Uruha

Vajon létezik élet a halál után?

Egyre többször gondolok erre az elmúlt napokban. Vajon, az apám tudta, hogy meg fog halni?

Rémisztő a gondolat, hogy az ember egy pillanat alatt elveszíthet valakit, ki fontos a szívének. Apámmal nagyon jó viszonyban voltunk gyerekkorom óta, főleg, hogy egyedüli gyerek voltam a családba. Na meg, csodagyerek, mert állítólag anyám hosszú éveken keresztül képtelen volt teherbe esni.

Sosem voltak titkaink, míg itthon voltam, azt hittem ez az őszinteség megmaradt azokban az időkben is közöttünk, amikor én Amerikába mentem irodalmat és újságírást tanulni. Tévedtem…

Apám sosem mesélt arról, hogy anyagi gondjaik lennének… Sosem mondta, hogy emiatt kénytelen volt eladni a családi házunkat, és egy kisebbe kellett költözniük anyával, már lassan három éve. Szíven ütött a dolog, amikor hazaérkezve nem a megszokott környékre vitt a nagybátyám, hanem egy idegen utcába, s egy igencsak kis házikó előtt parkolt le.

Anyám összetörten fogadott haza, képtelen volt akkor éppen beszámolni mindenről…

Délután eltemettük apát.

Azt hittem, hogy majd nyugodtan folytathatom az életem, ha végre sikerül elfogadnom a tényt, hogy apa nincsen, de túl sok sokkoló dolog volt a háttérben, amiket jómagam sem tudtam teljességgel megérteni.

Apám sosem volt beteg, egészséges életmódot folytatott, sőt azt is megmerem kockáztatni, hogy soha életében nem evett semmi édességet, mert a nagyi megtiltotta neki, utána saját döntés volt, hogy nem nyúl a bűnös falatokhoz. Mégis, az orvosok szerint, az édesapám, ki rendszeresen sportolt még ötvenhat évesen is, szívrohamban halt meg.

Nem tudtam úgy visszamenni az államokba, hogy nem derítem ki az igazságot, valamint anyám lelkiállapota is nagyon aggasztott. Egyszerűbb megoldásnak tűnt, hogy felfüggesszem a tanulmányaimat, mintsem magára hagyjam ezekben a kritikus pillanatokban. Azt azonban sosem gondoltam, hogy az apám képes ekkora rendetlenséget hagyni maga után… Emiatt is rágtam magam egyfolytában. Apám egy precíz ember volt, mindent jó előre eltervezett. Így volt ez az én tanulmányaimmal kapcsolatban is, ugyanis az apám, gyakorlatilag a születésem óta minden  hónapban félretett egy bizonyos összeget, hogy majd én, ha szeretném, legyen miből megvalósítsam az álmaimat.

Képtelenség, hogy szívroham volt! – ismételgetem magamban talán már századjára, mégis ennél tovább nem haladnak semerre gondolataim. Mert, ha nem ez az ok, akkor mégis mi? A legfontosabb kérdés pedig: Az orvosok miért pont ezzel zárták le az ügyét?

- Anya… - Mintha itt sem lennék, csak mered maga elé, ez így megy a temetés óta. – Bemegyek az üzletbe körülnézni, meg lassan el kellene dönteni, hogy mihez kezdjünk…

Nem válaszol, csak letörli könnyeit arcáról, majd kissé meghajol előttem, beleegyezését adva a távozásomra, s végül ő is eltűnik a szobája ajtaja mögött. Csak nagyot sóhajtok, mert mást képtelen vagyok csinálni. Mert mégis mit tehetnék? Nem vagyok Isten, nem tudom visszahozni a holtakat…

Az üzletben nagy a rendetlenség, a sok ruha szanaszét van dobva, mintha apám sietve távozott volna az utolsó itt töltött napján. Az első fél órám azzal telik el, hogy rendet rakjak, szortírozom a termékeket az áruk szerint, majd szépen a következő két órában sikerül egy leltárt is készítenem a boltban lévő áruról. A gondok csak akkor kerülnek a felszínre, amikor a könyvelést és a leltárt összehasonlítva, majdnem háromszáz ezer yen hiányt észlelek.

Teljesen kétségbe esem. Első gondolatom az, hogy tönkre fogunk menni, és talán még egy ideig meglesz a betevő falatunk, a kérdés csak az, hogy kitudja meddig?

Anyámat nem érem el telefonon, ki van kapcsolva, és talán nem is olyan jó ötlet rázúdítani a dolgokat, talán csak még nyugtalanabbá tenné a már így is zaklatott lelkét.

Időm sincs felfogni a dolgokat, amikor gyakorlatilag rám törnek a pláza őrök, s egy igencsak illetlen viselkedéssel kezdenek el tárgyalni a havi bérlet kifizetésének késése miatt.

- Én ezt nem értem… - nézek rá a bajszos palira, aki már elsőre sem szimpatikus. – Az anyám azt mondta, hogy fél évre előre kifizették a bérletet, nyugtánk is kell, legyen róla valahol… - kezdek el kotorászni a fiókokban, de nem igazán engednek keresgélni.

- Hiába keresed, mert nincs mit… - int le a bajszos egyik embere. – Valóban kifizette egy fél évre a díjakat, de pár hete felkereste Kaoru-sant, és visszakérte a pénzt, azzal a kéréssel, hogy szüntessük be a szerződést…

Teljesen elképedek. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy az apám képes volt ezt tenni velem, és az anyámmal…

- Mondja csak, lehetne, hogy a szerződést mégse szüntessék be? – kérdem kétségbeesetten, mire a bajszos, az előbbi hozzászólás alapján, Kaorunak nevezett egyén nagyot sóhajt.

- Nézd! Nem fogok kertelni… - kezd bele monológjába. – Az apád azon a bizonyos összegen kívül, kért még tőlem kölcsön egymillió yent… Nem tudom mire kellett ez neki, ő csak annyit mondott, hogy ezzel majd mindent rendbe tud tenni, és, hogy egy hónapon belül visszafizeti a kölcsönt… Ha nem hiszed, hát tessék, itt a szerződés, amit egy közjegyzőnél írtunk alá…

És valóban… Meg van szépen fogalmazva, hogy egy hónapon belül visszafizeti, számokkal, majd betűkkel is fel van tüntetve az összeg, és a szerződés legalján pedig a két idegen aláírás mellett ott virít az apámé is.

Nem tudok mit kezdeni a szituációval, de igazán csak akkor esem kétségbe, amikor észreveszem a szerződés megkötésének pontos dátumát, mi kb. másfél hónappal ezelőtt volt esedékes.

- Kérem, adjanak csak pár napot… - néztem rájuk szinte könyörögve. Abban a pillanatban ez tűnt az egyetlen használható megoldásnak, ugyan is úgy voltam vele, hogy majd, ha nem érzem magam fenyegetve, akkor kigondolom, hogy miként tovább. – Ígérem, hogy pár napon belül visszafizetem az édesapám tartozását…

- Kaoru, adj neki pár napot – szólt közbe egy számomra idegen férfi, aki mellesleg igencsak dögösen mosolygott rám, ebbe természetesen én szépen bele is pirultam, miután sikerült legyőznöm meglepettségemet. – Kezeskedem én érte. Hisz te is ismerted a jó öreg Sugizo-sant… Mindig tisztességes ember volt, s ha az itt jelenlevő fiatalember fele annyira tisztességes, mint az édesapja volt, akkor nem kell szerintem attól tartanod, hogy nem kapod meg a pénzed – kacsintott rám, mi még inkább olaj volt a tűzre, azt hittem ott helyben megfövök a bőrömben…

Kaoru úgy tűnt, hogy elfogadja az idegen ajánlatát, mert egy illedelmes meghajlás után távozott az embereivel együtt. Egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, mintha épp most szabadultam volna meg a halál karmai közül, aki minden nap eljön értem, mert abban egyeztünk meg, hogy majd holnap értem jön.

- Ne aggódj, Kaoru nem rossz ember, egyszerűen csak ő is kétségbeesett… - szólal meg a megmentőm. – Tudod, házas ember, három gyermeke van, egy nagyobb fiú, és két lánya. Aemi és Aina hat évesek, és sajnos sziámi ikrek. Kaoru már a születésük óta arra gyűjt, hogy mindkettőnek majd rendes élete lehessen a szétválasztási műtét révén…

Kicsit megsajnálom a palit, s el is szégyellem magam, hogy csúfakat feltételeztem egy ilyen emberről, főleg, hogy nem is ismerem.

- Amúgy az én nevem Yuu – nyújtsa felém a kezét mosolyogva. – Shiroyama Yuu, de az Aoit jobban szeretem – vonja meg a vállát szórakozottan, mitől kissé nekem is jobb kedvem lesz a körülményekhez képest.

- Takashima Kouyou, Uruha – fogadom el a felém nyújtott kezet, majd szép lassan beszélgetésbe elegyedünk. Sok mindent mesél apámról, a számomra titkokkal kitapétázott három évről, és őszintén elcsodálkozom, hogy minden egyes szavával dicséri az apámat, mintha legalább is a sajátjáról beszélne. De igaz, halottakról jót, vagy semmit…

 - Amúgy a te édesapád? – kérdek rá csak úgy kíváncsiságból, mire igencsak fancsali képet vág. Nem ragozom tovább a kérdést, mert érzem, hogy aknamezőre léptem, s jobb nem feszegetni a húrokat, ő pedig inkább eltereli a szót, nem válaszol a kérdésemre.

- Volt apádnak egy naplója, abba szokta feljegyezni az üzlettel kapcsolatos fontos dolgokat, mint például, hogy melyik üzletnek szállított le az áruból, mennyit, milyen árban, hogy kik fizettek, s kik nem… - hadarja mindezt egy szuszra, én meg alig bírom felfogni, hogy miket mond, mert közben a szája sarkában játszó piercinget lesem. Nagyon kívánatos darab… Mármint az ajkai, habár a piercing sem az utolsó…

Megkérem, hogy ismételje el még egyszer a dolgokat, amit meg is tesz, majd azt is sikerül kideríteni, hogy a megoldásokat rejtő notesz hogyan néz ki, így kicsit megnyugszom, hogy talán mégsem annyira kilátástalan a helyzet.

- Nekem mennem kell… - jelenti be végül, majd az ajtó felé somfordál egy igencsak izgató csípőriszálással. – Tudod, holnap lesz a könyvesboltom megnyítója, s még rengeteg a dolgom…

Csak bólintok, hogy rendben, majd ő távozik még annyit mondva, hogy viszlát, én pedig egyedül maradok egyetlen egy gondolattal a fejembe. Méghozzá azzal, hogy sürgősen elő kell kerítenem apám naplóját, különben nagy bajban leszek…