazulni, és semmit se csinálni. Ha egyszer már karácsony van. Vagyis nemsokára lesz… már nem túl sok idő van addig.

Nyalogatásra keltem. Kicsikét bealudtam, de nem baj. És remélem, nem a perverz gondolatom szórakozik velem, és ha kinyitom a szemem, nem valami szőke fej lesz előttem, mert akkor azt tutira csak álmodom. És azt nem álmodni akarom…

Lassan sikerül kinyitnom azért szemeim, és szembetűnik egy nagy… fehérség. Ahj… összecsókol a macskám, most komolyan? Annyi baj legyen… - simítom meg hátát, mire abbahagyja arcom nyalogatását, nyújtózik egy hatalmasat, én meg kézbe veszem és felülök. Kicsit elgémberedett a hátam… meg kezdek fázni is, szóval… - indulok el a szobámba, persze már egyedül, a cicusomat letettem a kanapéra.

Miután már felöltöztem és meg is ágyaztam, sőt ebédeltem is – mert, hogy délelőtt 10 körül mentem ki a boltba -, arra az elképzelésre jutottam, hogy visszamegyek vásárolni. Igen, oda. Muszáj látnom, különben nem bírom ki! Megszállott lettem, ez van. – vettem fel egy extra őrült kifejezést arcomra, majd kocsiba vágódtam – persze csak miután elköszöntem az én kis drágaságomtól -, majd visszaautókáztam a – mostantól - kedvenc kis boltomba.

Mikor beléptem, azonnal a szőke buksit és alacsony termetet kerestem. Egy darabig sehol nem láttam. Hm… mindegy, akkor keressünk valami ajándékot, ha már úgyis azért jöttem.

A plüssökön keresztül a kerámiákon és a csoki különlegességeken át, mindenfélét találtam… de valahogy egyik se volt szimpatikus. Nem tetszett… egyik se. Komolyan, már kezdem feladni, hogy se ajándékot nem találok, se az én cuki szőke eladómat! Mikor még egyszer körbenéztem, még mindig nem véltem felfedezni álmain netovábbját, így már teljes letargiába estem, hogy hol lehet, vagy talán lejárt a munkaideje, mikor is… a következő sarkon befordulva fellöktem valakit. Hupika…

- Jaj, elnézést, bocsánat, ne haragudjon… - eszméltem fel kétségbeesetten, majd mikor azt az édes és igéző szempárt pillantottam meg, azonnal ezerrel kezdett verdesni a szívem.

- Semmi baj - motyogta, mire odanyújtottam a kezem, amit az elején kicsit feszélyezve, de elfogadott, így én segítettem neki felkelni. – Amúgy segíthetek valamiben? – kérdezte, miközben a leejtett dolgokat kapkodta fel a földről. Válasz nélkül leguggoltam mellé, és segítettem összeszedni, amit kivertem a kezéből. Ő mindezt nagy szemeket meresztve nézte végig, majd mikor felkeltünk és egymásra néztünk, azonnal megszólaltam.

- Igen – mondtam tudatosan és mosolyogva.

- És miben? – nézett rám kérdő szemekkel.

- Először is… ne magázz. Nem vagyok még olyan öreg - mondtam vigyorogva, mire meglepetten, de bólintott, én meg folytattam. – Másodszor meg… elárulhatnád a neved… én Aoi vagyok. – nyújtottam felé az egyik kezem, amit egy halvány mosollyal arcán meg is rázott.

- Ruki – mosolyogta, aminek hatására boldogság költözött szívembe.

Végre mosolyog.

- És öhm… - jutott eszembe közben az ajándék…

- Igen? – nézett szemeimbe tele kíváncsisággal. Na, nyögj ki valamit Aoi… gyerünk… - bíztattam magam, aztán vettem egy mély levegőt és… ránéztem.

- Ajándékot keresek… már egy ideje… - szólalok meg fél perces fáziskéséssel - de nem találok semmi jót… nem tudnál segíteni? – néztem rá szinte könyörögve, mire elmosolyodott – jobban, mint az imént -, majd bólintott.

Ruki POV

Reggel, mikor felkelek, teljesen kiráz a hideg. Utálok így kelni. Gyorsan bekapcsolom a fűtést, még ha nem is leszek már itthon sokat. Gyorsan elmegyek, és megmosakszom, majd felveszek valami meleg ruhácskát. Egy fekete nadrágot, és egy fehér pihe-puha garbót veszek magamra, majd mikor a fürdőben beállítom a hajam, fogat is mosok, és kiigazítom az arcom is, tehát minimális smink adagot teszek magamra. Szeretem sminkelni magam.
Mikor mindennel készen vagyok, felveszem a kis sapkámat, és a sálamat is, rá a kabátom, meg még a csizma a lábamra. És… mit felejtettem el? – kezdek el gondolkozni az ajtóban ácsorogva. Hát persze! – csapom fejbe magam. Gyorsan befutok a szobámba a telefonomért és a kesztyűmért. Majdnem itthon hagytam ezeket. – csóválom meg fejem rosszallóan. Néha elfelejtek dolgokat.
Mikor már bezártam az ajtóm, felveszem a kesztyűm, és nagy nehezen lekeveredek a parkolóba, ahol kocsiba ülök, és meg sem állok a kedvenc pékségemig. Gyorsan veszek magamnak valami lekváros péksüteményt, és megyek a boltomba. Én nyitom ki a boltot, és már ácsorognak is az ajtóban. Igen, karácsony előtt mindig ez van. Beengedem őket gyorsan, és csinálok valami meleget ide is, nehogy már megfagyjanak itt szegények.

Ahj… ez a nap is felettébb unalmas eddig. Ide-oda jönnek a vendégek, az alkalmazottam elvan mindenkivel, mert mikor megkérdi, hogy segíthet-e valamiben, csak annyit mondanak, hogy: „csak nézelődök”… Kilenc óra felé kezd beindulni a dolog, ekkor már rám is van egy kicsit szükség, és szerencsére volt olyan is, aki kérdezett is, nem csak nézett.
Észreveszek egy sötét hajú férfit, már egy ideje itt áll, és csak bámul, szerintem nagyon elgondolkozott.

- Elnézést, segíthetek? – kérdem tőle, mikor odamegyek hozzá. Mikor felém néz, kicsit meglepettnek tűnik, majd körbenéz, de aztán meg is szólal.

- Nekem? – kérdi.

- Öhm… igen – mondom, majd rám mosolyog. Nem mond semmit, csak ellép mellőlem. Pislogok kettőt, majd pár pillanat múlva visszanéz rám.

- Nem, köszi…

Oké, akkor csak nézelődjön… azért rajta tartom a szemem. Persze, nem azért mert akkora maffiózó feje van, csak nem egy embert kaptam már rajta, hogy lopott, és azt nem szeretném. De ő egy nagyon érdekes vendég. – emelem meg egyik szemöldököm. Csak áll egy helyben, és néz maga elé. Mikor megunom, hogy ezt nézem, ismét odamegyek, és felteszem a kérdésem még egyszer, hátha nem meri mondani, hogy van valami, vagy meggondolta magát, vagy nem tudom…

- Esetleg segíthetek mégis valamiben? – kérdem kedvesen.

- Öhm… nem, csak… nézelődök – mondja, én meg felteszem magamban a kérdést: most ez komoly? Órákig kell egy polcot nézni, vagy mi van?  Azért én erősködöm… maximum elküld melegebb éghajlatra.

- De talán mégis csak tudnék… már majdnem fél órája egyhelyben áll. Mit szeretne és kinek? – mosolygok mellé, hogy jobban látszódjon, hogy kedveskedni akarok.

- Mondom, hogy csak… nézelődök, körülnézek… de azért köszi. – mosolyog rám, én meg csak sóhajtok egyet. Ő biztos jobban tudja, mint én.

Én megyek a saját dolgomra, tehát beállok az eddigi pénztáros helyére, hadd pihenjen egy kicsit ő is…

Délben elmentem ebédelni egy közeli ebédlőbe. Az a jó ebben a helyben, hogy annyira csendes, hogy szerintem a város többi része ennél százszor hangosabb. Nem szeretem, mikor mindenhonnan valami zajt hallok, és a saját gondolataimat sem hallom. Az én boltom aránylag kicsi, mégis jól megy az üzlet. Igazából egy nagyon eldugott helyen van ez a drágaságos üzlet, de jó a környék, az emberek nagy része nagyon kedves… szeretek itt dolgozni. Apámtól örököltem egy céget is, de azt kicsit hanyagolom, persze apám régi haverja intézi a dolgokat, így sok pénzt kapok én is kézbe… mégis csak én örököltem, nem ő…
Az életem többi részéről… nos, a nevem Matsumoto Takanori. Egyedül élek itt a közelben egy panelház hatalmas lakásában. Nem nagyon szeretek egyedül élni, de nem tehetek mást, nincs más választásom. Már jó pár éve magányos vagyok… igazából nincsenek barátaim, nincsenek szüleim… a boltomon kívül, semmi sincs, ami lefoglalna.
Bővebben: tíz éves voltam, mikor a szüleim autóbalesetben meghaltak. A bátyám tizenöt éves volt. Hazafelé mentünk egy színházból. Aznap könyörögtem apának, hogy legalább egy napot szánjon ránk, és nézzük meg ezt az előadást, mert imádtam. Emlékszem… karácsony előtt történt. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy karácsony előtt ilyen megtörténhet velem. Egy másik autó megcsúszott az úton, és szemből összeütköztünk. Hátunk mögött jött egy másik autó, az már nem tudott megállni, és belénk jött. A kocsiban még magamnál voltam, de mikor kiszedtek belőle, elájultam, és másnap a kórházban keltem. Még a mai napig nem emlékszem tisztán, hogy hogyan tudtam meg a hírt, miszerint anyámék a baleset helyszínén meghaltak, a bátyám pedig kómában fekszik egy másik szobában. Nekem nem lett nagy bajom… a fejem betört, meg az üvegszilánkok kicsit összevágták az arcom, és itt-ott a testemen zúzódások voltak, de semmi más. Kicsi voltam, és nagyon nehezen fogtam fel. Emlékszem, hogy könyörögtem a bátyámnak, mikor pár percre kinyitotta gyönyörű szemeit, hogy ne hagyjon el. Senki másra nem számíthattam, és el sem tudtam képzelni, mi várhat rám, ha őt is elveszítem. Mindig az ágya mellett sírtam, de egy héten belül váratlanul halt meg. Lehetséges, hogy az orvosok, vagy nővérek elrontottak valamit… Ezután anyám testvére vett magához, akit nem is ismertem, még életemben nem beszéltem vele.
Nagyon magam alatt voltam… új iskolába kerültem, és így kerültem Tokióba is. Ekkor már apámtól megörököltem a céget, de természetesen annyit sem törődtem vele, mint most. Tíz évesen? Azt sem tudtam, mit hogyan kéne csinálnom… azt nem tudtam, hogyan vegyek egy kiló kenyeret a boltban… kicsit talán elkényeztetett fiú voltam.

Barátaim igazán sosem voltak… a legjobb barátom mindig is a bátyám volt. Mindig vele beszélgettem, játszottam, és mindent úgy akartam csinálni, ahogy ő. Sosem voltam túl barátkozós… visszahúzódó ember voltam, és még a mai napig is kicsit ilyen vagyok. Mára már kihevertem a balesetet, és képes vagyok egyedül élni, segítség és felügyelet nélkül. Két éve halt meg anyám testvére. Ő utána tényleg nem maradt senkim. Ő nagyon sokat segített abban, hogy túllépjek ezen az egészen. Sokáig haragudtam anyáékra is, mert gyerek fejjel nem tudtam mit hova tenni, és csak az járt a fejemben, hogy ők egyedül hagytak engem. Aztán magamat okoltam, amiért meghaltak a szüleim, és a bátyám is… egyedül én éltem túl, mondhatni, hogy kisebb karcolásokkal. De nem tehettem semmit… az élet ilyen, és én nem nézhetek mindig hátra, hogy mi miért történt. Tovább kell lépni, és én megtettem. Na, ennyit az életemről, most ideje koncentrálni a munkára, ugyanis már a boltban vagyok, és a sorok közt mászkálok. Hmm, valaki igencsak feltúrta az egyik részt. – kezdem el rendezgetni a kis ajándéktárgyakat, mikor is valaki úgy nekem jött, hogy azonnal a földre esek, és beverem a fenekem. Kicsit levertem a polcról is a tárgyakat. Még szerencse, hogy nem törékenyek.
- Jaj, elnézést, bocsánat, ne haragudjon… - kér azonnal bocsánatot, mire felnézek rá, és kicsit meglepődöm… vajon gondolkozni jár ő ide?

- Semmi baj - motyogom, ő pedig felém nyújtja kezét, mire kicsit pislogok, majd elfogadom azért, és hagyom, hogy felsegítsen. – Amúgy segíthetek valamiben? – teszem fel szokásos kérdésem, majd elkezdem összeszedni a lelökött dolgokat a földről. Nem mond semmit, csak leguggol mellém, és segít ebben. Nagy szemekkel nézek rá, hogy milyen kedves, más tuti, hogy nem segítene...

- Igen. – válaszolja előző kérdésemre mosolyogva.

- És miben?

- Először is… ne magázz. Nem vagyok még olyan öreg… - vigyorog, én meg tökre meglepődöm, de azért bólintok egyet, hogy rendben van. – Másodszor meg… elárulhatnád a neved… én Aoi vagyok. – nyújtja felém kezét, én pedig halványan elmosolyodom, majd kezet rázunk.

- Ruki – mosolygok rá én is.

- És öhm…

- Igen? – vágok szavába, és nagy szemekkel, kíváncsian nézek rá.  

- Ajándékot keresek… már egy ideje - mondja, mire én magamban nagyban vigyorgok. Végre belátja, hogy nem jó, ha egy üzletben egy órát válogat, és mégsem talál semmit… - de nem találok semmi jót… nem tudnál segíteni? – néz rám könyörögve, mire bólintok egyet.

- Persze, hogy segítek. – mosolygok rá, majd megkérdem, hogy kinek akar ajándékot, meg hogy mire gondolt… a válasza nem épp az, amire számítottam, és egy kicsit sem könnyíti meg a dolgomat.
- Igazából fogalmam sincs, mit vegyek. – erre kicsit megszeppenek, majd pislogok párat. Sóhajtok egy nagyot, majd elkezdem mutogatni neki a kerámiákat, hátha jó valamelyik a nővérének… mindent megmutattam, ami szóba jöhet egy nővérnek vagy egy bátynak, mert eddig csak őket mondta. Mikor már kifogytam az ötletekből, és már biztos mutogatok itt neki egy órája, mondom neki, hogy nincs több ötletem…
- Ahj, fogalmam sincs… - sóhajt egy nagyot. Elhúzom a számat, majd eszembe jut még valami.
- Júúj! – kezdek el ujjongatni, majd meggondolás nélkül megragadom kezét, és a pénztárhoz vonszolom. – Ezt nézd meg! – mutatok neki egy hó gömböt, ami a pénztár mögötti polcon van.
- Ez szép… - jegyzi meg, én meg elvigyorodom. Én imádom! Nekem is van egy otthon. A gömb meglehet tíz centi, és egy maci van benne, de nagyon édes, és amikor felrázzuk, annyira szép. – Ezt megveszem. – néz rám határozottan, mire bólintok egyet.
Mikor fizetne, hirtelen még megszólal.
- Ez is tetszik… - kezdi el nézegetni az egyik öngyújtót.
- Na, végre van, ami tetszik. – vigyorgok rá.

- Megveszem apámnak… úgyis mindig azzal van baja, hogy nincs normális öngyújtója – mondja, én meg azt is odaadom neki, majd mondom a végleges árat. – Köszi a segítséget. – mosolyog rám.
- Ez csak természetes. – viszonzom mosolyát. Ezután elköszönünk, és én egyedül maradok. Nincs vevő, nincs senki…

Hétvégére otthon maradtam, kicsit pihentem, de leginkább az volt az egész, hogy nem akartam kimenni a hidegbe. Amúgy nem nagyon szeretem a telet. Ilyenkor nagyon egyedül érzem magam… akárhogy akarok, nem tudok belenyugodni, hogy egyedül kell élnem.
Egész napot a szobámban töltöttem. Délig aludtam a hatalmas ágyamban, majd kimentem inni egy forró teát, és aztán a laptopommal visszabújtam az ágyamba. Rendeltem a boltba pár új dolgot, és ennyi.
Amúgy az egész lakásom fehérre van festve, a bútorok meg nagyrészt feketék. Az előszobában van egy nagy tévé, előtte pedig egy szintén nagy kanapé… Ott nem nagyon szeretek lenni… az egész lakásban, az előszoba a legnagyobb. Olyan kicsikének érzem ott magam… na de mindegy.
Na, ma ismét mennem kell dolgozni. Most úgy döntöttem, hogy a rózsaszín nadrágomat veszem fel, egy fekete hosszabb, kötött pulcsival. Sietnem kéne, mert lassan elkések. – veszem fel gyorsan a csizmám, majd a kabátomat is. Sapka, sál és kesztyű a kézben, míg lefutok a parkolóba a kocsimhoz, addig gyorsan felveszem azokat is. Mikor a kocsi mellé érek, akkor veszem észre, hogy a kulcsom nincs nálam. Oh, édes istenem… - csapom fejbe magam. Valaki hogy lehet ennyire feledékeny? – rohanok vissza a kulcsomért, majd vissza a parkolóba. Ma inkább nem megyek a pékségbe, mert tényleg késésben vagyok…
Mikor kinyitom a boltot, még nincs itt senki. Leveszem a felesleges cuccaim a külön kis szobácskában, majd hallom, hogy jön valaki, így kimegyek. A bejáratban Aoi van, és kezeit dörzsölgeti. Jaj, a fűtés! – rohanok gyorsan, és bekapcsolom, majd odamegyek a vendégemhez.
- Szia, segíthetek valamiben? – mosolygok rá, ő pedig egy ideig csak bámul. Felhúzom egyik szemöldököm, ő pedig ekkor megrázza fejét, aztán körbe néz.
- Szia… gyertyákat keresek. Múltkor láttam nagyon szépeket – mondja, én meg odavezetem őt a polchoz, ahol a gyertyák vannak.
- Milyenre gondoltál? – kérdem még mindig mosollyal az arcomon…

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2015.08.16. 11:02 wonkaboss hali nagyon tetszett szeretem Rukit és Aoit együtt kiváncsi vagyok a folytatásra :D