10. rész

Ruki POV

Amikor megláttam az apámat, mintha megbabonáztak volna. Csak akkor eszmélten fel, amikor Kyo kiáltotta, hogy fussak. Ledermedtek. Rettegtem.

- Ruki - fordí maga felé Gackt-sama. - Jól vagy? Mit keresel itt? Neked nem szabadna itt lenned!
- Én... Én csak... - Nem is tudom, mit mondjak, Toshiya... Az apám...
- Nyugalom, nem tud már bántani. Gyere az irodámba! Kyo te is - indul meg előre. Megérzem Kyo tenyerét hátamon, de most nem érzem, hogy égetne.

***

- Ruki, mit kerestél te a démon részlegen? - akad ki Gackt. Na, most mit mondjak? Hogy Kyóhoz mentem? Nem, még a végén belelátnak olyat, ami nincs.
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod?!
- Jaj már, Gackt! Muszáj így vinnyognod? Nem bírom. - Gackt-sama ránéz Kyóra nagyon dühös szemekkel, mire ő csak felteszi kezeit. - Nem szóltam... Akkor is idegesitő a hangja - morogja, de ezt csak én hallom.

***

Egy csomó főangyal meg lett hívva, sőt a démonok közül is a legnagyobbak. Persze, Kyo is itt van. Mellette ülök, a másik oldalamon Gackt-sama foglal helyet. Semmit sem értek abból, amit mondanak. Azt felfogom, hogy apámról van szó, meg arról, hogy el kell pusztítani. Na meg, hogy én se kerülhetek a kezei közé.

***

- Mitől szomorú az én nephilimem?

Ránézek Kyora. Minek szólított? Mielőtt bármit is szólhatnék, hallom, hogy valaki a zárba helyezi a kulcsot - biztos Ruru -, de amikor rájön, hogy nyitva van, benyit. Kyo ekkor már nincs a szobában, de érzem, ahogy az ajka az enyémhez ér. Micsoda?!
- Ruki,mitől vagy ilyen vörös? - áll meg előttem Ruru, majd a kezét homlokomra teszi. - Nem vagy lázas.
- Jól vagyok... csak melegem van. Inkább tanuljunk, jó? - ülök le az ágyamra, ahova követ a
 tancuccaival. Közben azon gondolkodom, lehet hogy hallucináltam?

Az éjszaka furcsa álmaim vannak. Pesze, Kyóval, ki mással? Hajnalban muszáj kimennem a fürdőbe, megmosni az arcom hidegvízzel. Miért vele álmodom?

Azért, mert szerelmes vagy belé!

Ó, ez az átkozott kis hang! Nem fogok magammal vitázni. Nem bolondultam meg és nem vagyok szerelmes Kyóba... Csak tetszik... Egy kicsit.

Ő démon, méghozzá a főnök, én meg csak egy nephilim, akinek az apja egy kitaszított. Se angyal, se démon. Remek.

Reggel nyüszítésre ébredek és amikor kinyitom a szemem, meglátom Kait és a kutyáját. Uruha is most ébredezik, majd vág egy döbbent képet.
- Mi a…! Kai, te mit keresel itt, nem tudsz aludni?
- Csak gondoltam, felébresztelek titeket, mert már dél van. Oké, hogy hétvége van, de ne ennyit aludjatok már.
- És kié ez a kutya? Nem lehet állatunk ,te is tudod…
- Jaj, Ruru-chan, nézd, milyen édes! Kérlek, ne mondd el Gackt-samának, nem akarom, hogy elvegyék tőlem, nincs senkije – kezd el szipogni. Uruhával odamászunk hozzá.
- Ez a hármunk titka, Kai-chan – öleljük meg, majd nevetésben törünk ki.

Kyo POV
 

Nem tudom, hova lett a következő pillanatban, de amikor visszanézek a hatalmas ablak felé, akkor már nincs ott. Mérgesen vágok a falba, én meg sem érzem, viszont ott lehullik a vakolat.

- Kyo! - kiált rám Die, azt hiszi használ ez akármit is. De nem. Egyáltalán mikor jött ide?

- Menjetek vissza - mutatok az iskola másik része felé Gacktra és a reszkető angyalra nézve.

- Neked is jönnöd kell. Összehívom a Rendet - karolja át az angyalkezdeményt, aki csak pislog maga elé. Talán nem is érti, milyen súlyos döntést hozott most a mellette álló...

Átballagunk Gackt irodájába, többen látják a diákok közül, milyen nyugodtan sétálok egy angyal mellett. Nem is tudom, ez melyikünkre nézve kellemetlen - fintorodom el, amikor előre enged az irodája ajtajában. Lehuppanok a szokásos helyemre, Rukit a mellettem lévő helyre vezényeli. Mélyet sóhajt mellettem, de nem néz rám, viszont biztosra tudom, érzi, hogy én őt bámulom.

- Ruki, mit kerestél te a démon részlegen? - dörren rá szinte.

- Nem tudom - motyog félénken, a válaszon én is meglepődöm. Kis hazug...

- Mi az, hogy nem tudod? - Gackt az asztalra csap, mire összerezzen mellettem Ruki.

- Jaj már, Gackt! Muszáj így vinnyognod? Nem bírom!- morranok Gacktra, aki olyan vérengző tekintetet vet rám, hogy tényeg úgy érzem, most fogjam vissza magam, ha nem akarom, hogy kitörjön a harmadik angyal-démon háború. - Nem szóltam - emelem amgam elé védekezőleg kezeimet. Motyogva jegyzem meg, mennyire idegesítő a fickó.

- Sajnálom, Ruki, de össze kell hívnom a Rendet.- hajtja le a fejét, majd feláll. - Induljunk - felállt, én pedig sóhajtva követtem a mozdulatait. A kicsi kérdő tekintetét látva inkább elkapom a tekintetem róla, hiszen végül is ezt nem nekem kell megmagyaráznom neki.Átmegyünk egy nagy terembe, ahol minden egyértelműen csupa fehér és bézs. Elkap az undor... Amikor meglátom Die-t, mellé ülök rögtön. Itt van még pár ismerős, akiket csak különleges alkalmakkor kell látnom – szerencsére. Rukit ültetik Gackt mellé, szegény egy szót sem mer szólni, én pedig nem bírok. Mi az amit érzek? Szánalom vagy sajnálat?


A végén szinte menekülök az épületből. Értelme nem volt ennek az egésznek, csak a nephilimben növelték a szégyenérzetet. Amiket ott elmondtak, azt eddig is tudtam – csapom be az iroda ajtaját magam mögött és elmerülök a saját kis csendemben. Most igazán szükségem van arra, hogy senki ne zavarjon.

Nem sokáig tudok nyugton maradni, mert valami hívogat. Természetesen, a szomszédból – nyújtózva állok fel, elnyomom a cigaretta csikkjét és lerakom a kiürült boros poharat, miután felhörpintem a tartalmát. Elmegyek hozzá – lépdelek nagyokat, de féluton megunva inkább megoldom sajátos módon, és a következő percben már a szobájában állok. Nem vesz észre rögtön, háttal van. De érzem a légkörben azt a keserű, fojtogató szomorúságot...
- Miért szomorú az én nephilimem? - suttogom halkan magam elé, de tévedek, amikor azt gondolom nem hallja. Meglepve kapja felém fejét, de aztán rögtön az ajtó felé fordul. Morranok, amikor én is meghallom a zárban a kulcs csörgését. Ennyit a látogatásról – ugrom ki a nyitott erkély ajtaján, de előtte... elé lépve halványan megérintem ajkaimmal az övét. Hogy miért? Nem tudom, de jól esett..

Elmélyülten sétálok a kihalt udvaron. Sehol senki, már esteledik... Valszínűleg kijárási tilalom – hördülök fel. Gyámoltalan szerzetek – fintorogva nézek az iskola címerén fénylő aranyszínű angyalszárnyakra és a keresztre az felett. Nem értem, hogy bírom ki itt.

- Hé, Kyo – Die kopogás után lép a dolgozómba. - Nem gondoltam, hogy itt talállak még – meglepve lép beljebb. Mégis mit csinálnék ott? Odalent...
- Dolgom van – emelek rá egyre az előttem heverő papírkupacok közül.
- Mi a gond? - ül le elém.
- Semmi.
- Nem így látom.
- Szemüveg – dőlök hátra fáradtan. Neki sosem tudok hazudni, talán az a specialitása, hogy olvas a tekintetemből.
- Mi lenne, ha kiruccannánk? - néz rám jelentőségteljes tekintettel. Azt sugallja, nem-mondhatsz -nemet.
- A legutóbbi ilyen kiruccanásunk azzal végződött hogy a hátamon kellett hazahoznom téged, és akkor is te akartál menni – rakom le a tollatt félmosollyal ajkaimon.

- Hát az...- köszörüli meg a torkát. - Az régen volt – azzal feláll. - Induljunk.
- De Die, én...
- Tudom, hogy nem itt jársz fejben, hanem annál az arany szemű angyalnál... - szakít félbe, én pedig szó nélkül hajom le a fejem. Nyilvánvaló. - Nem tudom, mi történt veled, de sosem láttalak még így. Azt sem tudom, mi közöd ehhez az egészhez, de nem is kérdezem... Talán jobb, ha nem tudom. Annyi viszont biztos, hogy mi most elmegyünk kikapcsolódni. Nők, pia, buli... Na mit szólsz?
- Szóhoz sem jutok. - Lassan felállok, és mellé lépek. Tereld el a gondolataim, tereld el, mert nem akarom magam előtt látni azokat a gyönyörű szemeket.


 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.