|
12. rész
2016.12.28. 15:39
12. rész
Ruki
Gondolom, nem kell mondanom, hogy ezek után fogtam magam, és kirohantam. Hallottam, ahogy Kyo utánam kiált, de nem álltam meg. Össze vagyok zavarodva. Furcsa érzések kavarognak bennem, és még az apám is… Semmit sem értek.
Az iskola mögött van egy kis faház. Itt tarthatják a diákok a bicajt, vagy bármi ilyet. Mivel tél van, senki nem jön ki ide. Beülök az egyik sarokba, és elkezdek sírni. Nem túl férfias, de ez van. Annyira jó lenne ezt valakivel megbeszélni, de Kai-channak sem mondhatom el, és még Uruhának sem. Senki nem tudhatja, hogy mit érzek, vagy mit kezdek érezni Kyo iránt. Még magam se tudom igazán...
Na, jó Ruki, ne szenvedj, nem egy tizenéves tinilány vagy, hanem elvileg pasi. Leporolom a nadrágom, visszasétálok a suliba. Gackt-sama jön szembe velem, és kíváncsian néz rám.
- Ruki, rád nem Kyo vigyáz?
- De... - Mit mondjak neki? Nem akarom, hogy kiderüljön, mit érzek meg... ez tilos is. - Lehetnék inkább Gackt-sama irodájában? A barátaim is közelebb lennének, és azért hiányoznak is.
- Persze, Takanori. Akkor gyere velem. Közben szólok Kyónak, hogy nálunk maradsz inkább.
„A szólok Kyónak” nem úgy sült el, ahogy tervezte. Éppen a kanapén csücsülök és olvasok - Gackt mellett mást nem lehet -, amikor Kyo bejön, vagy inkább betör.
- Hogy rohanhattál csak így el? Rám voltál bízva! Ha bajod esett volna, kaptam volna a fejemre ettől az angyaltól itt! -Gacktra mutat. – És mi az hogy nem akarsz ott lenni?
Most erre mit mondjak? Inkább semmit. Nem nézek rá, olvasok tovább. Megunja, majd hallok egy nagy ajtó csapódást. Felnézek, és látom Gackt-san értetlen fejét. Addig jó, amíg nem jön rá, mi van kettőnk között. De végül is... Nincs is semmi.
Amíg Gackt-san nagyon agyal, kisétálok a szobából, hogy ne vegyen észre. Nem akarom, hogy számon kérjen, mi volt ez.
Az udvaron épp visszafordultam, amikor meghallottam, hogy a nevemen szólítanak.
- Ruki! - Megfordulok és meglátom az egyik osztálytársamat, a nevét nem tudom, mert nem valami beszédes, de most valahogy furcsán néz és viselkedik.
- Mit szeretnél? – Hátrálok, mert felvillan a szeme.
- Apád küldött! – Már őt is behálózta volna? - Azt mondta, vigyelek oda, hogy együtt leigázhassátok a világot.
- Bocsi, de inkább kihagynám. Te is jobban járnál, ha nem apámhoz csatlakoznál!
Próbálok elfutni, de valami láthatatlan erő körülölel, és nem bírok mozdulni. Érzem, hogy forrósodik a levegő, és a bőröm is. Fájdalmasan felszisszenek. Érzem, ahogy a vérem végigfolyik a bőrömön, majd térdre esem.
Ködös lesz az agyam, érzem, ahogy az angyali énem elhagy, és egészen más kerül a helyére... A gondolataim egy név felé terelődnek a szemem koromfekete lesz, majd azt a bizonyos nevet kezdem el motyogni.
Kyo, Kyo, Kyo...
A osztálytársam és köztem megremeg a föld, majd beszakad. Kinyitom a szemem, látom, ahogy Kyo emelkedik ki a mélyből, ördög alakjában, izzó testtel, hatalmas fekete szárnyakkal.
Tűzgolyókkal lecsap a földre, és az osztálytársam felkiált, de menekülni próbál. Nem tud, Kyo elkapja és egyszerűen a kezében törü szét a koponyáját. Belül én ezt kívánom, ezt kérem tőle, ezt parancsolom neki. Ölje meg!
Mi ez az érzés?
Itt adja fel a testem, és összeesem. Arra még emlékszem, hogy mindenki ott van körülöttem, de ezután sötétség következik.
Kyo
Ruki kirohant, én pedig döbbenten ülök a földön, meredek ki az ablakon, az égszagadásra.
Talán egy jel lenne? Még mit nem...
Nyögve tápászkodom fel, ahogy felállok, megakad a szemem a paplanon lévő gyűrődéseken.
Szégyentelenül rámásztam egy védtelen angyalra, aki ráadásul kölyök még. Így is kijár neki a rosszból, mit művelek vele?! Tudom, hogy benne a romlottság, én pedig, amint a közelembe kerül, elő akarom ezt csalogatni belőle, akár az előbb. Ha nem lök el, ki tudja mit csinálok vele? Tovább akartam menni, érezni akartam a bőrét a sajátomon, az ajkát az enyémen, megállítani az időt, felperzselni mindent magunk körül, hogy csak ketten maradjunk a mindenségben.
De nem lehet. Ő nem akarja ő nem akarhatja, ahogy én sem. Meg sem fordulhat a fejemben többé ehhez hasonló, iránta érzett vágy.
A kezeimbe temetem az arcom, idegesen dörzsölöm meg. Hát idáig fajult a játszadozás... Valami tényleg van ebben a fiúban, ami különlegessé teszi, hiszen miért szeretne bele az Alvilág egyetlen ura egy semmirekellő nephilimbe? Miért tenné? Kifelé meredve várom a választ, de nem jön. Az erkélyablakon kopogó vízcseppek nem adtak magyarázatot, csak gúnyolódva folynak le a semmibe, mint arcon a könnyek.
Nem hezitálok tovább, utánaeredek, követem az illatot, amit már rég megjegyeztem.
Hamar megtalálom, azonban megtorpanok, amikor megérzem a keserűséget a levegőben, elhullajtott könnyek szagát. Összegyűlik bennem a düh, úgy rontok be Gackt irodájába, és Rukit keresem a tekintetemmel, ő viszont elfordítotja a fejét.
Rákiabálva adom ki a dühöm, pedig jobban érdemelném én meg azt, hogy valaki alaposan beverje a képem.
A felismerés, hogy bűntudatot érzek, megrémiszt, viszlát nélkül rohanok ki a helyiségből. Mint akit üldöznek, úgy szedem a lábam, ami félúton teleportálásba fullad, de nem koncentrálok, így Die íróasztalára zuhanva érkezem. Az én fájdalmas nyögésemet, az ő döbbent nyikkanása követi.
- Te meg...
- Egy kibaszott szót se mondj! - Felkaparom magam, és lesimítom a ráncokat a ruhámon. Forrongok.
- Rossz passzban vagy - jelenteti ki, és próbálja a megfelelő kupacokba rendezni az általam széttúrt irathalmazokat, amiknek a fele a földre hullott.
- Olyat mondj, amit nem tudok. - Lehuppanok a fal mellett álló kanapéra és kigombolom az ingem legfelső gombját, de rá kell jönnöm, hogy nem az szorítotja a torkomat.
- Csak nem megint a nephilim? - hajol le lehullott papírokért, de megakad, amikor felmorranok.
- Már mondtam, hogy...
- A neve Ruki, tudom - neveti, viszont engem nem ragad meg a hangulata.
- Akkor meg?
- Jó, ne harapd le a fejem! - Védekezőleg feltartotja a kezét, mire vállat vonok. Semmi energiát nem érzek magamban. A bűntudat így elveszi az ember erejét? - Csak a gond van vele. - Bólintok. - Megint Gacktnál van?
- Ott. - Ökölbe szorul a kezem.
- Nem lesz ott jó helye. Megértem, hogy tart a helytől, de ezerszer védettebb ez az oldal.
- Ne nekem magyarázd.
- Voltál nála?
- Onnan jövök. - Kár lenne hozzátennem, hogy nem kérlelni voltam ott.
- Akkor megpróbálom én is. - Erre már felkapom a fejem, és nem kerüli el a figyelmem Die villanó tekintete. A szemembe nézve húzza fel a szemöldökét, én viszont meg sem próbálom előle elrejteni a gondolataim. Azt, hogy menekülni akarok Ruki elől. - Ha sikerül, megcsinálok neki egy szobát a keleti folyosón. Menj nyugodtan vissza. - Elmosolyodom, ahogy ő is.
- Ha tudnám hogyan kell, most hálás lennék.
- Ugyan már. - Nyújtózva kel fel a párnázott irodai székből, hátra fésüli a homlokába lógó tűzvörös tincseket, majd kihívóan mered rám. - Korántsem vagy annyira rossz, mint amennyire az akarsz lenni, Kyo.
Már nem láthatja, ahogy felpattanok a meglepődöttségtől, mert csettintve tűnik el a szemem elől.
Órákig gondolkodom a szavain, amik újabb szöget ütöttek a fejembe, plusz gondként függnek rajtam.
A bugyraimban lévő forróság sem tud most öntudatlan álomba ringatni, és úgy érzem most az egyszer kifogtak rajtam, nem találok megoldást. A tetteimet nem tudom semmissé tenni, az érzéseimet pedig... Állj, a miket? Röhögve csapok a hasamra, de rögtön elkomorulok. Nem gyengéd érzelmek, csak mindent elsöpörni akaró vágy a tiltott ellen. Ő a tiltott gyümölcs, én pedig az ember vagyok, a saját démonom pedig... a vágyakozás. Nem holmi szerelem.
De ha ez így van, miért érzem úgy, hogy hazudok magamnak?
Mielőtt sikerül újabb vitába szállnom magammal, forróságot érzek a mellkasomban, majd szépen lassan az egész testem bizseregni kezd a bőröm alatt.
Hallok egy hangot, egy nagyon ismerős hangot, de mégsem a megszokottat. A nevemen szólítgat, hív engem, a segítségemet kéri. Azt az erőt, aminek csak én vagyok a birtokában.
A testem átalakul, felordítok, ahogy a szárnyaim felszakítják a bőrt a hátamon. A ruháim szakadtan hullnak a földre, ahogy a bőröm vörösen izzani kezd. A szarvaim kiemelkednek a homlokomból, a körmeim karmokká növik magukat, a hajam ezüst színt vesz fel, az arcomba hullik. Érzékelem, ahogy átjár az igazi erő, aztán a következő pillanatban elragad az örvény, zuhanok majd kiemelkedem. Egy angyallal találom szembe magam, egy olyannal, akin ördögi mágia ül, de nem ő hívott elő. Hallom a hangot tompán mögülem, Rukiét, de nem tudok megfordulni, mert utasít. Arra, hogy öljek.
Az energia tűzgolyókká gyűlik a tenyeremben, amiket gondolkodás nélkül lövök az angyal felé, de csak az egyik találja el. Ruki dühe az én dühömmé válik, nem hagy gondolkodni azon, hogyan tudja alkalmazni a nigromantiát, talán ő maga sem tudja.
- Mi ez? - Reszketeg hangja betör a tudatomba, megrezzenek a hangra, és nehezen kerülöm el az ellenfelem támadását.
Eggyé váltak a gondolataink, ahogy Ruki megidézett engem a negromantia segítségével.
Nyugalmat erőltettek magamra és próbálok így hatni rá, ami végül nem sikerült. De egy pillanattal később Ruki újra parancsol, az az énje, ami egészen eddig lappangott, most a felszínre tör és addig nem enged el, amíg el nem pusztítom azt, amitől retteg.
Kitárom a szárnyaimat és sebesen repülök az áruló angyal felé, aki rohanva próbál menekülni. Nem jár sikerrel. A hajába markolok, a karmok felsértetik a fejbőrét, kicsordul a vörös vére, a kezemen érzem a melegét, ami a bőröm alól szivárgó erőnél is forróbb. Végül összeroppantom a koponyáját.
Ruki félelme elenged, visszahúzódik a gonosz energia a bensőmbe, és én meztelenül rogyok a földre. Hallom az ő kiáltását, de nem tudok megmozdulni.
Nem bírom felfogni, hogy Ruki mit tett. Azt, hogy használatra idézett engem
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
