Aoi

- Kérlek, csomagolj majd be ebből a kiadásból öt példányt, pár perc múlva visszatérek – pillantottam az elárusító felé, aki mosolyogva vette át a kezembe tartott könyvet, hogy valahonnan a hátsó raktárakból keressen elő még belőle négy hasonlót, és azt becsomagolva átadhassa majd nekem. – Köszönöm. – böktem ki még végül, majd gyorsan átléptem egy másik könyvesboltba, hátha találok még valami érdekes, és ritka relikviát.

Akár egy teherhordó szamár mászkáltam végig a boltokat, mindenütt vettem valami olyat, mit nekem nehéz lenne kevés példányba beszerezni, majd a félkész üzletem felé vettem az utam, mi egy nagyobb pláza közepén várt a nyitására.

Mindig is ez volt az álmom. Egy saját könyvesbolt, mit én vezetek, s mi telenes-tele van mindenféle könyvvel, függetlenül attól, hogy milyen irodalmi műfajba sorolható, ha egyáltalán besorolható oda. Most pedig úgy tűnik, végre teljesül az álmom. A sok kín, s szenvedés után, min keresztülmentem egész életemben…

***

Árva vagyok. Sosem ismertem a szüleimet.

Az árvaház igazgatója, valamikor még régen, mielőtt eljöttem volna onnan, azt mondta, hogy az anyám vitt hozzá. Lemondott rólam, mint holmi rongyról, vagy egy olyan termékről, mit a kasszához érve jövünk rá, hogy nem engedhetjük meg magunknak. Akkor nagyon fájt, képtelen voltam elfogadni, hogy az egyetlen ember, akihez valaha tartóztam, egyszerűen eldobott. Az apámról viszont nem tudtam semmit…

Ennek már lassan nyolc éve, azóta mindenféle lehetősséget megragadtam, hogy pénzt csinálhassak. Próbáltam már regényt írni, régebben irodalom tanárom igencsak biztatott a dologgal, de mire a kéziratom a kiadóhoz került, valaki koppintotta, és kiadta a saját neve alatt egy másik kiadónál. Azóta többet nem is próbálkoztam az írással, annak ellenére, hogy ha nekem nem is, de másnak sikert hozott a regényem.

Igazából, akkor azt hittem, majd megszakad a szívem… A történet, mit más, a sajátjának vélt, életem története volt, mit hosszú évekig csak magamban emésztgettem, s mihez hatalmas lelkierő kellett, hogy egyáltalán papírra vetítsem.

Sok olyan seb szakadt fel akkor, amiket sosem szerettem volna megbolygatni. Mégis, tanárom biztatása, s a remény, hogy talán, ha híres leszek, majd anyám is megkeres, arra késztetett, hogy adjam ki magamból minden sérelmemet, fájdalmamat. Mutassam meg a világnak, hogy nekik nincs is miért igazán siránkozniuk, amikor úgy érzik nehéz az élet, mert én, egy húszon három éves fiatal srác, már megjártam a poklot is, miközben ők a családjaikkal ünnepelték a karácsonyt, újévet, meghitt hangulatban, nem holmi idegenek társaságában, kik képesek kikaparni a szemed, egy plusz szelet kenyérért…

Úgy éreztem, mintha valaki ellopott volna belőlem egy darabkát, utólag ennek a hiánya miatt tagadtam meg magamtól az írás örömét, tartva attól, hogy a történet megismétlődik.

Utána többnyire árut hordoztam ki más üzletek részére, vagy éppen jómagam játszottam a beszerző szerepét. A volt munkáltatómtól tanultam, hogy nem érdemes egy könyv miatt leszerződni egy kiadóval. Elég az, ha körülnézel a többi nagyüzletbe, kik nagyobb mennyiségben rendelnek meg bizonyos híres, vagy keresett könyveket, s jómagad tőlük szerzed be.

Az ár mindig is probléma volt, s lesz, mert manapság igencsak elterjedtek az internetes oldalak, hol rendelni lehet rengeteg könyv közül, éppen amelyiket csak szeretnéd, mellesleg a legtöbb nyomdának már webshop-ja is van, ami csak még inkább nehezíti a könyvesboltok életét.

Ennek ellenére, én úgy éreztem, nekem ezt kell csinálnom, ebből kell élnem, ha már, mint író elbuktam, így nagy nehezen sikerült összegyűjtenem annyi pénzt, hogy beindíthassam a saját válalkozásom.

Nem volt ki bátorítson, ki azt mondja, „Csak így tovább!”, vagy „Büszke vagyok rád”. Mindig is egyedül voltam, mint senki fia, barátaim sem voltak igazán, őszintén féltem attól, hogy majd ők is magamra hagynak, hogy bennük is csalódnom kell majd, így inkább kerültem mindenféle közeledésüket az embereknek. Egyedül Ruki volt az, ki rám akaszkodott, még anno, mikor egy árvaházba nevelkedtünk. Azóta is, ha tehetjük, tartjuk a kapcsolatot.

***

- Gratulálok! – lépett be Ruki, a félig-meddig nyitva hagyott ajtón. – Mindig is sejtettem, hogy ha te valamit akarsz, azt el is éred – mosolygott rám jókedvűen.

- Köszönöm – viszonoztam a gesztust, majd magamhoz öleltem rég nem látott barátomat. – Mi szél hozott erre? - kérdeztem rá, hisz Ruki egy másik tartományban telepedett le, egész pontosan szülővárosában, Kyotóban a kedves párjával.

- Mondtad volt, hogy nemsokára megnyitod a saját üzleted, s mivel itt voltam a fővárosba, gondoltam belesek, megnézni, hogy vagy – Ruki az a specifikus ember volt, ki mindig mosolygott. Kivéve akkor, ha valaki kihozta a sodrából, dolog, mi elég ritkán történt meg vele.

- Örülök, hogy látlak – mosolyogtam hát én is rá. - Amúgy milyen ügyben kellett feljönnöd?

- Kyoval szeretnénk örökbe fogadni az unokahúgát… - sóhajtott fel kissé gondterhelten. – Tudod, nemrégiben halt meg a nővére, s a sógora egy autó balesetben, Kyo szülei azonban erősködnek, hogy két meleg férfi mellett a lány nem kaphat jó neveltetést. Kyo meg azon a véleményen van, hogy ők már öregek, és nem is tudják megengedni maguknak, hogy egy nyolc éves kislányt neveljenek, taníttassanak, mert igazából már lassan alig tudnak saját magukra vigyázni – húzta el a száját törpebarátom, ki alig százhatvanöt centi magasnak, ha volt mérhető.

 - Hát, ne haragudj, de erre én nem tudok mit mondani. Engem a nők vonzottak mindig is, fogalmam sincs, hogy mennyire kapna jó nevelést egy lánygyermek két apukától, ezért talán kicsit megértem a nagyszülőket is. – néztem rá komolyan. – Viszont azt is tudom, hogy te egy remek ember vagy, Kyo úgyszintén, és szerintem mindketten jó szülőkké váltok majd.

Még beszélgettünk egy keveset, majd Ruki távozott, sietnie kellett, hogy nehogy lekésse a vonatot. Egyedül maradtam, s már épp kezdtem volna kipakolni a könyveket a dobozokból, mikor kintről veszekedés zaja ütötte meg a fülemet.

A jó öreg Sugizo-san üzlete felől jöttek a hangok, mi már lassan egy hete zárva állt. Hallottam pletykákat, egyesek szerint meghalt az öreg, mások szerint lelépett, senki sem tudta pontosan, hogy mi történt vele, így kíváncsian vettem a lépéseim az üzlete felé, abban reménykedve, hogy viszontláthatom őt.

Csalódnom kellett. Sugizo-san sehol sem volt, viszont a pláza őreivel egy idegen fiatal lány hadakozott éppen, habár igazából képtelen voltam eldönteni, hogy nő-e vagy férfi.

Dús, telt ajkai, fekete szemceruzával enyhén kifestet őzikebarna szemei, s igencsak kívánatos combjai, mik kilátszódtak a combfixnek hála, teljesen elbizonytalanítottak. Olyan volt akár egy angyal. Egy angyal, férfihanggal…

Veszekedtek éppen, tulajdonképpen a pénz miatt, úgy tűnt az öreg adósságokba keveredett, és erről a családjának mit sem szólt, a pláza adminisztrátora viszont igényt tartott az összegre most, hogy az öreg kimúlt.

- Kérem, adjanak csak pár napot… - nézett rájuk szinte könyörögve az ismeretlen fiatal. – Ígérem, hogy pár napon belül visszafizetem az édesapám tartozását…

Megesett rajta a szívem, egyrészt, mert Sugizo-san egyetlen fia állt előttem, kiről már oly sokat mesélt nekem, másrészt, tapasztaltam már én is meg azt, hogy milyen az, amikor pont akkor nincs az embernek pénze, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá.

- Kaoru, adj neki pár napot – szóltam közbe, majd mosolyogva a srác felé fordultam, ki igen csak meglepődött a belépésemen. – Kezeskedem én érte. Hisz te is ismerted a jó öreg Sugizo-sant… Mindig tisztességes ember volt, s ha az itt jelenlevő fiatalember fele annyira tisztességes, mint az édesapja volt, akkor nem kell szerintem attól tartanod, hogy nem kapod meg a pénzed – kacsintottam rá a fiatal srácra, aki ennek hatására teljesen elpirult.