2. rész

Aoi POV

- Persze, hogy segítek. – válaszolja mosolyogva, aztán… - És milyen ajándékra gondoltál? - kérdezi csillogó szemekkel, mire… kelletlenül, de bevallom az igazat, miszerint…
- Igazából fogalmam sincs, mit vegyek. – vakarom meg tarkómat lányos zavaromban, aztán mikor ránézek, csak a megszeppent kis fejét látom. De ez a meglepődöttség nem sokáig tart nála, ugyanis rögtön elkezdi sorolni, hogy ezt nézzem meg, meg hogy ez hogyan tetszik… Ezután benyögöm, hogy a nővéremnek meg a bátyámnak kéne valami, mire tovább mutatott kerámiákat meg mindenféle plüsst, de én mindegyikre nemlegesen bólogattam. Nem olyanok, amiket szívesen adnék nekik… ez nem olyan jó. De csak van valami, ami tetszeni fog… - gondolkozom picit el magamban, majd hangjára eszmélek fel.

- Ahj, fogalmam sincs - mondja legyőzötten, amin jót mosolygok magamban. Annyira beleélte magát… most meg feladja? Nem szabad… akkor is itt veszem meg azokat a fránya ajándékokat!
- Júúj! – lelkesül be hirtelen, amire pillogok egy párat, de aztán időm sincs cselekedni, vagy rákérdezni, hogy mi lelte, egyszerűen csak karon ragad és egészen a pénztárig húz maga után. Meglepetten nézem a kezét, ahogy az én karom fogja, és az, hogy egymáshoz érünk, meglehetősen… erősen hat rám. A testemen egy kellemes borzongás fut végig, kezd melegem lenni, és csoda, hogy a lábaim nem remegnek, de komolyan… ez az egész olyan hihetetlen. Tudom, én is elég hihetetlen és furcsa vagyok… de ő nekem… nagyon tetszik. Nem tudom miért estem bele valakibe ilyen hamar… de nekem akkor is ő kell.

Mikor odaérünk a célhelyhez, rámutat egy nagyon szép tárgyra.

- Ezt nézd meg! – mondja fellelkesülve. Milyen kis hiperaktív… aranyos.
- Ez szép - mondom mosolyogva, majd magamban eldöntöm, hogy ez tökéletes lesz a bátyámnak. Ne kérdezze senki, hogy miért neki; egyszerűen, mert illik hozzá és kész! – Ezt megveszem. – jelentem be hirtelen, mire bólint egyet, majd átmegy a pénztár másik oldalára, és én meg már venném elő a pénztárcám, hogy fizessek, de ekkor megakad a szemem egy nagyon szép öngyújtón.
- Ez is tetszik…
- Na, végre van, ami tetszik – mondja nagy vigyorral, amit azonnal viszonzok.

- Megveszem apámnak… úgyis mindig azzal van baja, hogy nincs normális öngyújtója. – ezután elmondja, hogy így mennyi lesz a végleges ár, amit gyorsan kifizetek, majd elköszönünk egymástól és kilépek az üzletből… ki a hidegbe.

Nem szeretem a telet.

Hazaérve, letettem a vásárolt cuccokat a konyhapultra, majd adtam Shiro-channak enni, amit dorombolással hálát meg, jómagam meg levágódtam a kandalló melletti kanapéra, és csak hallgattam a tűz ropogását.

Ha odakint hideg van, idebent van meleg. Ha odakint meleg van, idebent van hideg. Miért nem lehet akkor is meleg odakint, ha idebent az van? A válasz egyszerű: ez az élet rendje. Most miért is gondolkozom én ilyen marhaságokon? Eszem megáll, mikor ilyen vagyok… - sóhajtok fel, aztán… aztán eszembe jut Ruki.

Ruki… a neve… már ha csak arra gondolok is, beleborzongok és a szívemet melegség tölti el. Mindig is ilyen típus voltam. Én könnyen meg tudom szeretni az embereket… valahogy, ez a képesség benne van, nem tudom nem ott lévővé nyilvánítani. De lássuk be, nem is akarom. Könnyen ismerkedek, hamar egy hullámhosszra kerülök az emberekkel; persze csak akkor, ha szimpatikusak nekem. Ruki egyszerűen… tökéletes. Én így látom. A haja, az orra, a szeme, a szája… a hangja és a mozgása is mind-mind tökéletes. Számomra.

Ha pedig akarom ezt a tökéletes személyt magamnak, akkor végre tökös gyereknek kell lennem legközelebb, ha találkozunk, és elhívni szépen egy… teára. Jó, ez lesz a legjobb, első randinak.

Mivel én hülye nem néztem meg mikor van nyitva a bolt, ahol dolgozik, így szombaton feleslegesen autókáztam el oda. Nem baj… - sóhajtottam, majd hazafelé vettem az irányt.

Gondolom, majd hétfőn nyitnak, akkor visszanézek. Megvan két ajándék, kell még egy harmadik, és még előttem áll az a tökös gyerek szerep is, és randit is akarok tőle kérni, ’eljössz velem egy teára’ címszó alatt. Remélem… nem mond nemet. Komolyan nem tudom, mit csinálnék akkor. Valószínű, hogy kitépném a hajam, és begyújtanék vele, majd Shiro-chan kajáját megenném, egy jó üveg piával leöblítve.

Igen… tök valószínű.

Ó, be kéne fejezni a nagymértékű agykárosítási hadműveletet a sok idétlen tévéműsor és szennylap által, mert ha ezt az idétlen elmélkedést tovább folytatom, a végén még én magam is elhiszem, amit mondok, és netalántán megcsinálom hirtelen felindulásból. Mert ezek kétségkívül képesek olyanokat terjeszteni, vagy csak simán előadni, hogy abból a hülye ember is képes tanulni. Jó ember meg ugye holtáig tanul… de azt hiszem, hogy inkább nem mennék bele a témába, mert még a végén a diliházban kötök ki, a modern kor agykárosodott hőseként.

Nos… hol is tartottam?

Egész hétvégén nem járt más az eszemben, mint Ruki. Vele keltem, vele feküdtem. Vele mentem hajat mosni, és ő volt az, aki ott volt a gondolataimban, miközben… fürödtem. Szóval, mindenütt. Teljesen a rabjává váltam, még ha ő erről nem is tud. Lehet, hogy sikítva rohanna el, amiért én ilyeneket fantáziálok róla, de az is megeshet, hogy a karjaimba vetné magát és kimondaná, hogy mennyire bejövök neki.

Igen… a második valamivel jobban tűnik, viszont az első az esélyesebb jelen pillanatban.

Szerencsém, hogy nincs meg a száma, mert akkor érzem, hogy egésznap azon csüngenék, és hívogatnám… vagy kitudja, lehet, zaklatnám is. Akkor meg jönne a rendőrség kihívása, feljelentene szexuális zaklatásért, én pedig mehetnék a dutyiba, ahol bizony nem hajthatnám nyugodtam nyugovóra a fejem, főleg nem háttal valakinek!

Oké, ez a gondolkodás tényleg kezd kicsit elharapódzni! Be kéne fejeznem és aludnom, még mielőtt teljesen megőrülnék. Nézzük a jó oldalát: holnap hétfő, és mehetek végre ajándékot nézni, amiben Ruki lesz a segítségemre, és talán sikerül randira is hívnom. Hát nem csodás?

Nem. Csodás most lesz. Hétfő van, és én éppen belépek oda, ahol Ruki dolgozik. Megcsap a hideg, még bent is. Kezeimet dörzsölve nézek a kis pöttömre a pult mögött, aki azonnal elszalad valahova, én meg közelebb sétálok. Hamar visszaér, és azonnal közelebb jön. Látszólag én vagyok az első… ez tetszik.

- Szia, segíthetek valamiben? – kérdi mosolyogva, mire tekintetemmel végigpásztázom. Nagyon… jól néz ki. Feszülős pink színű gatya van rajta, és egy fekete pulcsi. Annyira eszméletlenül jól áll rajta… hogy nem bírok megszólalni, de mikor ránézek, és látom, hogy felhúzott szemöldökkel figyel, gyorsan megrázom fejem és kicsit körbenézek. Amolyan figyelemelterelés gyanánt.
- Szia… gyertyákat keresek. Múltkor láttam nagyon szépeket – nyögöm ki gyorsan, mire odainvitál ahhoz a sorhoz, ahol ezek vannak, majd leparkol és rám néz.
- Milyenre gondoltál? – Hihetetlen ez az ember! Olyan édesen tud mosolyogni, hogy el sem hiszem, hogy találkoztam vele… mint egy angyal.

- Hát… valami szép és díszesre. A nővéremnek gondoltam. – villantok rá egy ezer wattos vigyort, mire ismételten fellelkesül, és elkezdi mutogatni a gyertyákat és magyarázni, hogy miért lenne pont az a jó…

Édes. Nincs rá jobb szó.

Hirtelen megakad a szemem egy nagyon szép és mutatós darabon. Maga a gyertya fehér, de ilyen fekete tartóba van, ami viszont marha jól kompenzálja magát a gyertyát és gyertyatartót, azáltal, hogy a legsötétebb és legvilágosabb színt használja. A tartóban virágmotívumok vannak, enyhe rózsaszínes beütéssel, a levelek zöldek, de maga az egész váz fekete. Nagyon tetszik…

- Ezt szeretném… - veszem le a polcról az előbb említett darabot, mire Ruki rám pillant és mosolyogva bólint.

- Rendben… valami mást esetleg? – megyünk vissza a pulthoz, én pedig megrázom fejem, ő mondja az árat, kifizetem és…

- Lenne kedved… meginni velem egy teát valamikor? – kérdezem tőle, mire megáll a keze mindennemű mozgásban és rám néz. Még mielőtt kimondhatná, amit akar, ismét én szólalok meg. – Köszönetképp… amiért segítettél a vásárlásban – hadarom el gyorsan, mire kicsit oldalra biccenti a fejét, aztán pár pillanat múlva megszólal.

- Ez csak természetes, hogy segítek… ez a munkám – mondja, nekem meg kezd lelohadni a mosolyom. Ez most… egy nem volt? – De szívesen elmennék teázni veled. – teszi még hozzá, az én szívemről meg egy hatalmas kő gördül le. Azt hittem, elküld a picsába, de tényleg…

- Akkor ez most… azt jelenti, hogy eljössz? – kérdezem fellelkesülve, amire ismét csak bólintás a válasz. – Ma mikor érsz rá? – kérdezem azonnal, amire szerintem köpni-nyelni nem tud, de aztán látszólag gondolkozik egy sort, majd válaszol.

- 6-kor végzek, utána ráérek…

- Akkor… úgy jó lesz, ha 6-ra itt vagyok?

- Persze – mondja mosolyogva, amit viszonzok azonnal, aztán tényleg elbúcsúzunk, még integetek egy sort, aztán ismét kilépek a boltból.

Aj, annyira elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy arra szó sincs! Gyorsan megyek is haza, és rendbe szedem magam, hogy 6-ra tökéletesen nézzek ki. Egy nap csak elég lesz rá, nem? Remélem. – vigyorgom, majd kocsiba szállok, és hazafuvarozom magam.

Otthon tisztára úgy viselkedek, mint aki először megy randizni valahova a kiszemeltjével. Végülis vehetjük elsőnek, hiszen még nem voltam vele sehol… mindegy, most ez is meglesz, aztán remélem, minden jól fog elsülni. Értem ezt arra, hogy jól szótértünk, nem lesz kínos csend, meg semmi ilyesmi… én hozni fogom a formám, az tuti biztos. Talán… nem rontok el semmit. Jobban meg akarom ismerni, és ha kölcsönös az érzés, akkor esetleg esélyes egy második, meg harmadik randi is… a reményem hal meg utoljára, szóval most megyek is gyorsan és széppé varázsolom magam a tükör előtt a fürdőben. – vonulok be az említett helyiségbe, majd az ajtót magamra csukva kezdek neki a fürdésnek, hajmosásnak, sminkelésnek, hajcsinálásnak… és a többinek.

Magamat kifújva dőlök le a kanapéra, ahol Shiro-chan azonnal betámad és dorombolni kezd a kezemnek dörgölőzve. Nyugi cica… a gazdád csak fáradt. 5 óra van, és nekem már csak a ruhát kell kiválasztanom, meg a cipőt, meg a kiegészítőket, mert a hajamat és a szememet sikeresen elkészítettem. Röpke 3-4 órát szórakoztam csak a fürdőben, mire olyan fejet alkottam magamra, hogy az elfogadható lett. De megérte, mert ezzel a csábító külsővel aligha lesz kifogása Rukinak. Tetszeni akarok neki, felkelteni az érdeklődését…

Ennek a nagy izgalomnak az lett az eredménye, hogy fél 6-kor nem bírtam tovább várni, fogtam magam, és kocsiba ülve azonnal mentem érte a boltba.

- Szia… nem baj, ha kicsit előbb jöttem? – kérdezem meg gyorsan, miután beléptem az ajtón, és a pultra támaszkodtam egyik felkarommal.

- Szia… nem – mondta, aztán csilingelt valami, jelezve hogy vevő jött, ő meg azonnal kipattant egy ’bocsi’ után a pult mögül és az érkezőhöz ment segíteni. Kicsit féltékeny vagyok… - mormogom magamban, miközben körülnézek a pénztárnál, és amikor kicsit elbambulok, Ruki aranyos feje kúszik be a szemeim elé.

- Itt vagy? – lóbálja meg a kezeit előttem, amire azonnal megrázom a fejem és ráfigyelek.

- Mi? – kérdezek vissza tök értelmesen, amire elneveti magát.

- Nagyon elbambultál… visszatértél már a Földre? – kérdi nevetve, mire megeresztek egy sunyi vigyort, és rögtön abbahagyja a vigyorgást egy torokköszörülés után.

- Kérdésedre válaszolva… igen, visszatértem, már itt vagyok. – mosolygom, mire ismét bólint, és megy vissza a sorok közé, mert még jöttek páran vásárolgatni, vagy körülnézni.

Még van egy tíz perc… azt elütöm valamivel, aztán… mehetünk kettesben teázni. Vagyis az első randira. Nem tudom, ő hogy gondolja ezt… de azért abban reménykedem, hogy szimpatikus vagyok neki, és nem valami földi múmiának, vagy zombinak tart a pénteki nézelődésem miatt. Talán ma… összeismerkedünk jobban… - merülök el a gondolataimban… és már csak arra leszek figyelmes, hogy Ruki beszél hozzám.

- Aoi! – hallom nevem, és látok magam előtt egy szöszit, meg azt, hogy integet előttem, de még mindig magamba vagyok zuhanva. – Föld hívja Aoi-t, jelentkezz! – mondja röhögve, amire sikerül kikerülnöm a saját elmém tartotta fogságból.

- Itt vagyok, bocsi… csak elgondolkoztam.

- Akkor jó. Na, még lekapcsolom a fűtést, meg elrendezem a dolgokat, aztán bezárom a boltot és mehetünk – monda nagy mosollyal, amire bólintok és türelmesen kivárom azt a kis időt, ami elválaszt a randinktól… hú, tiszta extázisba vagyok.

Mikor végre elindulunk a teaházba, ahova gondoltam menni, igazából fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki. A kocsimmal megyünk, kicsit hideg is van… biztos nagyon megijedne tőlem, ha azt mondanám, hogy fázok és bújjunk össze. Rohanna haza, vagy nem tudom én hova, hogy egy perverz disznó meg akarja rontani. Pedig én még nem is… na mindegy.

- Fázol? – kérdem meg miután láttam, hogy kezeit dörzsöli össze. Rám néz nagy és édes szemekkel, én meg zavaromban elfordítom a fejem és az utat nézem tovább.

- Egy kicsit – válaszolt, mire magamban vissza is kérdeztem, hogy: „bújjunk össze?” De inkább elvetettem, és gyorsítottam, hogy minél hamarabb odaérjünk.

Belépve a helyre, megcsapott azonnal a meleg. Odabent kellemes idő volt, bezzeg a kocsimban, majd’ megfagytunk… ahj, nem ér. Miután leültünk egy kellemesnek tűnő kis asztalhoz, máris kértünk egy-egy forró teát, amit perceken belül meg is kaptunk.

Pár szürcsölgetés után megszólalnom is sikerült, s ezzel beszélgetést kezdeményeztem.

- Nem akarok tolakodó lenni, de elárulod, hogy a tiéd az üzlet, vagy csak alkalmazott vagy? – kérdezem nagy szemekkel és kíváncsi tekintettel, mire lenyeli azt a kortyot, amit a szájába vett, majd mosolyogva belekezd.

- Nem vagy az. És a bolt az enyém. – mondja a teáját kavargatva, miközben engem néz. Vagyis na… a szemembe. Én meg őt.

Ez olyan romantikus így.

Ruki POV

- Hát… valami szép és díszesre. A nővéremnek gondoltam – mondja, én pedig mutogatok, meg a szokásos… szeretem azért ezt csinálni… nem tudom, miért, de szeretem.
Mikor kinézte magának azt, ami legjobban tetszett neki, - megjegyzem, jó ízlése van, az pont tetszett nekem is – a pénztárhoz megyek, és megkérdem, szeretne-e még valamit, mire a válasz nem, így kifizeti, és olyat kérdez, amire nem számítottam volna.

- Lenne kedved… meginni velem egy teát valamikor? – kérdezi, mire ránézek. Szóval… meghív?  – Köszönetképp… amiért segítettél a vásárlásban – mondja még, én meg kicsit értetlenkedek. Ezt nem kell meghálálni.

- Ez csak természetes, hogy segítek… ez a munkám – mondom, de azért nem bántom meg, elfogadom a meghívását.  

Ezután még megkérdi, hogy mikor érek rá, és megbeszéljük, hogy 6-ra idejön. Elköszönünk egymástól, és ő megy – gondolom – haza, én pedig belevetem magam a munkába, ugyanis jöttek páran…

Azt azért sajnálom, hogy nem tudok előtte hazamenni, hogy átöltözzek, vagy lezuhanyozzak, vagy valami, mert azért a munka kicsit fárasztó is tud lenni, a zuhany pedig felfrissít, de nem baj.

Kicsit izgulok, nem is értem miért. Már elmúlt 5 óra is… Ahj, ne csináljam már ezt. – Hajtom fejem az asztalra, majd gyorsan fel is kapom, hogy ne nagyon nézzenek hülyének.

Kicsit megijedtem, mikor háromnegyed 6 körül az ajtón belépett Aoi.

- Szia… nem baj, ha kicsit előbb jöttem? – kérdi, mikor a pultra támaszkodik.

- Szia… nem – mondom, aztán jött egy vevő, így egy bocsit mondva léptem ki a pult mögül, és segítettem a vevőnek.
Mikor végre 6 órát üt a mutató, és már nincs senki a boltban, mint vevő, visszamegyek Aoihoz, aki már megint nagyban bambul csak maga elé, és hiába szólongatom, nem figyel rám. Épp ezért, egyszer kicsit hangosabban szólítom meg, és integetek neki, hogy térjen vissza a jelenbe. Jót vigyorgok rajta, majd mondom neki, hogy mindjárt mehetünk.
Elmegyek, és lekapcsolom a fűtést, bezárom a kasszát, majd megyek felöltözni. Ezután Aoival ketten lépünk ki a boltból, majd én bezárom, és az ő kocsijához megyünk. Nem mondom… szép autó, és még nem is az olcsóbb kategória.

Miközben megyünk valamerre, azon jár az agyam, hogy nekem ez a helyzet nagyon fura. Olyan rég voltam bárkivel is teázni, vagy bármi mást csinálni. Igazából nem nagyon szoktam járni bulikba sem, meg ilyen-olyan helyekre sem. Persze, elszoktam menni egyedül ebédlőbe, mikor ebédszünetem van, de az nem ugyanaz. Lehet, hogy ezért izgulok én annyira.
Kicsit hideg van… mondjuk nem is értem hogyan, hisz egy ilyen autóban alap a fűtés, de lehet, hogy ilyen kis időre nem nagyon akarja bekapcsolni, és én nem is várom el tőle… majd a tea felmelegít… csak legyünk már ott, mert nem szeretek fázni. – dörzsölöm össze kezeim.

- Fázol? – kérdi, én pedig ránézek.

- Egy kicsit – mondom, majd ezután hamar oda is érünk a teaházba. Mikor belépünk, kellemes meleg fogad minket a teremben. Keresünk egy nyugis helyen asztalt, és kérünk mind a ketten egy nagy csésze, forró teát. Hamar kihozzák a rendelést, és én azonnal, telhetetlenül nekiesek, de persze vigyázva arra, hogy ne nagyon égessen meg, így megfújogatom.

- Nem akarok tolakodó lenni, de elárulod, hogy a tiéd az üzlet, vagy csak alkalmazott vagy? – kérdi kíváncsian, mire én lenyelem a teácskámat, és mosolyogva válaszolok neki.

- Nem vagy az. És a bolt az enyém. – kavargatom közben a teát, és a szemeit nézem. Az emberekben az első, amit megszeretek, az a szemük. Azt hiszem, Aoiét máris sikerült megszeretnem, pedig még csak most nézem meg igazán. Annyira… szép. Olyan rejtelmes. Ekkor leesik, hogy elég feltűnően bámulom, így pirulva hajtom le fejem, és a teámat kezdem nézni.
- És hány éves vagy? – kérdi, mire ismét ránézek, és azt látom, hogy nagyon kedvesen mosolyog rám.
- Húsz múltam – motyogom.
- Tudtam én, hogy még igen csak fiatal vagy. – vigyorog, én meg halványan elmosolyodom.
- Te? – kérdem, mert nem akarom, hogy úgy tűnjön, le se tojom, hogy elhívott, meg ilyenek. És kíváncsi is vagyok.
- Huszonöt. – kortyol bele teájába. Most nekem ez kicsit érdekesen jött le. Pont öt év van köztünk… a bátyám lehetne. – sóhajtok egy nagyot, majd én is elkezdem iszogatni a teámat.
- És hogy szoktad tölteni a karácsonyt? – kérdi pár perc csend után. Én hirtelen nem tudok megszólalni, és kicsit elszomorodom.
- Hát… Legfőképp sehogy – motyogom, mire pislog kettőt.
- Sehogy?  - kérdez vissza.
- Otthon vagyok, bekapcsolok valami zenét, vagy filmet, és közben megiszok egy pár csésze teát.
- Egyedül? – képed el, mire bólintok egy picit. – És a család, meg a barátok? – kérdi.
- Nincsenek. – kicsit kellemetlenül érzem magam. Még mindig fáj erről beszélni, és tök fura, hogy pont egy idegen kérdezget erről, én pedig elmondom neki. De hát hogy lesz egy ismeretlenből ismerős? Hát pont így… - Tíz éves voltam, mikor meghaltak a szüleim, és a bátyám – mondom, hogy kicsit tisztábban lásson.
- Oh… - húzza el száját, majd kínos csend telepszik ránk, amit én török meg.
- És te? – kérdem, és egy mosolyt varázsolok arcomra.
- Én eddig dolgozni szoktam, de megfogadtam, hogy mostantól a szeretteimmel töltöm ezt az ünnepet.
- Helyes döntés. – mosolygok tovább, de ez már igazi mosoly.
- És… van barátnőd? – nyögi ki, mire én felnevetek. – Mi az? – kérdi értetlenül.
- Nincs barátnőm… és nem is akarok.
- Miért? – pislog rám kettőt.
- Mert én a pasikat szeretem. – vörösödöm el, fene sem tudja miért, pedig ezt nem tagadtam sosem.

- Akkor barátod van? – kérdi, mire vigyorgok. Annyira aranyos ez az ember.
- Nincs… nincs senkim. Komolyan, tök egyedül élek.
- Értem…
Ezután a beszélgetés után hamar elfogyott a teánk, Aoi fizetett, és kimentünk a kocsijához.
- Haza vihetlek? – kérdi, mire én megrázom a fejem.

- A kocsim a boltnál van…
- Akkor oda viszlek. – mosolyog, én pedig bólintok egyet, majd beülünk a kocsiba, és a boltomhoz visz. Az úton végig csendben voltunk…
- Köszönöm – mondom, mikor leparkol. – Jó volt veled beszélgetni. – mosolygok is mellé, mire ő is elmosolyodik.
- Megismételhetnénk – mondja, én meg csak pislogni tudok egy ideig. Most komolyan gondolja?
- Tényleg? – kérdem meglepetten, de szívem mélyén nagyon örülök, mert tényleg nagyon jó volt vele lenni, és nagyon rég éreztem ilyen jól magam. Sőt… rég beszéltem bárkivel is ennyit. Bólint egyet, én meg halványan elmosolyodom. – Az nagyon jó lenne. – válik mosolyom hatalmas vigyorrá.
- Akkor… megadnád a számod? És majd hívlak… - mosolyog ő is, én meg tökre izgulok, meg zavarban vagyok. Elmondom neki a számom, majd elbúcsúzom tőle, és végre boldogan megyek haza.

Otthon azonnal lezuhanyozok, majd rendelek valami kaját, és este hamar megyek aludni.
A másnapom unalmasan telik, semmi ismerős arc nem jött a boltba. Igen, itt Aoira gondolok. Szerdán reggel kicsit szétszórt vagyok… többször is vissza kellett futnom valamiért. Persze, mondhatni, hogy csak a szokásos, de nem… most még rosszabb. Mikor már ötször megfordultam, észreveszem, hogy a kocsi kulcs sincs nálam. Veszek egy nagy levegőt, majd úgy döntök, hogy gyalog megyek. Semmi kedvem még egyszer visszafutni. Felveszem a kapucnim, a kezeim zsebre vágom, és így indulok útnak.

Öt óra elmúlt már, és a hó csak úgy szakad… kicsit elázok majd hazafelé, de nem baj… igazából szép, ahogy esik a hó, de magát a telet nem nagyon szeretem. Igen, csak azért az egy baleset miatt. Amúgy semmi bajom vele.
Ekkor csörögni kezd a telefonom, én meg remegő kézzel veszem ki zsebemből a készüléket. Mikor meglátom, hogy ismeretlen szám hív, azonnal kipattanok a pult mögül, és a raktárba rohanok, ahol gyorsan fel is veszem, és szépen bemutatkozom, mert csak sejtésem van, hogy ki hív.
- Haló, Matsumoto Takanori vagyok… - amúgy utálok így bemutatkozni… számomra ez olyan hülyén hangzik.
- Akkor jó számot hívtam. – hallom meg a vonal másik végén Aoi csilingelő hangját.
- Szia – köszönök neki mosolyogva, bár ezt nem láthatja.
- Szia… holnap ráérsz? – kérdi.
- Persze! – vágom rá azonnal. Remélem, megint eltölthetünk egy kis időt egymás társaságában. Igazából… nagyon hamar, de megszerettem Aoit. Vagyis… kedvelem, na. Szerintem ő is engem, hisz másképp nem hívna fel, meg nem akarna találkozni velem… Kicsit megijedtem, amiért tegnap nem nézett be, meg ilyenek, de ezek szerint nincs semmi baj, én pedig ennek nagyon örülök.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2015.08.16. 11:13 wonkaboss nagyon aranyos feji volt örülök hogy Aoi felvidítja Rukit nagyon aranyosak együtt ^^