Natsume

Árva maradtam. Mindig is az voltam.

Az életem egy nagy titok, még előttem is. Volt egy anyám, ki életet adott nekem, s kit én sosem ismertem. Még a nevére sem emlékszem, de talán nincs is honnan tudnom. Apám nem beszélt róla, talán amiatt is, hogy még karon ülő koromba feleségül vette a mostohám.

Anya volt ő is, de nem az én anyám. Számára egy zsák szeméttel voltam ekvivalens, bármit is tettem, bármennyire is próbáltam a kedvébe járni…

Az ő szeme fénye Yutaka volt, a saját fia, az én mostohatestvérem, kit magával hozott, mikor megesküdtek az apámmal.

***

- Uram, mivel lehetek a szolgálatában? – Suzuki Akira mindig is ilyen illedelmes volt. Gyermekkorunk óta ismerjük egymást, a házunkba dolgozó egyik takarítónő gyermeke volt, az én legjobb barátom, és jelen pillanatban is a személyes asszisztensem. Ha mondhatok ilyet, ő volt az a személy az életemben, aki mindig is szeretett, és akit én is szeretni mertem.

- Rei, azért mert hazajöttünk Amerikából, még nem kell magáznod, ha csak kettesben vagyunk… - pillantottam fel rá.

- Ne haragudj, de kénytelen vagyok most is így hozzád szólni, különben le fogunk bukni. Elszoktam már én ettől a szóhasználattól… - sóhajtott fel színpadiasan, mire elnevettem magam. – Ehhez úgy tűnik, még most is értek – mosolyodott el lágyan, majd közelebb merészkedve, leült az asztal másik végébe, pont velem szembe.

- Mihez? – kérdeztem rá érdeklődve.

- Hogy mosolyt varázsoljak az ajkaidra – hajolt át az asztal felett, hogy egy röpke csókot lophasson ajkaimról. – Szeretlek…

***

Valahogy, mindig is kerülgettük a forró kását… Együtt nőttünk fel, pisis korunk óta.

Ő szegény családból származott, én pedig egy olyannak voltam a tagja, ahol sosem nézték jó szemmel a jelenlétem. Talán egyedül a nagyanyám volt az, aki vajmi örömöt tanúsított létezésemért, de ő sem volt soha egy bőbeszédű asszony.

 Apám, ha lehet ilyet mondani, megvásárolta nekem Akirát, az akkor még halk szavú srácot, ki, hogy elrejtse egyes, szerinte szépséghibáit, egy fehér kendővel takarta el az orrát. Ezt a szokását mai napig képtelen volt levetkőzni, holott már évek teltek el azóta, és az a bizonyos testrész, igencsak széppé, ha lehet ilyet mondani, gyönyörűvé fejlődött ki. Engem ez sosem zavart. Mindig is tudtam, hogy egy kissé bogaras, de a barátom volt. Az egyetlen igaz barátom, annak ellenére, hogy százezer yen-t ért az élete.

Talán tíz éves lehettem, amikor apám külföldre küldött el tanulni, pontosabban Amerikába. Nem volt kérdéses a dolog, hogy Reita is velem jön, akire mellesleg én aggattam rá ezt a becenevet, mert az Akirát sosem szerette. Tudtam, hogy ez az egész „Tanulj idegen nyelveket!”, igazából arról szólt, hogy minél távolabb tudjon a családtól, csak azt nem értettem pontosan még akkor, hogy miért. Évek teltek el, míg rájöttem, hogy apám tulajdonképpen így óvott azoktól az emberektől, kik rosszat kívántak nekem.

Tizenöt lehettem, Reita tizenhét, amikor véletlenül bevallotta, hogy ő a fiúkhoz vonzódik. Nem kicsit lepett meg a dolog, de a barátom volt, az egyetlen ember a világon, kit, habár akkor még csak testvérként, de szerettem. Azt hitte, nem leszek képes elfogadni őt így, hogy majd ferde szemmel nézek rá… Térdepelve könyörgött, hogy felejtsem el a dolgot, amikor én még megkövülten, magam elé meredve próbáltam emészteni a dolgokat.

- Figyelj, Natsu… - könyörgött, még a szemei is könyörögtek. – Felejtsük el ezt az egészet, oké? Légy szíves!

Nem értettem, hogy mi játszódik le benne abban a pillanatban, tulajdonképpen csak pár hónappal később jöttem erre rá, amikor naplója a kezembe került, és én azt aljas módon elolvastam. Az első sortól, az utolsóig.

Döbbenten néztem magam elé, nem tudtam, hogy miként kellene ránéznem. Oly hatalmas szeretettel írt rólam a naplójában, hogy teljesen elragadtatott a dolog. Szerelmes volt. Belém.

Én pedig képtelen voltam kezelni ezt a szituációt, így napokig kerülgettem őt, betegségre hivatkozva, ami igazából nem is számított hazugságnak, mert tényleg majd megszakadt a szívem, hacsak rágondoltam.

- Miért kellene elfelejtenünk ezt az egészet? – néztem rá akkor kissé rosszállóan. – A barátom vagy, olyannak szeretlek, amilyen vagy.

Akkor még nem tudtam, hogy talán ezzel okoztam neki a legnagyobb szenvedést, hónapokkal később kifejezetten örültem, hogy akkor így válaszoltam neki.

Előtte nem ismertem mi az a szerelem. Sosem reménykedtem abba, hogy esetleg én is átélem majd, mert igencsak rövid életet jósoltak nekem az orvosok. Mégis, a naplós epizód után, egyre többet kezdtem el olyan dolgokra gondolni, amikről ő írt.

„ Nem is tudja, mennyire kívánatosak ajkai, amikor néha elmered szeme fénye a messzi távolba, oda, hova a hazánkat képzeli. Oly nehéz türtőztetnem néha magam… Képtelen vagyok elfogadni, hogy itt van egy karnyújtásnyira tőlem, de sosem lehet az enyém. Sosem ölelhetem magamhoz, sosem kóstolhatom meg csókra termett száját, sosem suttoghatom fülébe, hogy mennyire szeretem. Néha úgy érzem, teljesen megőrülök, ha nem érinthetem…”

Beleestem, mint vak ló a gödörbe, de tudtam, hogy közeledni felé egyenlő a halállal. Meg akartam őt kímélni mindentől. A világtól, önmagától, a szenvedéstől, mi rá várt, ha valaha beteljesedik a mi szerelmünk, mert nem akartam, hogy újra átérezze azt a kint, amit az édesanyja elvesztése okozott. Ugyanakkor én is szenvedtem.

Eltelt még pár év, mondhatni mindketten játszottuk szépen a szerepeinket, nekem azonban rendesen lelkifurdalásom volt a dolgok miatt. Első sorban, én vele ellentétben, tudtam ő, hogyan érez. Másodjára, bántam, hogy nem adtam egy esélyt magunknak, amikor két év eltelt lassan, semmiféle komplikáció nélkül.

Rohamom volt, mondhatni, hogy a halál kapujából tértem vissza az élők soraiba, s mikor megláttam őt, könnyes szemekkel őrizve álmaim, teljesen megtörtem. Képtelen voltam tovább játszani a szerepem, az egyetlen vágyam az volt, hogy magához öleljen, hogy szeressen…

- Natsu… - oly halkan suttogta nevem, hogy alig hallottam mit is mond. – Jól vagy? – próbálta eltűntetni gyengeségének nyomait.

- Gyere egy kicsit közelebb… - intettem magamhoz, ő pedig készségesen hajolt felém, mit én szépen kihasználva, lehúztam magamhoz egy apró csókra.

Meglepődött, azt sem tudta, hogy mosolyogjon, sírjon, vagy elrohanjon. Gyengéden simítottam végig arcán, mi az évek során férfiassá vált, miközben könnyeim is útnak indultak.

- Ígérd meg, hogy itt leszel velem… - néztem rá könyörögve, mire félig-meddig rám telepedve ölelt át. – De ígérd meg azt is, ha majd nem leszek, boldog leszel, talán valaki mással… 

Nem válaszolt semmit, úgy ölelt, mintha az élete függene attól, hogy mily szorosan kapaszkodik belém.

- Szeretlek… - ismételgette, de nem akartam neki erre válaszolni. Nem akartam plusz okot adni neki arra, hogy majd jobban szenvedjen, ha meghalok. – Mindennél jobban szeretlek, érted? – nézett rám kisírt szemekkel.

- Tudom… - csak ennyit mondtam, akkor úgy véltem talán ennyi is elég. Talán így is mellettem marad majd…

***

Azóta már számtalanszor hallotta tőlem is a bűvös szót, és eltelt biza tíz év, és még mindig rendíthetetlenül szeretjük egymást. A család nem tudja, talán sosem sejtették, mert nem is volt mikor megsejtsék, mivel nem sokat tartózkodtunk otthon. Nem mintha titkolni szerettük volna, de úgy voltunk vele, hogy mi aztán nem mondunk semmit. Ha meg rájönnek, privát ügyük, minket nem érdekel.

- Tudod, ez is egy olyan dolog, amiért beléd szerettem anno – mosolygok rá jókedvűen. – Mert tény az, hogy mindig is értettél a nyelvemen, függetlenül attól, hogy a szószórós értelmében vesszük, vagy metaforikuson…