3. rész

Aoi POV

Szeretem nézni a szemeit. Olyan… nyugtató. Ha az emberek szemébe nézünk, állítólag megláthatjuk, hogy milyenek is valójában, milyenek belül. És ezt egy mosoly, egy aranyos mimika, meglehetősen olyanná teszi, hogy azt naphosszat elbírnám nézegetni. És halál komolyan mondom, hogy szerelmes vagyok a szemeibe, a mosolyába, a hajába, a pirulásába, amit épp most alkalmazott, miután feltűnően megbámult… - gondolkozom magamban vigyorogva, majd ismét megszólalok és kíváncsiskodok.

- És hány éves vagy? – kérdezem mosolyogva, mire felpillant rám.
- Húsz múltam. – Húsz? Basszus, nem gondoltam volna annyinak… olyan kis fiatalnak néz ki.
- Tudtam én, hogy még igen csak fiatal vagy. – teszem szóvá elképzelésem gyorsan, amire elmosolyodik. Jó pontnak felírható, hogy megmosolyogtattam?
- Te? – kérdez azonnal vissza, mire habozás nélkül és vidáman kijelentem, hogy…
- Huszonöt. – jelentem ki, majd belekortyolok a gőzölgő teámba. Nem is képzeltétek volna, mi? Hát sajnos én is lassan akarom felfogni, hogy bizony öregszem, és minden évvel idősebb leszek…
- És hogy szoktad tölteni a karácsonyt? – váltok témát pár pillanat múlva. Egy: nem akarom, hogy a korom legyen terítéken; kettő: nem akarok csendben lenni; és három: érdekel a válasza, mivel közeledik a karácsony. Meg érdekel is minden, amit tudni lehet róla. És én mind tudni akarom!
- Hát… Legfőképp sehogy – motyogja kicsit szomorkásan, mire meglepődve pislantok párat és azon rágom magam, hogy… basszus, valami rossz témát hoztam fel? Ne már…
- Sehogy?
- Otthon vagyok, bekapcsolok valami zenét, vagy filmet, és közben megiszok egy pár csésze teát. – sorolja el, amire még kettőt pislogok. A karácsonyt így tölti? Ez… érdekes.
- Egyedül? – taglózok le döbbenten, mire bólint egy aprót. – És a család, meg a barátok?
- Nincsenek. – mondja, amire kicsit… jó, nem kicsit, hanem nagyon szemétnek érzem magam. Én meg rá is kérdeztem basszus… mekkora tapló vagyok, meg egy érzéketlen fasz. Jó, az azért már túlzás, de akkor is… ahj, pont beletrafáltam abba a témába, amiről gondolom, nem szívesen beszél. Én és az a nagy szám… - Tíz éves voltam, mikor meghaltak a szüleim, és a bátyám – fejezi be végül, amire elnyomok egy sóhajt. Nem gondoltam volna…

 
Egy jó ideig ezek után nem merek semmit kérdezni, nehogy valami kényes témába tapossak, de most ő töri meg azt a bizonyos kínos csendet. Mondjuk ez nem volt kínos, de azért eléggé hallgattunk…

Elregéltem én is neki a karácsonyi szokásaimat, aztán… basszus, volt képem megkérdezni, hogy van-e barátnője. Jó, kicsit volt égő, meg ciki, de valahogy meg akartam tudni ezt, és a legkönnyebb módja ez volt. mint kiderült… nincs barátnője, sőt barátja se, szóval… szabad a pálya. Már ha ki tudom használni azt a pályát…

Még egy kicsit beszélgettünk, aztán… aztán felajánlottam, hogy hazaviszem. De persze, nem tudtam, hogy kocsival ment dolgozni, így csak a boltjáig vihettem… - konyulnak le ajkaim, miután leparkoltam és eljött a búcsú ideje…

- Köszönöm – mondja azonnal, mikor leállítom a motort. Ránézek. – Jó volt veled beszélgetni.
- Megismételhetnénk. – nyögöm be a nagy mosolygások közepette, amire érdekesen pislog párat. Basszus, ezt nem kellett volna?
- Tényleg? – kérdez vissza nagyon meglepett arccal, amire bólintok egyet és megnyugszom. Azt hittem, valami hülyeséget kérdeztem, vagy mondtam ezzel… de akkor nem. Hála a jó égnek! – Az nagyon jó lenne. – ér fülig a szája, amin el kell, hogy vigyorodjak.
- Akkor… megadnád a számod? És majd hívlak… - kérdezem egy kicsit bizonytalanul, de reménykedve, amire gyorsan eldarálja a számokat, én gyorsan bepötyögöm, aztán elbúcsúzunk: ő kiszáll, én pedig elindulok hazafele.

A napom további része ezután… nagyon unalmasan telik. Folyton Rukin kattog az agyam, meg őrá gondolok, meg… szóval vele foglalkozom, de ha ez nem lenne, majd’ meghalnék az unalomtól. Szerencsére belépett az életembe, és ezáltal nincsenek unalmas óráim. Csak mikor fotózás van és egyéb finomságok.

Megmondom őszintén: unalmasak a fotózások már! Ma is oda indultam reggel… mivel tegnap felhívott a főnököm, hogy azonnal menni kell, mert valami új kollekció van, amit a tervező mindenképp rajtam akar látni, és nekem kell képviselnem. Hát… marha jó. De azért mentem, mert mennem kellett…

És akkor értitek… álljak vagy üljek végig huszonhat órát, amikor kattogtatnak rám ezerrel, meg akkor Aoi-sama így csináljon kérem, úgy tegye a haját, így mozgassa a kezét, ne csücsörítsen, meg satöbbi… hát fárasztó!

Estére teljesen lefáradtam, mind agyilag, mint testileg. Csurom egy víz voltam annak ellenére is, hogy a fotózás után lezuhanyozhattam. Mikor hazaértem, gyorsan megengedtem a vizet a kádba, és ameddig meg nem telt, én adtam Shiro-channak enni. Kajás volt a drága… és reggel kapott legutóbb. Gyorsan be is burkolta a kaját a kis beles cica, majd én elmentem letusolni. Még mindig olyan izzadtnak és koszosnak érzem magam…

Fél óra ázás – és természetesen Rukiról való elmélkedés után, egy szál fürdőköpenyben trappoltam ki a nappaliba, majd bevetettem magam a kandalló előtti hatalmas kanapémra, ahova Shiro-chan is vígan követett, majd bekapcsoltam a tévét és unaloműzésképp elkezdtem nézni az épp aktuális filmet, ami ment.

Holnap pedig… nem kell mennem semmire, szóval szabad vagyok, és akkor ez azt jelenti, hogy… na, kihez tudok bemenni? Na? Hát persze, hogy az én szép szőke hercegemhez.

Szerda délelőtt fel sem kelek, úgy higgyétek el. Igen, valahogy a tegnapi fotózás kivett belőlem rengeteg energiát, és így tudtam annyit aludni, amennyit szoktam. Vagyis… délután 3-ig. Ha nem kell mennem sehova, akkor általában ekörül kelek fel. Bár a nap felét átalszom ezáltal, de legalább nem vagyok fáradt.

Mosolyogva pötyögtem be a délutáni első étkezésem után Ruki nevét a telefonkönyvemben – a telefonomban – és azonnal tárcsáztam. Kicsengett, kicsengett… aztán felvette.

- Haló, Matsumoto Takanori vagyok… - ó, szóval akkor így hívják valójában? A hangjáról ismerem fel. Olyan… édes hangja van. Mindig mosolyt csal az arcomra.
- Akkor jó számot hívtam. – mondom a kagylóba elmélázva. Nem is számított, hogy hívom, szerintem.
- Szia – mondja dallamosan, amire ismét egy mosolyt csal arcomra. Mostanában állandóan vigyorgok!
- Szia… holnap ráérsz? – köszönök én is, majd azonnal a tárgyra térek.
- Persze! – vágja rá habozás nélkül, amire mosolyom vigyorrá növi ki magát, aztán lezsírozzuk, hogy holnap kicsit előbb, mint a munkájának a vége, elmegyünk valahova. Vagyis én hívtam meg, ő meg elfogadta, szóval… beülünk majd egy kávézóba. Vagy valami olyan helyre ahol nyugodtan lehet beszélgetni. Mosolyogva teszem le a telefont, majd a napom többi részében ismét csak rá gondolok. Vele fekszek, aztán másnap meg vele kelek. Persze egyelőre csak képletesen értve, de remélem, hogy egy napon ez az álom is valóság lesz…

Oké, ez egy picit nyálas volt, de azért még mindig nem lettem valami idióta, ugye? Hát, mindegy, engem így is szeretnek.

Annyira vártam a találkát, hogy elmondani nem lehet. Megint kicsit előbb értem oda, mint kellett volna, de nem volt baj, mert így akkor előbb indultunk, és ezáltal… később mentünk haza. Mert ez a vele együtt töltött idő is hamar elment. Rengeteget beszélgettünk, és már éreztem, hogy kezd megnyílni nekem, kezd úgy nézni rám… mint egy lehetséges új barátra. Olyan barátra, aki szereti, vele van és gondoskodik róla. És én akarok ez a barát lenni. Vele akarok lenni. Őt akarom.

Egy hét… olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettem. Így van ezzel az, aki rengeteget dolgozik, és az is… aki bizony egy olyan személlyel van, akit nagyon kedvel és szeret. Ez történt velünk is. Nagyon sűrű volt a munkabeosztásom, így nem volt olyan sok lehetőségünk, hogy találkozzunk, így néha-néha megejtettünk egy teázást, vagy akár beültünk egy kávézóba beszélgetni. Sokat megtudtunk egymásról, ez nekem nagyon sokat jelentett. Ő is kérdezett és én is. Meséltünk egymásnak… és éreztem azt a bizonyos vibráló, vagy… érinthető kapcsot közöttünk. Annyira egy hullámhosszon voltunk, hogy az eszméletlen! Minket még isten is egymásnak teremtett, az hét szentség… ha nem több.

Ismét eljött egy hétvége… és nem hívtak, hogy kéne mennem dolgozni. Ekkor eszembe is jutott az a nagy ötlet… hogy meghívom Rukit vacsorázni. Eddig csak ilyen kis nassolásokra mentünk el, de igazi… randi, még nem volt. Mert milyen a tökéletes randi, ha nem egy romantikus gyertyafényes vacsora? Márpedig én azt terveztem szombatra, vagyis ma estére… és most még csak reggel van. Igen-igen felkeltem reggel… csodák igenis léteznek, látjátok? Csak ki kell várni őket.

Gyorsan fel is hívtam az én kis szöszimet, hogy ráérne-e ma este… egy vacsorára, velem, édes kettesben? A válasza nem volt meglepő: természetesen igent mondott. De még milyen boldogan mondta… hú, remélem nem csak én élem ebbe bele magam… mert ha igen, akkor bukta utca. Szóval elásom maga, valahova. A főnököm pedig nagyon nem szeretné, ha a hullámat egy fekete kukazsákból kéne kihalásznia valahonnan a föld alól…

Öhm, mindegy. Szóval ott tartottam, hogy… Ruki… ma este, étterem. Akkor fel is hívom a kedvenc helyemet, és foglalok két személyre! Csodás terv… már tárcsázom is.

- Szia – köszön, mikor bepattan mellém a kocsiba. Már a címét is tudom, egyszer múltkor leírta. Nagyon örülök, hogy megadta, így akármikor eljöhetek hozzá. Nem mintha zaklatni akarnám, de azért jó, ha megvan a címe.

- Szia – viszonzom a mosolyát, majd feltekerem a fűtést, és indítom a kocsit.

- Sokat vártál? – kérdezi, miután elindultunk. Rápillantok a szemem sarkából, majd újra az útra figyelek.

- Nem, olyan 5 perce, ha érkeztem… - mondom, amire még mond egy értemet, aztán az étteremig nem sokat beszélünk. Na majd ott…

Egy jó 10-15 percen belül el is értünk a kedvenc éttermemhez, ami mellesleg eléggé messze van tőlem is, meg tőle is, de szerintem megéri. Jó is a kaja, gyorsan ki is hozzák, és a pincérek sem bunkók. Szeretek is ide járni.

Mikor kiszállunk a kocsiból… azonnal megakad a szemem Rukin. Nagyon… elegáns.

- Izé… csinos vagy… - nyögöm ki, miután mellém ért. Csak nagyokat pislog azokkal az édes szemekkel, amik, ha jól látom, enyhén ki vannak sminkelve, majd aranyosan elpirul, és zavarában oldalra nézeget.

- Köszi – mosolyogja.

- Nincs mit, csak az igazat mondtam – mondom, majd elindulunk befelé.

Mikor már rendeltünk, és kiveséztük az olyan témákat, mint például munkahely, szabadidő, háziállat, hobbi… egyszer csak halkan megszólal, miután elénk tették a finom kaját, amit rendeltünk.

- És amúgy… ha már annyira serényen válogattál ajándékot a családtagjaidnak… akkor gondolom meglehetősen meghitt nálatok a karácsony, ugye? Együtt ünneplitek? – kérdezte, amire nekem a szívem szorult össze, mert eszembe jutott… anyu.

- Együtt ünnepeljük… de idén már eggyel kevesebben – mondom, aztán lehajtom a fejem és az asztalterítőt bambulom egy ideig.

- Jaj, ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni… - szabadkozik, mire felnézek rá.

- Semmi baj, nem vagy az…

- Mi történt?

- Tavaly karácsonykor… meghalt az, aki akkor számomra a világot jelentette. Elvesztettem anyukámat…

- Sajnálom… és részvétem. – motyogja, mire megrázom fejem.

- Ne sajnáld, te nem tehettél róla… de mindegy is. Az élet megy tovább, nem igaz? – próbáltam mosolyogni rá, de valahogy nem igazán ment. Azért egy halvány mosolyt megeresztettem felé, aztán csendben megettük a vacsorát, és rendeltünk még inni.

- És neked öhm… van valakid? – kérdezte szemlesütve Ruki, mikor már a kocsim felé sétáltunk. Nem mondom... de ez a kérdés most hirtelen meglepett.

- Nem, nincs – válaszoltam mosolyogva, amire ő is rám pillantott, és ezek után csak beültünk a kocsiba, majd én hazavittem.

Nem volt több mint egy 10 perc az a hazaút. Ideges voltam picit, mert nem tudtam, hogy mit illik tenni első randi után és mit nem. Szabad a puszi? Vagy az ölelés? Esetleg a… csók? Aj, nem tudom, hogy ő mit érez, és ez javában elgondolkoztat engem is.

Mikor leparkoltam, kiszálltunk a kocsiból, és én egészen a kapuig kísértem. Vagyis… kísértem volna, mert… az utolsó lépcsőfokot nem számoltam bele, így majdnem akkorát estem, mint amekkora vagyok. De mivel Ruki már felért, így egy magasak lettünk, és ő épp hátrafordult hozzám, mikor is… szépen megtanultam repülni, és sikerült pont úgy esnem, illetve zuhannom, hogy ajkaink összetapadtak egy pillanatra. Persze azonnal feleszméltem, hogy mi is történt, meg ő is, ezért pirulva elvált ajkaimtól. Basszus… ez volt az első… szájra puszink. Olyan jó ezt kimondani, még akkor is, ha csak a véletlen műve volt.

- Izé, ne haragudj - motyogtam, mire vörösödve és mosolyogva megrázta a fejét.

- Semmi baj.

- És… jó volt a mai este? – tudakoltam meg, hogy váltsak témát. Ő is zavarban van az előbbi miatt, és én is.

- Nagyon jó, jól éreztem magam veled… köszönöm – mondta, majd mintha picit hezitált volna, de aztán egy pillanat alatt történtek az események, és már csak ajkainak puha lenyomatát éreztem arcomon. Azt hiszem… egy icipicit én is elpirultam.

- A-akkor… örülök – nyögtem ki nagy nehezen, mire még jobban elmosolyodott. – És… a jövő héten is ráérsz? – kérdeztem reménykedő és nagy szemekkel, mire édesen felnevetett. Nem értettem… most kiröhögött? De hát én csak…

- Persze, hogy rá. Szívesen megyek el veled… öhm…

- Randira? – fejeztem be a mondatát, mire halvány mosollyal bólintott.

Még megbeszéltük, hogy majd hívom a hét eleje fele, vagy holnap, hogy akkor letisztázzuk, mikor ér rá és jó neki, aztán… búcsúzóul nyomtam egy puszit még az arcára is, amit egy mosollyal viszonzott, majd pár intés után ő bement a lakásba, én meg haza indultam, egyedül, lassan és nagy vigyorral arcomon.

Szeretem a szombatokat.

Ruki POV

Megbeszéltünk, hogy akkor másnap találkozunk, még 6 előtt. Ezután elég sokat jártunk össze, és mentünk el együtt valahova, például kávézni vagy teázni.

Reggel épp valami könyvet keresgélek a könyvespolcon, amit olvashatok, mikor megcsörren a telefonom. Aoi száma villog a kijelzőn, én pedig ezt látva azonnal felveszem. Megkérdi, hogy ráérek-e ma este, majd mikor mondom neki, hogy persze, megkérdi, hogy nem-e mennék el vele vacsorázni. Hát… szívesen elmegyek vele. Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg kedvel engem? Ahj, persze, hogy kedvel! Boldogan kapcsolom be a rádiót, hogy meghallgassam az időjárás milyen is lesz, közben pedig főzök magamnak egy gyors levest. Nos, nem fog este havazni, és annyira hideg sem lesz, szóval tök jó.

Izgatottan megyek a szobámba, és kezdek el kutakodni a ruháim között. Na, szedjük össze a dolgokat… szóval, Aoi, aki elvileg egy jó munkával rendelkező fiatalember, elhívott engem vacsorázni. Mi a következtetés? Nem valami lepukkadt helyre fogunk menni… tehát, még ha nem is öltöny, meg nyakkendő, de elegánsnak kell lennem. Legfőképp valami olyanba kell mennem, amiben Aoinak is tetszem. Hogy miért? Egyrészt: nem tudom, milyen ismerősei vannak, és én nem akarom lejáratni azzal, hogy mondjuk, felveszek egy pink pólót egy ilyen helyre. Másrészt: nem gond, ha egy kicsit kiöltözök, nem?

Így döntöttem egy fekete ingnél, és egy melegebb fekete nadrágnál. Remélem, nem fogok megfázni…
Berohanok a fürdőbe, és letusolok, majd a szobámban felöltözök, és ezután megyek a fürdőbe vissza. Mosok fogat, plusz megszárítom a vizes hajam, majd szokásosan beállítom, mert amikor munkába megyek, akkor is be szoktam lőni, de csak olyan visszafogottabban. Kis sminket is teszek magamra, majd még egy kis parfümöt, és ezután kimegyek a teraszra, hogy megnézzem az időt. Hát így én nagyon fázok, ezért úgy döntök, hogy veszek még fel az ingem alá egy hosszú ujjút. Úgysem látja senki… Mikor ezzel kész vagyok, előveszek valami fekete sapkát, meg sálat, és felveszem őket a kabáttal meg a csizmával együtt. Már épp nyitnám az ajtót, mikor eszembe jut, hogy semmi irat, meg hasonló nincs nálam, így gyorsan visszafutok, és elteszem a telefonommal együtt őket. Mondtam, hogy mindig elfelejtek valamit. Na, ezután már ki is sietek, és Aoi kocsija már a ház előtt is áll. Ahj, remélem, nem várt túl sokat.

- Szia – köszönök, és gyorsan beülök mellé.

- Szia – mosolyog, majd el is indul.

- Sokat vártál?
- Nem, olyan 5 perce, ha érkeztem… - erre kicsit megnyugszom, hogy nem kell rám olyan sokat várni.
- Értem – mondom, majd tökre kussolunk.
A kocsiban végignézek rajta, és megállapítom, hogy megint nagyon jól néz ki. Az utcalámpák bevilágítanak az autóba, így jól látható… Nagyon csinos. És a haja is megint tök jó. – mosolyodom el. Ezután hamar odaérünk az étteremhez, így kiszállunk a kocsiból.

- Izé… csinos vagy - mondja, miután kiszálltunk. Egy ideig csak nagyokat pislogok rá, majd zavaromban elfordítom fejem, és mást szemlélek.

- Köszi.

- Nincs mit, csak az igazat mondtam.

Az étterem egyik nyugis és csendes helyében ülünk le, majd rendeljük meg, amit enni szeretnénk. Míg kihozzák a kaját, beszélgetünk Aoi munkájáról, mert ugye az enyémet már megbeszéltük még régebben, de én csak most tudtam meg, hogy Aoi modell. Hát, nem kicsit lepődtem meg, de mondjuk érthető, hisz nagyon jól néz ki, meg az alakja is nagyon jó.
A többi témánk a szabadidő, ami kicsit unalmas mind a kettőnknek… beszélgettünk arról is, hogy Aoinak van egy cicája. Biztos édes lehet, de én allergiás vagyok sajnos a cicaszőrre. Mikor kihozzák a kaját, megkérdem, ami még érdekel, a karácsonya.

- És amúgy… ha már annyira serényen válogattál ajándékot a családtagjaidnak… akkor gondolom meglehetősen meghitt nálatok a karácsony, ugye? Együtt ünneplitek?

- Együtt ünnepeljük… de idén már eggyel kevesebben – mondja, majd lehajtja fejét, bennem meg az ütő is majdnem megáll. Nem akartam elszomorítani, olyan hülye vagyok…

- Jaj, ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni…

- Semmi baj, nem vagy az…

- Mi történt? – kérdem, mert azért kíváncsi vagyok, de közben nem akarom, hogy nagyon rossz kedve legyen. Mégis megkérdeztem…

- Tavaly karácsonykor… meghalt az, aki akkor számomra a világot jelentette. Elvesztettem anyukámat…

- Sajnálom… és részvétem. – el tudom képzelni, mit érez… a világon a legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet. Egy anyukát senki sem tud helyettesíteni.

- Ne sajnáld, te nem tehettél róla… de mindegy is. Az élet megy tovább, nem igaz? – mosolyog rám, de ez nem az az igazi mosoly. Ettől nekem is elég rossz kedvem lett most.

- És neked öhm… van valakid? – kérdem, miután már a kocsija felé sétálunk, kifele az étteremből. Igazából nagyon is megkedveltem. Nem igazán éreztem még ilyet.

- Nem, nincs. – mosolyog közben, én pedig örülök ennek.

Hamar elérünk hazáig, amit kicsit sajnálok, mert olyan jó volt vele lenni. Otthon meg nem vár más, mint a kihűlt lakás, és az unalom. Jó, persze, az is valami…

A kapunál megfordulok, hogy elköszönjek tőle, ő pedig éppen ekkor botlik meg, és felém esik. Szemeim kicsit kikerekednek, majd sikerül pont úgy esnie, hogy ajkai enyémre tapadtak. Az állam meg az orrom kicsit megfájdult a hirtelen nagy ütközéstől. Pirulva húzódom el tőle, mikor már normálisan megáll a két lábán. Ettől… nagyon zavarba jöttem. Érzem, hogy az arcom ég a hideg ellenére, a szívem meg hevesen ver.

- Izé, ne haragudj…

- Semmi baj.

- És… jó volt a mai este? – kérdi meg.

- Nagyon jó, jól éreztem magam veled… köszönöm – mondom, majd kicsit gondolkozom azon, hogy nem-e lenne baja, ha adnék neki egy puszit, akár köszönet, vagy búcsú jeléül, de aztán úgy döntök, hogy bátor leszek, így közel hajolok arcához, és pironkodva adok neki egy puszit puha bőrére.

- A-akkor… örülök – mondja, én pedig elmosolyodom, főleg azt a kis pírt látva arcán.

Ezután lebeszéljük, hogy valamikor felhív, és lebeszéljük a dolgokat. Én is kapok egy puszit az arcomra, majd elbúcsúzunk, és én felszaladok a lakásomba. Majdnem beesek az ajtón… Gyorsan ledobom cipőim, és a konyhában a pultnak támaszkodva vigyorgok magamban, miután már levettem a meleg ruháim. Olyan boldog vagyok, nem is értem, miért. De… talán azért, mert végre van egy olyan személy az életemben, aki kezd nagyon is fontos lenni nekem. Ez tesz boldoggá. Mint mondtam, már régóta nincs senkim, senki, akit szerethetnék.

Másnap tényleg felhívott, de mondta, hogy nem nagyon fog ráérni, mert nagyon „forgalmas” hete lesz a munkája miatt. Mondta, hogy nem akar olyan sokat dolgozni, mint régen, de most valamiért muszáj, mert a főnöke csak őt akarja. Hát oké… Persze így is találkoztunk, volt mikor együtt ebédeltünk, vagy kávéztunk, mint először, de mind a ketten kicsit fáradtak voltunk. Most az alkalmazottam a boltban pár napig nem is tudott jönni, mert lebetegedett, így akkor nekem kellett ottmaradnom egyedül. Hát az nekem is nagyon fárasztó volt, de nem baj…
Ezalatt az idő alatt megint megtudtunk egymásról pár dolgot… olyanokat, hogy milyen kajákat szeretünk, meg hasonlókat is szóbahoztunk. Azt is lebeszéltük, hogy én nem nagyon szoktam nézegetni ilyen divatlapokat, meg nem tudom én még miket, amiben meg lehet találni őt is pár képen. Hát, ezek után lehet, hogy veszek hasonlókat. Kíváncsi vagyok, milyen a munkájában. Tény, hogy érdekes dolog…
A boltban csak én és Kai vagyunk, mikor ő megszólal.
- Az a sötét hajú férfi… tudod, aki olyan sokat jár ide mostanában… hozzád. – erre bólintok, és figyelek, mit akar mondani, vagy kérdeni. – Ő ki? Udvarlód? Vagy a barátod? – kérdi, én meg nem tudok mit felelni erre. Én sem tudom, ki nekem ő… Amúgy Kai az alkalmazott a boltban.

- Hát… én sem tudom pontosan – motyogom. – Azt hiszem, kedvelem… - mosolyodom el.
- Értem… - mosolyog ő is. És pont ekkor lép be Aoi. Kai elneveti magát, mire én érdekesen pislogok. – Emlegetett szamár… - motyorogja, hogy csak én halljam, majd elmegy, és egyedül hagy minket.
- Szia – köszönök neki mosolyogva.
- Szia – mosolyog ő is. – Végre ma már ráérek… - jön ide a pulthoz.
- Akkor elmegyünk valahova? – kérdem csillogó szemekkel.
- Pont ezért jöttem. – mosolyog rám. – Szeretnélek meghívni megint egy vacsorára, de most hozzám.
- Hozzád? – ámulok el, majd széles vigyorra húzom ajkaim. – Oké. – egyezek bele. Kíváncsi vagyok már a kiscicájára, meg a lakására is. El tudom képzelni, hogy van egy olyan része a háznak, ami tele van az ő képeivel, amint az újságokba is beletettek… Szívesen megnézném őket.
Megbeszéljünk, hogy este nyolcra vár… először mondta, hogy eljön értem, de én nagyon erősködtem, hogy nem kell, elmegyek egyedül, és végül bele is egyezett. 

Mikor hazaértem, azonnal nekiálltam megint készülődni, még idegesebb voltam, mint a múltkori vacsora előtt… Gyorsan lezuhanyoztam, majd eligazítottam a fejem, hogy smink és hajügyileg is jó legyen. Ezután felvettem egy lazább ruhát, most nem akartam annyira elegáns lenni, így egy fekete farmert vettem fel, és egy fehér pulcsit, ami jó meleg. Ügyeltem arra, hogy eltegyem az irataim, telefonom, mindenem, majd mikor mindennel készen voltam, akkor döntöttem el, hogy gyalog megyek. A melegebb kabátomat vettem fel, hogy ne fázzak nagyon. Egy meleg kesztyű, és egy jó vastag, kötött sál, meg sapka… a csizmámat is gyorsan felvettem, és elindultam az ajándékával a kezemben. Ez nem karácsonyi ajándék… karácsonyig még van egy hét. Ezt azért viszem, mert nem akarok úgy beállítani, hogy semmit sem viszek. Ezért vettem délután egy üveg pezsgőt, és egy bonbont. Útközben elkezd nagy pelyhekben hullni a hó, majd hirtelen szakadni kezd. Igazából ez nagyon szép, de… rossz napra emlékeztet. Sejtettem, hogy így lesz ez, pont ezért nem akartam kocsival jönni. Ismerős környéken lakik, így gyorsan odaérek. Igazából még nem voltam nála soha…

Veszek egy nagy levegőt, kicsit már fázom… majd becsöngetek. Hamar nyit ajtót, én meg mosolyogva adom neki oda az ajándékot, amit hoztam.
- Megérkeztem. – mosolygok rá édesen.
- Örülök. Gyere beljebb. – veszi el közben a kezemből a táskát, amiben hoztam neki a pezsgőt meg a csokit. – Nem kellett volna… - néz rám.
- De – mondom, majd leveszem a sapkámat, kesztyűmet, sálamat, kabátomat és a bakancsomat is.
- Hogy elázott a hajad. – jegyzi meg.
- Csak a vége… kint szakad a hó… nem akartam autóval jönni.
- Értem – mondja, majd bemegyünk a nappaliba. Én kicsit furán érzem magam, nem merek leülni, csak amikor mondja.
A cicáját azonnal meglátom, a velem szemben levő kanapén összegömbölyödve aludni. Nagyon aranyos. Kár, hogy nem nagyon simogathatom, mert könnyen befulladok tőle. Pedig nagy kedvem lenne magamhoz ölelni egy ilyen kis szőrgömböcöt.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2015.08.16. 11:27 wonkaboss istenem olyan aranyosak ^^ már alig várom hogymi fog történni *-*