Egész délelőtt az újságban keresgélünk a hirdetések között. Tekintettel a körülményekre, a főnök adott két hét szabadságot, Kaival azóta a hirdetéseket lessük.  Elég kevés olyan lakást találtunk, ami megfelelne igényeinknek, mellesleg egy olyan sem volt köztük, mely ne szorulna felújításokra.  Folyamatosan járkálunk az ingatlan ügynökkel, házat nézni, és látom Yu-n, hogy már ő is unja a dolgot.

A törzshelyünkön üldögélünk, várjuk, hogy a pincér hozzánk is elérkezzen, és felvegye a rendelésünket. Mindketten nagyon fáradtak vagyunk, és napok óta nem ettünk rendesen. Én azért, mert egyszerűen nincs étvágyam, Kai meg már annyira próbál segíteni, hogy teljesen elfeledkezik magáról. Kicsit röstellem, figyelmeztethetném, hogy kissé túlzásokba esik, és nem ártana, ha odafigyelne a saját egészségére is, mert én jelen pillanatban még magamra sem vagyok képes vigyázni, nem hogy rá. Nem hogy három kisgyerekre…

Jön a pincér, felveszi a rendelésünket, majd távozik is. Pár pillanat múlva azonban érkezik is a kért italokkal, az ebéd még kicsit késik. Kortyolgatom a kért kólámat, s közben tanácstalanul meredek Kaira.

- Talán azt kellene választanunk, amit harmadiknak néztünk meg… - kezdek bele a beszélgetésbe.

- Kou, az a ház förtelmes… - vág szavamba. – A falak omladoznak, mellesleg csak egy fürdő van, hely meg nincs, ahová ki lehetne alakítani még egyet…

- Igazad van… - sóhajtok fel. – Miért ilyen nehéz ez? Mikor úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk, pár óra alatt megtaláltuk az ideális fészket…

- Talán azért, mert az akkori és a mostani igényeink túlságosan eltérnek. Egy kétszobás lakást könnyebb találni most is, mint egy négyszobás házat… - magyarázza. – Mellesleg, ugye jó lenne, ha nem kellene reggelente órákat utazgatni a stúdióba…

- Talán rossz helyen keresünk… - próbálok valami okot találni arra, hogy még nem sikerült megtalálni az otthonunkat.

Megérkezik az ebédünk is, lassan falatozunk, minden egyes apró falatot alaposan megrágva. Már hozzá vagyok szokva, hogy eképp eszek, különben megülné a gyomromat még a tejbe gríz is…

- Bemegyek a fiúkhoz – szólók oda Kainak, miután végeztem az evéssel.

- Rendben – mosolyog fel rám, egy kanál tejszínhab mögül. – Majd otthon találkozunk…

Nem kap se csókot, se puszit, semmit. Már megszoktuk mindketten azt, hogy a közterületeken a búcsúzkodás már csak ilyen. Az elején megbeszéltük a dolgokat, egyikünk sem akarta, hogy a kapcsolatunk miatt esetleg megromoljon a banda hírneve, vagy bármilyen más hátrányos helyzetbe kerüljenek a fiúk miattunk. Meg aztán, mégis jobb így, a média, a fanok azt tudják, szinglik vagyunk, senki sem zargat minket a hülyeségeivel, nem vagyunk pletykák tárgya, és emiatt veszekedések sincsenek köztünk, kapcsolatunk szilárd és rendíthetetlen.

Bemegyek a fiúkhoz a korházba, már vártak rám, mindketten. Pár napja elmondtuk Kaijal nekik az igazat, nem akartam hazudozni. Kiakadtak, az anyjukat akarták, az apjukat keresték, de végül sikerült lelket verni mindkettőbe. Azt viszont kitűnő örömmel fogadták, hogy majd egy család leszünk, hogy velem, meg Kaijal fognak ezután lenni. Ezért kicsit bűntudatom volt, hogy ezzel kapcsolatban csak féligazságot mondtam nekik. Talán jobb lett volna elmondani azt is, hogy minden bizonnyal bíróságra jut majd az ügy…     

Későn érkezem haza, Kai a konyhában szorgoskodik, ahonnan finom illatok áradoznak. Talán mindenki azt hiszi, hogy kamuzom, hogy csak szóbeszéd az, de Kai igazából tényleg remek szakács. Most is elkápráztat a főzőtudományával, a vacsora istenien finom, és szinte észre sem veszem, hogy már harmadjára repetázom.

- Köszönöm, nagyon finom volt – mosolygok Kaira. – most igazán jól esett a meleg vacsora.

- Gondoltam, hogy majd ízleni fog – vigyorog rám kihívóan. – De szerintem a desszert annál inkább… - kacérkodik, majd átül az ölembe, s egy csókot kezdeményez.

Egész éjjel fárasztjuk egymást, amit szerintem egyikünk sem bán igazán. Későn kelünk mindketten, majd a gyerekekért megyünk a korházba. A két kissrác a körülményekhez képest elég vidám, de szerintem még sok idő kell addig, míg kiheverik a történteteket. Ayako a nővérem anyosáéknál marad a végrendelet felolvasásáig, amit a hétvégére tűztünk ki. Már csak abban reménykedünk Kaial, hogy testvérem említést tett arról, hogy korai haláluk esetében kire hagyják a felügyeleti jogot.  

Kai a vendégszobában ágyaz meg a két gyereknek, sajnos, míg nem sikerül elköltöznünk, addig kénytelenek osztozni az ágyon. Finom ebéddel vár minket, amit nagy örömömre nem kell erővel a fiúkba tömni, esznek ők maguktól jóízűen, mint még soha nem láttam őket.

- Köszönöm, Kai-san, nagyon finom volt – néz kedvesemre csillogó szemekkel Ryo.

- Én is köszönöm, isteni volt – követi testvére példáját Ryu is.

- Mehettek tévézni, ha gondoltok – mosolygok a két kissrácra, akik erre, szinte egyszerre, felkelnek az asztaltól, majd a nappali felé veszik az irányt, ahol letelepednek a tévé elé, s estig a hangjukat sem lehet hallani. Legalább emiatt nem kell aggódnom, hogy valami rosszat csinálnak.

Egész délután az újságot bújom, még mindig keresgélek, annak reményében, hogy netalán tán most találok egy megfelelő házat magunknak. Pár hirdetést bekarikázok az újságban, majd odaadom Kainak is, hogy ő mit szól. Felveszi a kapcsolatot a közvetítővel, és már holnapra lebeszél egy találkozót. Megvan már a programunk, lakásnézőbe megyünk majd.

Reggel kissé nehézkesen kezdődik, a két gyereket szinte alig tudom kiszedni az ágyból, nyügösek. Míg megmosakodnak, Kai reggelit készit, amit már kissé éberebben fogyasztanak el. A kedvük akkor jön meg leginkább, amikor elmondjuk nekik, hogy hova készülünk.

Már a nemtudom hányadik lakást járjuk, amikor végre fellélegzünk, én is, és Kai is. Végre megtaláltuk azt amit kerestünk. A gyerekek elvarázsolva nézelődnek szét, vigyorognak, s megjegyzik azt is halkan, hogy ez a ház isteni. Hát még az ára… Annyi a szerencsék, hogy esetleg egy festés, amit véghez kell vinni felújítás gyanánt, a ház kiváló állapotban van.

Este boldogan bújunk egymáshoz az ágyban, megnyugvással tölt el mindkettőnket a tény, hogy rátaláltunk az ideális lakásra, amit talán már jövő héten lakhatunk is. Boldog vagyok, minden mellékes történés ellenére is. Már van egy kis reménysugár, hogy a gyerekeket majd felnevelhetem én, mint rokonuk, s nem valami idegen, ki isten tudja, miként bánna velük.