- Kai, kapcsold ki azt a rohadt ébresztőt – nyögtem fáradtan a párnámba, mikozben Kai fészkelődni kezdett mellettem, majd kikapcsolta a készüléket. – Máris reggel van? – kérdeztem nyügősen.

- Sajnos igen – fordult felém, majd lopott egy rövid csókot.

- Kai-chan, csak ennyit érdemelek? – sopánkodtam, majd magamhoz húztam, s hoszassan megcsókoltam. – Így kell azt csinálni... – váltam el kívánatos ajkaitól.

- Telhetetlen vagy... – motyogta maga elé pirosan, majd kimászott az ágyból és a fürdő felé vette az irányt.

Pár perc múlva meg is hallottam a viz heves csobogását, így én sem kéretem magam sokáig, utána mentem. Mit sem sejtve, nyugodtan folytatta magára a kellemes meleg vizet, amikor kinyitottam a tusoló ajtaját és beléptem mögé. Engedelmesen simult bele ölelésemben, miközben ágyékomhoz dörgölte fenekét. Értettem a célzást, így cselekedtem. Ujjaim közé zártam férfiasságát, miközben csupasz vállát kezdtem el csókolgatni. Kezeim önálló életet kezdtek testén, újra és újra felfedve erógén zónáit. Már közel volt a kielégüléshez, amikor keze, férfiasságára kulcsolt, kezemre tévedt, s némán kért meg rá, hogy hagyam abba. Tudtam hogy mit akar, de még mielőtt sikerül volna cselekednem, felém fordul és egy mély csókba vont bele. Ajkaimtól elszakadva egy pillanatra a szemémbe nézet, majd se szó, se beszéd, letérdelt elém és végignyalt rajtam. Lábaim megremegtek a nemvárt tettétől, miközben nyelvével sebesen körözött himvesszőm tetején. Újból végignyalt rajta, majd valami eszeveszett módon kezdte el szívogatni, nyalogatni makkom, míg végül teljesen magába nem fogadott. Felnyögtem a kellemes érzésre, mely szinte az eszemet vette.

Vele mindig minden újnak hatott, sosem volt két egyforma szeretkezésünk. Már majdnem elélveztem, amikor abbahagyta játékát, majd felált és megcsókolt. Imádtam csókjait, már az első perctől. Imádtam ajkait, mik bűnre csábítottak és imádtam testét, mi rabjává változtatott. Ölembe kaptam, összedörzsöltem merev tagjaink, majd kezem elkalandozott fenekén. Kicsit megemeltem csípőjét, amikor már késznek véltem, és magamra húztam őt. Mindketten belenyögtünk a műveletbe, de nem álltunk volna le a világ összes kincséért sem. Vártam, hogy szokjon, közben csókoltam ahol csak értem, szavak nélkül probáltam elmesélni neki, hogy mennyire fontos nekem. Végül ő adta meg a jelet, hogy ideje lenne befejezni amit elkezdtünk.

- Milyen kis heves vagy ma reggel... – sóhajtottam, miközben benne mozogtam.

- Sok a duma.. ahh... – nyögte. Értettem a célzást. Hátát a hideg csempének támasztottam, majd gyorsabb tempóra ösztönöztem magamat. Szinte a falba döngettem törékeny testét, de őt ez úgy tűnt, hogy nem érdekli. Édesen sikongatott, nyögdécselt alattam, s folyton azt ismételgette, hogy: még... még... Nem kellett sok, míg végül mindketten elélveztünk.

Gyengéden mosdattuk egymást a meleg vizsúgár alatt, miközben néha-néha váltottunk egy-egy rövid csókot. Olyan idilli volt az a pillanat, mintha akkor ismerkedtünk volna a másik testével.

- Kou, erébb adnád a vajat? – téritett magamhoz csilingelő hanjga.

- Persze – nyujtottam felé a kért eledelt. – Látom jó a kedved – jegyeztem meg csak úgy, magamnak.

- Fogjuk rá, hogy jó volt a reggelem – kacsintott rám, majd ette tovább a vajas kenyerét.

- Nekem is jó volt... – suttogtam, majd hozzá hajoltam és lenyaltam szája széléről a rákenődőtt reggelijét. – Finom vagy – modtam, mire rám mosolygott, majd egy gyengéd csókba vont. Nem mondtam neki ellent. Szerettem az ilyen heves reggeleket.

Kaival már lassan négy éve, hogy együtt vagyunk és három és fél éve, hogy együtt élünk. Egyikünk sem volt meleg, sőt biztosan álithatom, hogy előttem neki sem volt dolga férfival, akárcsak nekem. Mégis, azon az éjjelen valahogy egymásra találtunk. Mindketten el voltunk veszve, kerestük a helyünk a világban, amit végül megtaláltunk a másik oldalán. Részegek voltunk, amikor legelőször szexeltünk. Ó, igen, az még csak szex volt. Másnap szinte mindenre emlékeztünk mindketten, bűntudatom is volt miatta, addig, amig Kai rá nem vett egy reggeli kis ágytornára. Nem voltunk egymásba szerelmesek, mégcsak közeli barátok sem, csak használtuk egymás testét. Már nem tudom pontosan, hogy mióta kezdtük szeretkezésnek hivni a kettőnk között történő aktust, hogy mióta nem volt többé szex a szex, csak azt tudom, hogy időközben megváltoztak a dolgok. Az elején megelégedtem csak azzal a gyönyörrel, amit tőle kapok, de aztán egyre jobban éreztem magamban a vágyat rá, hogy adjak. Adni akartam, nem csak elvenni, adni, saját magamból egy kicsit. Négy éve, amikor szeretkezésünk végén véletlenül kinyögtem azt az egy szót, teste megrázkódott, szemei könnyel csordultak tele. Abbana  pillanatban nem értettem őt. Abban a pillanatban azt hittem, hogy végleg elvesztettem őt.

- Tán valami rosszat mondtam? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

- Nem, dehogy... – nézett szemembe hosszasan, majd lehúzott magához. Gyengéden csókolt, úgy mint addig még soha. – Én is szeretlek, Kou... – motyogta.

- Min mosolyogsz? – kérdezte. – Ma valahogy nagyon el vagy tévedve gondolataid között... Valami baj van? – Idegesen dobolt kezével az asztalon. Azt hiszem ő tényleg félt, hogy netán baj van.

- Nem, dehogy – mosolyogtam rá. – Tudod, hogy ha bármilyen probléma lenne, azt elmondanám.

- Igazad van, bocsánat – sütötte le a szemeit szégyenlősen.

- Yu, nincs semmi baj. Csak egy kellemes emlék jutott az eszembe – probáltam jobb kedvre deriteni.

- Mesélnél róla? – nézett rám kiváncsian.

- Te is ott voltál, vagy netán elfelejtetted? – néztem rá kacéran. – Az jutott eszembe, hogy milyen boldog voltam, amikor először kimondtam, hogy szeretlek. – hajoltam hozzá egy csókra, amit ő hevesen viszonzott.

- Indulnunk kellene – motyogta megszakitva a csókot.

- Megyünk – mondtam, majd feláltam az asztaltól és a mosogatóba tettem a szenyeseket.

Fél orán belül már a studióban koptatuk a székeket, s probáltunk teljes bedobással a munkánkra figyelni mindketten. Ezzel nem is volt probléma sosem, még akkor sem, amikor még csak kamatyoltunk egymással. Emlékszem, az elején mindketten furán viselkedtünk, amit a többiek a szemünkre is vetettek, nekünk valahogy viszont sikerült kimagyarznunk a dolgokat. Aztán mikor végre elkezdtünk járni, randizni akkor elmondtuk a srácoknak, hogy mi a helyzet. Nem volt egy könnyű feladat, sorra pirultunk egymás kezét szorongatva, mintha az által bátorság szállna belénk. A fiúk csak nagyokat pislogva néztek hol rám, hol rá, míg végül sikerült kibökni, hogy mi a helyzet. Döbenten figyeltek minket, percekig meg sem szólaltak, aztán végül Kira volt az, aki sok boldogságot kivánt nekünk legelsőnek. Az idő lassacskán, de telt, mi pedig egyre jobban összekovácsolódtunk Kaival, amitől ők is teljesen megnyugodtak. Nem mondták, mert nem akartak megsérteni minket, de szívük mélyén féltek attól, hogy a köztünk kialakult viszony zátonyra fut és mindez a banda kárára megy majd. Megértettem őket és most is megértem, ha eféle gonolatok fogalmazódnak meg bennük, mert szivem mélyén én is tartok tőle. Azt viszont biztosan állíthatom, hogy míg mindkettőnkben élnek az érzések, míg mindketten rendületlenül szeretjük a másikat, addig senkinek sem kell tartania eféle dolgoktól. S talán utána sem...

Már nem volt sok az ebédszünetünkig, amikoris a telefonom eszeveszett ricsajba kezdett. Érdeklődve néztem a kijelzőre, ahol egy ismeretlen szám villogót. Néztem, s gondolkodtam, hogy ki lehet, amikor végül elhalgatott.

- Miért nem vetted fel? – kérdezet Kai értetlenül.

- Nem tudom, hogy ki volt... – mondtam.

- Nem a fotosunk volt, a fotózás végett? – kérdezte Ruki érdeklődve.

- Ezt a számom csak ti tudjátok, meg a családom – motyogtam, majd épp eltenni készültem a telefont, amikor újból megszólalt.

- Nem lehet az, hogy a szüleid próbálnak elérni? – kérdezte Kai nyugtalanul. Nem válaszoltam kérdésére, viszont sikerült bogarat ültetnie a fülembe, így felvettem.

- Igen? – szóltam bele egykedvűen.

- Takashima Kouyou? – kérdezte egy idegen hang.

- Igen, én vagyok az. Ön kicsoda? – kérdeztem érdeklődve.

- A helyi rendőrfönök vagyok. Sajnálatos módon rossz hirt kell közölnöm – mondta együttérző hangon, mire lefagytam.

- Miféle rosszhirt? – kérdeztem kétségbeesetten.

- A nővére és az élettársa ma délelőtt elhunytak egy autóbaleset kiséretében. Fontos lenne, ha tudnánk találkozni és megbeszélni a dolgokat. Be tudna esetleg most jönni az örsre? – kérdete érdeklődve.

- Azonnal indulok – mondtam, majd el sem köszöntem, úgy tettem le a telefont.  

- Mi történet? – nézett rám Yu kétségbeesetten.

- Meghalt a nővérem – motyogtam, majd kezembe kaptam a kabátom a pénztálcámmal és a kocsikulcsal, majd kirohantam a teremből.

Szinte nem is érzékeltem az időt, míg a kapitányságra értem. Elvesztem gondolataim között. Mikor beérkeztem első dolgom az volt, hogy útbaigazitást kérjek, majd enyhén szólva szinte berontottam a rendörfőnök iródájába.

- Üdv, őn Takashima-san? – nézett rám kétkedve.

- Igen, én vagyok – válaszoltam sértetten. – Elmondaná, hogy mégis mi történet, és miért volt ilyen sürgős találkozni velem? – néztem rá kétségbeesetten.

- Mint azt a telefonban emlitettem, a nővére és a férje a délelött folyamán elhunytak. Az autóban szintén ott tartózkodott két kiskorú gyermekük, kik apróbb sérülésekkel túlélték a balesetett. Többek között eről szerettem volna önnel beszélni – válaszólta készségesen.

- Értem. Megtudhatom majd, hogy melyik korházban vannak? – kérdeztem.

- Azonnal, amint megbeszéltük a legnagyobb problémánkat. – mondta.

- És mi lenne az? – kérdeztem.

- Mint azt tudja, mindkét szülőnek halála esetében kötelességem szólni a gyámhivatalnak, ahonnan kiküldenek egy szociális gondozót, aki majd eldönti, hogy kinél legyenek a gyerekek. Van esetleg olyan családtag, aki elválalná a nevelésüket? – kérdezte érdeklődve, mire bennem megált a szufla.

- A másik nővérem külföldön él, az édesapám súlyos szivbeteg, édesanyám ápolja, nem hinném, hogy fel tudna nevelni három kisgyereket. – moytogtam magam elé. Szerettem az unokaöcséim és az unokahugomat, nem akartam azt semiképp, hogy idegenek neveljék. Borzasztóan bántott már maga a gondolat, hogy többé nem láthatóm őket, nem láthatom azt, ahogy felnőnek. Valahogy szívem mélyén úgy éreztem, hogy ők az én gyermekeim is.

- És ön? – nézett rám kérdően.

- Én mi? – kérdeztem vissza. – Zenész vagyok, nincs se feleségem, se barátnőm. Egy féfival osztom meg az ágyamat, maga szerint rámbíznák őket? – néztem rá mérgesen.

- Egy próbát megér, nem gondolja? – mosolygott rám elnézően. – Ma már Japánban nem sokat számit az, hogy ki kivel él együtt. A fő az, hogy meg tudja-e adni azt a biztonságot a gyereknek, amire szüksége van. Én azt javasolom, hogy gondolja át, és ha magához szeretné venni őket, tegyen egy próbát.

- Rendben van – felentem.

- Mellesleg a végrendelet felolvasásáig a gyerekek a családtagoknál maradnak. Utólag is, részvétem – állt fel, majd kezet nyújtott és meghajolt. Én is igy tettem. 

A kapitány végül elárulta, hogy hol találom meg az unokaöcséim, majd több szó nem esett köztünk. Nem messze volt a magánklinika, így gyorsan beértem és rövid útbaigazitás után megtaláltam a fiúkat.

- Ruru – motyogta Ryou vidáman.

- Helo – probáltam magamra erőltetni egy mosolyt. – Hogy vagy? – kérdeztem tőle, mig Ryuura pillantottam.

- Jól – mondta, miközben gyengéden végigsimitottam homlokán. – Hol van az anyukám? – kérdezte kétségbeesetten. Nem tudtam mit válaszólni akkor, nem tudta, hogy mi lenne a helyes.

- Minden rendben lesz, Ryou... – suttogtam, miközben magamhoz öleltem. – Minden rendben lesz...

Kint álltam a szobájuk előtt, gondolataimba mélyedve. Azon agyaltam éppen, hogy mostantól teljesen meg fog változni az életem. Új lakást kell keresnem, nagyobbat, minimum négy szobásat és két fürdőset, ahol nyugodtan elférünk öten. Aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mit szól ehez Yu. Mellettem marad majd, vagy egyedül maradok a bajban? Aztán eszembe jutott az édesanyám, elképzeltem, mint ahogy siratja gyerekét és megfájdult a szivem. Tárcsáztam a számukat, s vártam, hogy kicsengejn, miközben azon gondolkodtam, hogy én vagyok a rosszhír vivője.

- Taka-chan – szól bele meglepetten anya a készülékbe.

- Szia, anya – mondtam könnyeimmel küszködve.

- Mi a baj drágám, megijesztesz – kérdezte kiváncsian. – Mi a baj?

- Risa meghalt... – motyogtam.

Pár percig mindketten némám emésztettük a dolgokat. Ekkor fogtam fel én is igazán a szavak súlyát. Aztán anyu kérdezett én válaszoltam és megnyugtattam, hogy majd megprobálom magamhoz venni a gyerekeket. Aggódott miattam, miattunk, értem és Kaiért. Ő is tartott tőle, hogy a tökéletes kapcsolat mi köztünk volt, ma véget ér. Megkértem értesitse Sachiyot a dolgokról, majd végül letettem.

Ott álltam óráknak tűnő percek óta a folyósón, s probáltam nem gondolkozni. Probáltam nem attól rettegni, hoogy magamra maradok. Probáltam nem arra gondolni, hogy Yu elhagy. Végszóra pedig megszólalt a telefonom.

- Igen? – feleltem.

- Kou, minden oké? – kérdezte Yu kiváncsian. – Hol vagy?

- A Hanabi magánklinikán. – motyogtam. – Yu, megtennéd, hogy bejössz hozzám. Kérlek – suttogtam a készülékbe.

- Mond, hogy hol vagy. Azonnal megyek – hadarta. – Kou, ugye jól vagy? – kérdezte szinte kétségbe esetten.

- Yu, jól vagyok. – válaszóltam neki.

Fél ora múlva már egymást ölelve áltunk azon az átkozott folyóson. Sítam, mint valami rossz gyermek, ő meg probált belém lelket önteni. Probálta elmagyarázni, hogy nem lessz semmi gond, hogy minden rendben lesz, nem hagy el, s majd ketten átvészeljük a bajokat. Hogy majd egy kertesházba költözünk jó nagy hálóval és fürdővel. Hogy majd  egy hatalmas francia ágyunk lesz a szobánkban és egy óriási sarokkádunk a fürdőben. A kertünkben pedig cseresznyefákat ültetünk közösen és együtt nézzük majd jövőben virágzásukat. Apró kis hazugságoknak véltem mindezt, mégis probáltam hinni neki. Probáltam elhinni, hogy amit mond, az mind igaz.