|
Extra I.
Choo 2016.11.02. 14:43
Uruha és Ruki afférját követhetitek itt.
Uruha elmeséli hogyan találtak egymásra, Ruki pedig a jelenlegi kapcsolatuk állásáról fog mesélni. :)
I.
Uruha
Én akkor voltam itt pontosan egy éve, amikor Kai megkezdte a munkáját az étteremben. Az
elején csöndes és félénk fiúból hamar mosolygós és nyitott, hozzáértõ szakács lett
mellettem, sõt, mondhatnám, hogy lassacskán félhettem, hogy leköröz. Kiismerhetõ volt,
mint ahogy körülöttem a többiek is, vagy lehet, hogy csak nekem voltak jó megfigyelõ
képességeim, elvégre szinte mindenkit ismertem itt, és mindenkirõl tudtam a legfontosabb
dolgokat.
Természetes, az elején kiszúrtam az árulkodó szemébe nézve, hogy Reita, az egyik
pincérünk, igencsak megmozgatta a fantáziáját. Bár õ nem kapott vissza hasonló jelzéseket,
mint amiket leadott az orrkendõsnek, még sem adta fel. Mondjuk, azok a halvány
próbálkozások, néha valóban észrevétlenek voltak. Vegyük például azokat az elejtett
mozdulatokat, amikor végighúzta a kezét Reita ujjain, amikor kicsúsztatta neki a tálalt
ételeket, vagy amikor olyan félénken rámosolygott, a pincér pedig csak értetlenül
pislogott rá.
Azt hiszem, az elején észre sem akarta venni Kai kedvességét ez az idióta, mert Rukival
járt. Ruki pedig nem kedvelte Kait, gyakran hallottam, hogy különbözõ dolgokkal illeti õt
Reita elõtt, õ meg mit mondhatott volna? Semmit, hiszen nem is ismerte.
A változást a téli hónapok kezdetekor vettem észre. Ruki munkája összecsapott lett,
gyakran hagyott rendezetlenül asztalokat, elejtette a tálcáját, szomorkás volt az arca,
vagy düh játszott a barna íriszeiben. Reita, akirõl tudtam, hogy szereti a munkáját,
nagyon meglepõ sebességgel távozott, máskor mindig ketten mentek el. Szakítottak.
Ezek után elég feszült lett a légkör a munkahelyen, a srácok elkerülték egymást, ahogy
tudták, de a többiek gyakran összesúgtak felettük, már aki tudta, hogy együtt voltak. Kai
nem értette a feszültséget a két pincér közt, ezt akkor tudtam meg, amikor munka után,
beültünk inni egyet és elmesélte, hogy látta õket veszekedni az öltözõben. Nem szívesen
mondtam el neki, hogy az õ Reitája, akiért annyira odavan, járt az egyik munkatársunkkal.
Magára is vette eléggé, láttam az arcán, amikor kitettem az otthonánál.
Már azt hittem, hogy akkor is ilyen fancsali képpel látom viszont, amikor a szabadnapom
után visszamentem dolgozni, ezért meglepetten fogadtam a kicsattanó jókedvét. Csak úgy
szárnyalt, még az a bizonyos rózsaszín köd is ott lebegett körülötte, és amikor Reita
villantott rá egy mosolyt, amilyet eddig még sosem láttam, hogy Kai kapott volna tõle,
azonnal megértettem a helyzet miértjét. Reita burkoltan, de ráhajtott az ártatlan Kai-
chanra.
Az egyszerû kis baráti gesztusokból bensõséges érintések lettek, párszor még ölelést is
váltottak, amikor a kis szégyenlõs Kai engedte, mert azt hitte nem látja õket senki. De
Uruha mindent látott, és mindent tudott, még azt is, hogy Rukit mennyire ette a fene
ezalatt az idõ alatt, és csak még jobban megutálta a szakácssegédemet.
Az egyik délutáni mûszakunkat kezdtük meg, én pont akkor léptem be a konyhába, amikor
Reita puszit adott annak a drága teremtésnek. Elmosolyodtam, amikor megláttam milyen vörös
lett az arca.
– Ti most jártok? – böktem oldalba bizalmasan, halkan suttogva, miközben épp hozzávalókat
szeleteltünk. Kainak zavarában kipottyant a kés a keze közül és szégyenlõsen húzta össze
magát.
– Mirõl beszélsz?
– Pedig igazán úgy tûnik… – fordultam felé, jót derülve a paprikapiros arcán. – Együtt
jöttök, együtt mentek, puszit ad, és akárhányszor kiadod az ételt, rád mosolyog, az elõbb
pedig, amikor én adtam, megkérdezte, mit csinálsz. Mintha nem lenne egyértelmû, hogy
fõzöl… – vigyorodtam el. Reita egyértelmûen kedvesebben viselkedik vele, mint ahogy valaha
Rukival bánt, bár õ sem volt vele egy kezes bárány. Ahhoz képest, hogy õ hányszor
félrelépett abban a kapcsolatban, ahogy hallottam, Reita mindig visszafogadta. Vagyis,
mégsem mindig.
– Hát… Mi csak…
– Azt ne mondd, hogy csak barátok vagytok! – kuncogtam, élvezve, hogy egyre mélyvörösebb
árnyalatot vett fel, nyaktól felfelé.
– Pedig de – pislog rám, mire legyintek, és inkább a figyelmem a hagymáknak szentelem,
újra.
– Vak is látja, hogy vibrál köztetek a levegõ – mondom somolyogva az orrom alatt, nem
törõdve tovább azzal, hogy mentem felrobban a feje. Mert mellette boldogság is látszott a
szemeiben.
Hát, végül is összejött neki az, amire azóta vágyott, hogy idekerült. Reita felfigyelt rá,
és ahogy láttam azon a vérbeli macsón, egyre jobban engedi magát behálózni Kai
kedvességének és szeretetének. Úgy látszik mindenki boldog, kivéve egy valakit...
– Nézd meg, hazaviszi, ezt el sem hiszem, engem be sem engedett ülni a szaros autójába.
Jó, talán az elején, de aztán... – dohogta Ruki, az alacsony termetéhez képest nagyon
hangosan, miközben bevágta a munkaruháját az öltözõszekrényébe. Én már a kabátom vettem
fel mellette, mosolyogva néztem a zsörtölõdését.
– Talán, ha hûséges vagy hozzá, akkor engedte volna. Tudod, valamit valamiért – vontam meg
a vállam, és a nyakamba tekertem a sálamat. Rám nézett a barna szemeivel, a méreg
forrongott bennük.
– Ezt meg te honnan tudod? – fonta keresztbe karjait maga elõtt, miközben beállt elém.
Alig ért a vállamig, ezért nem sokat ért a fenyegetõ pozíciója. Kedves mozdulattal toltam
el az utamból, és elindultam az ajtó felé.
– Teljesen mindegy – válaszoltam és rámarkoltam a kilincsre.
– Én szerettem – motyogta mögöttem alig hallhatóan, de nekem még pont elért a fülemig a
hangja.
– Ha ez így van, akkor most hagyd, hogy boldog legyen Kai mellett. – Hátrapillantottam a
vállam felett. Ruki durcásan felfújt arccal szorongatta a kabátját.
– Olyan tenyérbe mászó a mosolya...
– Kai rendes srác – fordultam felé, õ pedig mérgesen morrant rám.
– Ne kezdd már te is. – Elmosolyodtam a gyerekességén.
– Inkább siess. Hazaviszlek, úgy is hideg van, és messze laksz, nem? – forgattam meg
ujjaim között a slusszkulcsom, mire egy pillanatra megvillant a tekintete, és rögtön
megfeledkezett az elõzõ bosszúságáról.
– Az remek lenne – azzal magára cibálta ruháit, és már mellettem is termett. A kocsimig
nem szóltunk egymáshoz, láttam, hogy elmerült a gondolataiban, ezért nem is erõltettem a
társalgást.
Bekapcsoltam a fûtést, miután elindultunk, Ruki jólesõen sóhajtott fel.
– Elfáradtam ma.
– Sokan voltak – bólintottam.
– Jön a karácsony, mindenki kedveskedik a szerelmével – motyogta maga elé összeráncolt
szemöldökkel, mire muszáj volt felnevetnem.
– Ezt a pukkancs arckifejezést! – Szinte a kormányt csapkodtam a röhögéstõl, de amikor
megláttam a rideg tekintetét, azonnal lefagytam. Ha ezzel ölni lehetne, már rég halott
lennék. Megköszörültem a torkom. – Bocsi.
– Te teljesen hülye vagy. Na, mindegy. Bejössz egy teára? Még csak... fél kilenc –
pillantott a telefonja kijelzõjére. – Kaptam cseresznyevirág teát Aoitól, megkóstolhatnánk
– lebegtette meg az ölében tartott papírzacskót.
– Legyen.
Kényelmesen hátradõltem a fotelben, amíg Ruki feltette a tea vizét, majd csészéket és
harapni valót tett az asztalra.
– Nagyon régen jártál nálam – jegyezte meg, miután kiöntötte a csészébe a teát.
– Igen – nyúltam a gõzölgõ ital felé. Ez most jól fog esni.
– Komolyan, meghív egyáltalán magához téged valaki? – huppant le mellém egy fáradt
sóhajjal kísérve. Nem akartam megjegyezni, hogy Kainal voltam egyszer-kétszer, megkínált a
finom, kókuszos süteményével.
– Nem igazán...
– Nem csodálom.
– Miért? – néztem rá a bögrém takarásából.
– Te nem hallod magad? Alig beszélsz, akkor is úgy beszélsz, mint egy robot – forgatta a
szemét.
– Aranyos vagy – mosolyodtam el, mire elpirult.
– Ember, mi van veled, ez nem bók volt? – nyúlt zavarodottan egy keksz felé, majd felém
tartotta az édességes tálat, így én is vettem.
Mellesleg igaza volt, sosem voltam valami beszédes, mégis, miután megittunk egy kancsó
teát, elropogtattuk az összes rágcsát, még mindig beszélgettünk. Sok mindent megtudtam
Rukiról, olyan dolgokat, amik eddig csak pletykaként jutottak el hozzám, a többiektõl.
Abba is belekezdett, hogy az elején azért csalta meg annyiszor Reitát, mert õ sosem mondta
neki, hogy szereti, és csak féltékennyé akarta tenni, de a végén, valamiért mindig
elragadta a hév és a csókoktól az ágyig szaladtak az események. Mindenesetre ezt furcsának
találtam, de nem nevettem ki a butaságát, így is elég kényelmetlenül érezte magát, ahogy
láttam.
Talán tizenegy körül járt az óramutató, amikor kikísért az ajtóig, ahol összehúzta magán a
kardigánt, amit lekapott a fogasról.
– Köszi a meghívást – fordultam felé a küszöbön, pont amikor elnyomott egy ásítást. Igazán
aranyosnak találtam abban a pillanatban azt a gonosz kis törpét, aki mindig csak szitkokat
szórt a szájából az utolsó pár napban. Elveszett abban a nagy felsõben, a papucsából félig
kilógott a sarka, mert úgy csoszogott mellettem az ajtóig, és kócos volt a haja a kanapén
folytatott fetrengésétõl.
– Megismételhetnénk – bokszolt bele játékosan vállamba, de fáradt volt a mozdulat. A keze
már úgy esett vissza a teste mellé, de még mielõtt odaért volna, elkaptam a levegõben és
az ujjai közé fûztem a sajátjaimat. Nem zavartattam magam, nem foglalkozva a
pironkodásával a szám elé emeltem a kézfejét és ráleheltem egy apró csókot. Nem sokáig
hagyhattam rajta a hideg ajkaimat, mert elrántotta, megfordított és kilökött az ajtón.
– Te idióta – csapta rám az ajtót, de még mielõtt teljesen becsukta volna, kidugta rajta
fél arcát és úgy motyogott nekem. – Holnap találkozunk.
Mosolyogva oldalaztam az autómig, és beülve, mielõtt elhajtottam, láttam Ruki kémkedõ,
aranyos arcát a ház ablakából.
Másnapra sikerült megdumálnom magammal az elõzõ esti cselekedetem miértjét, így anélkül
tudtam Ruki elé állni, hogy zavarban lettem volna azért, mert képes voltam kézcsókot adni
neki. Mint egy nõnek, körülbelül. Elragadott a hév, be kellett vallanom õszintén, ha
másnak nem is, hát önmagamnak, hogy abban a pillanatban vonzónak találtam. Vonzónak.
Az öltözõben találkoztunk. Kapkodva öltözködött, és meg mertem volna esküdni, hogy próbált
a kinyitott szekrénye keskeny ajtaja mögé rejtõzni. Nem hagyhattam szó nélkül.
– Mondd csak, jól vagy? – Bizonytalanul lestem rá, mialatt lefejtettem magamról a vastag
kabátot.
– Miért ne lennék? – Rajtakapottan csapta be a szekrény fém ajtaján, aminek a csattanására
mindketten megrezzentünk.
– Nem aludtad ki magad? – Önkéntelenül pillantottam végig a meztelenAC felsõtestén, az ingét
kezei között szorongatta. Nem volt izmos vagy kigyúrt, Ruki teste teljesen hétköznapi
volt, és bár mindenki tudta, hogy szerette a hasát, nem volt neki úszógumija. Pont jól
nézett ki, tagadhatatlanul jól.
– De. Tökéletesen aludtam. Te meg, ha sikerült abbahagynod a gusztálást, akár el is
fordulhatsz! – dörrent, majd hátat fordított nekem, én pedig reflexbõl felröhögtem.
– Szégyenlõs vagy?
– Olyan éhes tekintettel néztél, mint aki mindjárt rám veti magát, mit gondolsz? –
Sürgetve gombolta ingét.
– Dehogyis.
– Ó, dehogynem. – Immáron begombolkozva, teljes harci díszben, karba tett kézzel
szobrozott elõttem.
– Elpirultál – jegyeztem meg halkan, szórakozottan élvezve a reakcióját.
– Kapd be.
– Ez nekem így túl gyors, Ruki.
– Baszd meg.
– Az elõbb szóltam, Ruki. – A vigyorom teljes volt.
– Á, utállak, Uruha – viharzott ki, maga után becsapva az ajtót, én pedig elnevettem
magam.
Hogyan nem vettem észre, hogy ez a srác ennyire édes?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
