Uruha

Kimondtam azt az egyetlen szót, mit évekig képtelen voltam bárkinek is. Szemébe néztem, s habár könnyeimmel küszködve, de kimondtam azt, hogy szeretem. Ő is megtette. Kimondta, és be is bizonyította, nem csak szavakkal, hanem tettekkel is, apró gesztusokkal. Napról-napra jobban szerettem őt, ami számomra is megmagyarázhatatlan volt. Mindeddig úgy vélekedtem az egészről, hogy a szerelmet, mit iránta érzek, már nem lehet hová fokozni. Most meg kiderült, hogy van felsőbb szint, sőt szintek. És ő is így gondolta. Már azon az első napon, amikor végül egymásra találtunk mindketten tudtuk, hogy az, mi kettőnké, senki sem veheti el tőlünk.

***

- Yuu, menjünk haza - suttogtam fülébe, mire felnyalábolt a földről, majd ölébe véve szállított ki az autójához. Kicsit feszélyezve éreztem magam akkor, és őszintén azt sem tudtam mire számítsak. Első ép gondolatom az volt, hogy hazamegyünk, és letámad, ami bevallom, cseppet sem lett volna ellenemre, sőt. Már olyan régóta sóvárogtam utána, hogy képes lettem volna akár önként alá feküdni, hogy végre érezhessem őt, ajkait, mik felhevült bőrömet kényeztetik apró csókokkal, ajkait ajkaimon, teste melegét enyémen. Már csak attól kemény voltam, hogy mindezt elgondoltam. 

Yuu valamilyen dalt dúdolgatott éppen, valami általam ismeretlent, én meg nem tudtam mit tenni, kicsit kínosnak éreztem a helyzetet.

- Yuu, most mihez fogunk kezdeni? - kérdeztem tőle akkor, nem kicsit kétségbeesve. Ez a két dolog lebegett akkor a szemem előtt. Yuu és a Gazetto. 

- Kou, ezt még alaposan át kell gondolnunk, de vannak ötleteim. - mosolygott rám biztatóan. - Ne félj, minden rendben lesz, meglásd... 

- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan.

- Mit? - Kérdezte kissé értetlenül.

- Azt, hogy ilyen kedves vagy velem, és hogy segíteni akarsz - válaszoltam kissé pironkodva. - Szeretlek... - suttogtam, inkább csak magamnak, mintsem neki, de úgy tűnt, hogy ő is meghallotta.

- Én is nagyon szeretlek - pillantott felém egy piros lámpánál, és merészkedett egy apró csókocskát is lopni, amitől azon nyomba felpezsdült a vérem. Akartam én azt az embert, akár rögtön, ott abban a pillanatban.

- Yuu - sóhajtottam elszakadva ajkaitól. - Kicsit siethetnél... 

- Mi lett ilyen sürgős, Ruru? - kérdezte vigyorogva, amitől nekem is jó kedvem lett. - Csak nem kívánsz? - simította karját combomra, mire átjárt a borzongás. - Ezt egy határozott igennek veszem... - sóhajtott egy hatalmasat, majd kezével kitapintotta a lényeget. 

- Az istenit... - sóhajtottam fel. - Yuu, ha nem igyekezel, esküszöm, itt helyben az öledbe mászom... - sóhajtottam fel, amint kezét bevezette nadrágomba, majd kényeztetni kezdett. 

- Bánnám én azt? - kérdezte egy sunyi vigyorral az ajkain, amivel sikerült rendesen megdöbbentenie.

Szerencsénkre nemsokára megérkeztünk, hozzá. Áldottam az eszét, hogy meggondolta, ott alkalmasabb lenne, tekintettel arra, hogy mindketten igencsak felhevült állapotban voltunk. Az előszobáig tartott mindkettőnk akaratereje, nekem csak annyi kellett, hogy meglássam, amint bepucsít előttem, neki meg csak annyi, hogy se szó, se beszéd, rámásszak. Azt hiszem egyikünk sem bánta, hogy úgy történtek a dolgok, ahogy.

Hosszasan kényeztettük egymást, nem kevés örömet szerezve a másiknak. Yuu akkor úgy érintett, mintha már régóta ismerné testem minden apró porcikáját, és jómagam is büszke voltam, hogy képes voltam belőle bizonyos, igencsak izgató hangokat kikunyerálni. 

Nem harcoltunk a dominanciáért, mindketten tisztában voltunk a helyzetünkkel, talán már akkor, amikor egyáltalán megfogalmazódott bennünk az, hogy egyszer majd intim kapcsolatba kerülünk. Ő volt az, ki uralkodott testem felett és én voltam az, aki kiélvezte fogságának minden pillanatát. Mert igen, egy ideje már az ő rabja voltam. 

Ajkaival kényeztetett, miközben próbált kellően előkészíteni az aktushoz. Nem mondom azt, hogy nem volt kellemetlen, nem nyöszörögtem, de viszonylag eléggé jól tűrtem, amit ő sem felejtett el megjegyezni. Nem használt óvszert, mindketten fölöslegesnek véltük a plusz rétegeket, mellesleg Yuu igencsak nagy méretekkel volt megáldva, de talán én sem panaszkodhatok. Még az utolsó előtti pillanatban is bocsánatért esedezett, amiért kénytelen bántani engem, azonban nem tudtam rá emiatt haragudni. Szótlanul tűrtem, amint egy erőteljes mozdulattal belém vezette magát, majd  szép lassan folytatta útját, míg teljes hosszát meg nem kaptam. Mindkettőnk ajkát egy-egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, miközben próbáltuk szokni a helyzetet. 

- Szűk vagy... - sóhajtotta, miközben fejét nyakamba fúrta.

- Mint aki még sosem volt hasonló helyzetben... - sóhajtottam én is egy nagyot.

- Szűz vagy? Izé, voltál? - kérdezte zavartan, mire elnevettem magam. Olyan aranyos volt azzal az ilyedt arcával. - Megrontottalak... - sóhajtotta vigyorogva, mint aki épp a kedvenc nyalókáját kapta meg mert jó gyerek volt.  

- Megrontottál... - mosolyogtam rá boldogan, majd ajkaira hajoltam egy pihekönnyű csókocskáért.

- Nem úgy nézel ki, mint aki ezt nagyon bánná... - suttogta, fülemet harapdálva.

- Egy pillanatig sem... - mozdítottam meg csípőmet, mire vette a jelzést, és lassan ringatni kezdett minket a gyönyör felé.

Azon a napon számtalanszor egymás karjaiban végeztük, volt, hogy csak öleltük egymást, miközben a beálló helyzet orvoslásán gondolkodtunk, volt, hogy orálisan elégítettük ki egymást, vagy éppen repetáztunk a konkrét aktusból.

Azon a napon, azokban a felejthetetlen pillanatokban véglegesen beleszerettem Yuuba. Boldog voltam, hogy nem kell tovább titkolóznom, hogy nem kell a lebukás miatt rettegésben éljek, de legfőképpen az tett boldoggá, hogy Yuu is tiszta szívéből szeretett engem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.