Aoi

Ru ma hosszasan készülődik, nem mintha egyébként nem tenne így.  Most azonban már szerintem is kicsit túlzásokba esik. Nem sminkel vastagon, csak egy vékony réteg alapozót tesz fel, halványan kihúzza feketével a szemét, a kiszáradt ajkait pedig egy kis szájbalzsammal kényezteti.

A ruháival ennél választékosabb. Elsőre kizárja azokat a darabokat, miket turné alatt szokott hordani, másodjára a kihívó, sokat sejtető ruhaneműket is, a szolidak között kutat.

Kissé értetlenül nézem, amint kiválaszt egy hófehér szövetnadrágot, egy világoskék inget és egy szintén fehér mellényt, majd előttem illegetve magát kezd neki az öltözködésnek.  Első gondolatom jelen pillanatban az, hogy behúzom magam mellé az ágyba, és agyon molesztálom őt, másodjára azon kezd el járni az agyam, hogy hova készülhet az én virágszálam. Aztán amennyire tovább viszem a gondolatot, egyre értetlenebb leszek. Ezeket a ruhákat általában randevúkon, fontos megbeszéléseken szokta viselni, így míg ő végre elkészül, egyre inkább az a gyanú rajzolódik ki bennem, hogy Kou talált magának valakit.

- Hova készülsz? – kérdem tőle, egy erőltetet mosollyal arcomon.

- Titok! – jelenti ki, és őszintén, nem úgy néz ki, mint aki el szándékozik mondani, hogy hova megy.

Nem reggelizik, még csak nem is kávézik, cipőt húz, majd magához veszi a pénztálcáját és a kulcscsomót a fogasról, és csak az ajtóból szól vissza.

- Majd jövök – ennyi, semmi több.

Percekig üldögélek az ágy szélén, tekintetem a szőnyeg rojtjaival barátkozik, a válaszok Ruruval együtt távoztak a lakásból. A lakásunkból. Talán öt-tíz perc telhetett el, hogy kilépett az ajtón, amikor már nem bírom visszafogni magam. Amikor pedig meglátom a kocsi kulcsait a konyhapulton, végleg elhatározom magam.

Káromkodva mászok be a zuhanyzó alá, mozdulataim gyorsak, most nem a precizitás a lényeg, hanem az idő.

Már öltözködöm, amikor Ru visszatér az itthon felejtett kulcsokért. Nem kérdezi, hogy hova készülők, még csak nem is mond semmit. Kapkodva öltözködöm, a pólóm majdnem fordítva kötött ki rajtam, de ez sem tud érdekelni. A cipőt be sem fűzőm, idegességemben amúgy sem sikerülne, csak húznám vele az időt.

Magamhoz veszem a telefonomat, a kulcsokat és a biztonság kedvéért a tálcám is, majd szinte kiszaladok az ajtón. Míg leérek a garázsba kétszer is majdnem hasra vágom magam a cipőfűző miatt, de ez sem tud érdekelni. Ru a kocsiban ül, valakivel beszélget telefonon, gyönyörű mosolyát innen messziről is látni vélem.

Fortyogva lépek a kocsimhoz, ami az övétől kicsit messzebb parkol.

- Tiszta szerencse, hogy az este nem volt szabad a helyem… - suttogom magam elé, majd inkább besurranok az autóba, s várok. Kellemes kint a levegő, tavasz elején járunk, pontosan Március hetedike van ma.

Ru még egy ideig telefonál, majd valamin elneveti magát, s miután bontja a vonalat, indul is fene tudja hova. Annyi előnyt adok neki, hogy kijusson erről a szintről, majd indítom a kocsit és követni kezdem.

Előbb sosem volt gond, ha valamelyikünk e-képp viselkedett. Kölcsönösen megbíztunk egymásban, most is, szó sincs róla, hogy nem bízok Ruruban, inkább én vagyok az, akiben nem bízom. Mindig attól tartok, hogy Ru, számomra a tökéletesség mintaképe, egy nap ráébred, hogy nem én vagyok, akire szüksége van, aki megdobogtatja a szívét, és előbb vagy utóbb kilép az életemből. Ez a félelem tulajdonképpen az óta bennem van, amióta a sors egymás karjaiba taszított.

Mindig is szerettem benne gyönyörködni, hacsak lopva is, de megnéztem magamnak gyönyörű arcát, formás testét, és bennem volt némi rajongás a játéka iránt is. Ru elképesztően tud gitározni, hozzá hasonlóan talán senki.

Mosolyogva követem a kocsival, kissé bizonytalan vagyok. Félek, hogy valami olyanra derül fény, amit sosem szerettem volna megtudni. Amit jobb lenne, ha Ruru megtartana magának titokként. Ez az érzés pedig egyre inkább erősödött bennem, amikor Ru egy virágos bolt előtt leparkolt. Talán pár percig lehetett bent, nem tovább, majd egy hatalmas rózsacsokorral szállt be a kocsiba.

Elkeseredetten szorongatom a kormányt, miközben ezer meg egy gondolat lepereg bennem. Ru megcsal. Ez a végeredmény, bármin is jár az agyam. Ru elindul, de ezúttal nem követem őt.

Hazafelé veszem az utamat, ezúttal egyáltalán nem sietősen, sőt, mondhatni elég lassú vagyok magamhoz képest. Hanyagul csukom be magam mögött az ajtót, a cipőt is úgyszintén. Semmihez sincs kedvem, élni sem, főleg azzal a tudattal, hogy Ru, akit én annyira imádok, szeretek és tisztelek, megcsal.

Elszenvedem magam az italos szekrényünkhöz. Ruru, aki imád inni, főleg a finom amerikai whiskyt, az összeköltözéskor kikönyörögte, hogy vegyünk egy külön szekrény a finom italainak.

Bort iszom, vöröset, félédest és sokat. Valamilyen európai márka lehet, Ru valamiért jobban szereti a külföldi borokat. Az üvegből egyre inkább fogy az ital, így megbontok egy másikat is. Talán delet, ha megérem ébren, a sok alkohol meghozza a hatását. Egyre inkább tompának érzem magam, gondtalannak, így talál rám az álom.

Finom kezek simogatására ébredek. Kisé hunyorítva nézek fel Rurura, szája sarkába egy halvány mosoly bujkál. Fogalma sincs mennyire kívánatos ilyenkor.

- Yuu, ébredj – kelteget finoman, én azonban nem teszek mást, mintsem tenyerébe hajtom arcomat, majd egy lágy csókot hintek rá. Elmondhatatlanul szeretem.

- Hadd aludjak még egy picit, nagyon fáj a fejem… - sóhajtom, majd inkább becsukom szemeim, s megpróbálok tovább aludni.

- Yuu, gyere, menjünk a hálóba – próbálkozik tovább, így megadva magam neki, hagyom, hogy betámogasson a szobába, majd elterítsen az ágyon.

- Bújj mellém… - kérlelem, de első szavamra is ugrik. Csak a mellényét veti le, kihúzza az ing alját a nadrágból, majd mellettem is terem, hogy karjaival átölelve vezessen át az álomvilágba.

Késő este ébredem, Ru mellettem van az ágyban, orrán szemüveggel olvas valamit. Lassan ülök fel, mégis megszédülök, így egy kicsit még várok, csak öt perc elteltével próbálkozom felkelni. Kimegyek a mosdóba, elvégzem a dolgomat, majd kezet és arcot mosok, de ez sem segít. Egyenként kaparászom le magamról a ruhákat, majd léha mozdulatokkal lépek be a zuhanykabinba, hogy a langyos vízsugárral áztassam magam. Fejem lassan kitisztul, a gondolatok azonban újból megszállják elmémet. Könnyeim hangtalanul megindulnak arcomon, nem tudom visszafogni magam bármennyire is szeretném. A gondolat, hogy elveszítem azt, ki nekem legfontosabb a világon szörnyűbb, mintha valaki alaposan megkínozna, majd otthagyna, hogy haljak meg.

Lassú mozdulatokkal itatom fel testemről a vízcseppeket, tudat alatt így próbálom még egy kicsit húzni az időt. Sőt, nekilátok még borotválkozni is. Csak egy rövid törölközővel a derekamon térek vissza a hálóba, majd a saját felemre sietve, letelepedek az ágyra, háttal Rurunak.

Nem mond semmit, én pedig egyszerűen irtózok megszólalni, mégis, nem tudom mi, talán a féltékenység, talán a remény az, mi szólásra késztet.

- Hol voltál? – kérdezem halkan.

- Titok… - mondja. Válaszából is kiveszem, hogy mosolyog. 

Nem tudom mire vélni a dolgot. Egyre inkább azon kezdek gondolkodni, hogy ki lehet az, aki jobban megérdemli Ru-t, mint én.

- Értem… - csak ennyi jön ki a számon, semmi több. Aztán, mint valami őrült, úgy esek neki a szekrényemnek, majd magamra kapva pár darabot, előveszem a sporttáskám, s belehajigálok pár ruhaneműt.

- Hova készülsz? – áll utamba Kouyou.

- Titok… - felelem vicsorogva, amit ő elképedve fogad. Nem foglalkozom vele, otthagyom döbbenetével együtt a hálószobába, majd felhúzom a cipőm, s indulni készülők.

- Yuu, haragszol rám? – állítanak meg szavaim.

Kiáltanám, hogy igen, rázúdítanám legszívesebben minden keserű érzésem, de nem teszem.

- Ru, nem haragudhatok rád azért, mert te már nem szeretsz… - suttogom magam elé, majd a kilincset lenyomva lépnék ki az ajtón, ha Kou gyenge karjai meg nem akadályoznának. Szorosan ölel, alig bírom tartani magam, könnyeim.

- Miért ne szeretnélek, te buta? – kérdi gyengéd hangon, mire könnyeim utat találnak arcomon.

- Kinek vetted azt a hatalmas csokrot? – kérdem elszontyolodva. – Mert, hogy nem nekem, az biztos… - suttogom.

Ru nevetni kezd, a tipikus nevetésével, mely mindig zene füleimnek. Megrökönyödve nézek magam elé, ezúttal ez a reakció szinte pofoncsapásként ért. Mi ezen olyan nevetséges?

- Yuu, te féltékeny vagy – Nem kérdés, nem állítás, ez kijelentés. Úgy mondja, mint aki szentül meg van győződve igazáról, és valóban, így van. Féltékeny vagyok arra, aki elvette őt tőlem.

- És ha igen? – kérdem elkeseredetten.

- Yuu… - fordít magával szembe, majd tekintetét enyémbe mélyesztve dönti egymásnak homlokainkat. – Te vagy az egyetlen. – suttogja. – És jegyezd meg jól, nagyon szeretlek – folytassa mosolyogva.

Kisé bizonytalanul hajolok ajkaira, majd ízlelgetni kezdem azokat. Úgy érzem magam, mint egy ostoba tinédzser, aki túlzásokba esik, mégis, szavai ellenére is ott marad bennem a félsz, hogy majd egyszer talán a jelenet másképp ér véget.

- Amúgy, anyukámnak vettem a virágot – szólal meg hirtelen, egy kiadós szeretkezés után. – Tudod, ma nők napja van, ilyenkor virágot szokás adni a hölgy ismerősöknek – folytatja mosolyogva.

- Az nem Március nyolcadikán van? – kérdem értetlenül.

- De hiszen Yuu, ma nyolcadika van…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.