Reggel – mit is reggel, már lassan dél van – Kana telefonhívására ébredek, miszerint ne feledkezzek meg a ma esti randevúmról a húgával. Pedig, ha nem szól, tuti este jut eszembe, akkor meg már ugye késő bánat, a franc se fog rohanvást készülődni kezdeni. Csak az a baj, hogy gitárosunk túl jól ismer.

 

– Fél nyolckor legyél a rámenes bejáratánál, oké? Hanabi ott fog rád várni – hadarja, azzal lecsapja mobilt. Remélem, nem kell egy-két óránál többet szánnom a lányra. Már így is legszívesebben áttekerném az időt, hogy mihamarabb túllegyek rajta.

 

Fél nyolcig még rengeteg az idő, éppen ezért ráérősen melegítek valami mirelit ebédet, mosogatok, aztán kapcsolgatok a tévécsatornák között, miközben rettegve pislantok párat a különböző helyiségekben lévő órák számlapjaira. Először fél egy, aztán kettő, végül pedig öt rajzolódik ki. Gyorsan repülnek a percek, talán túlságosan is.

 

Nem tesz nekem jót a monotonitás, mivel a többi stúdiós naphoz képest úgy érződik, mintha semmi termékeny dolgot nem tennék. Hiányzik a produktivitás édes érzete, amely az új kiadványnál éri el csúcspontját, és babérjai pedig a turnék, melyeket aztán hónapokig aratunk. Jelenleg úgy érzem, nincs jobb a zenész munkánál, pedig megvannak a maga nehézségei.

 

Épp a kanapén ülök, kezemben a távirányító, a képernyőn meg valamiféle AKB48-s műsor megy, egyike azoknak, amelyeknek számomra alig van értelme. Persze, szép lányok, és valamilyen szinten aranyos a béna angolkiejtésük, de egy idő után már irritálóvá válik a nemlétező nyelvtudásuk. Hiába, a televíziózás már csak ilyen. Nekünk is vannak megkötéseink, meg kisebb szerepléseink, viszont azok mindig remek, családias hangulatban telnek.

 

Az óra fél hetet mutat, mire sóhajtva lekapcsolom a készüléket, és a szobámba indulok, ahol összekotrok a szekrényemből pár ruhát. Egyszerű, ajtós szekrény, az alján pár zoknis fiókkal, könnyedén igazodok el benne. Tiszta alsóval, farmerrel és pólóval a kezemben lépek be a fürdőbe, ahol ráérősen letusolok, így negyed nyolckor lépek ki a lakásom ajtaján.

 

Viszonylag közel lakok a rámeneshez, ezért aztán pontban félkor már előtte toporgok, és minden idegszálammal Hanabi világosbarna tincseit keresem, ám sehol sem látom. Kezdjük ott, hogy minél többet késik, annál később érek haza, ezt tetézve pedig még marha hideg is van, lévén tél elején járunk. Ha nyolcig nem jelenik meg, én ezer százalék, hogy bemegyek.

 

És mit adnak a kamik, mikor megnézem a telefonom óráját, nyolcat mutat, SMS pedig még véletlenül sem érkezett, sem Kanától, sem Hanabitól. Belököm az ajtót, elmotyogok egy gyors köszönést, aztán leülök az egyetlen szabad, kétszemélyes asztalhoz. A pincér sürög-forog párat, aztán már mellém is varázsolja magát, én pedig rendelek egy ráment.

 

Ennyit a randimról, amelyhez úgysem fűztem túl sok reményt, ezért egy pohár szakét is említek a férfinak, aki a következő másodpercben már a pultnál köt ki. Vagy most kezdte a műszakot, vagy már nagyon szeretne szabadulni. Mindkettőt teljes mértékben képes vagyok átérezni, éppen ezért megeresztek felé egy halovány mosolyt, amikor közel tíz perccel később kihozza a rendelésemet. Fáradtan pislog rám pár másodpercig, aztán ismét eltűnik.

 

Ekkor nyílik az ajtó, és teli szájjal vetek oda egy futó pillantást, ám mégis fennakad a tekintetem a jövevényen. Természetesen, nem Hanabi az, nem is számítottam rá, mint ahogy meN-meN-re sem, aki jókedvűen tekint körbe, aztán tekintete megállapodik rajtam. Átszlalomozik az asztalok között, majd végül kiköt velem szemben, ráadásul még közben a pincérnek is sikerül benyögnie, hogy kér még két szakét az asztalunkhoz.

 

– Máris itt hagyott a csaj? – vigyorog rám, én pedig egy szemforgatás kíséretében folytom magamba az ingert, hogy a nyilvánosság előtt tarkón csapjam. Egy pár, illetve egy kupacnyi tinédzser van rajtunk kívül az üzletben, de sem a közeli iskolák, sem pedig a munkahelyek heti témájává nem akarok válni. Pláne azért, mert a kiadó páros lábbal rúgna ki minket.

 

– Mondok neked jobbat: el se jött – vonom fel a szemöldökömet, és letéve az evőpálcikákat, meghúzom a szakét. Az alkohol kellemesen csípi a torkomat, kissé mintha fejbe is kólintana, de egyelőre csak finoman, akárcsak a meleg, nyári szellő. Remélem nem fogok túlságosan lerészegedni, főleg nem meN-meN előtt.

 

Ő persze szórakozottan figyel, lötyögteti a saját adagját a pohárban, végül egy hajtásra kiissza az egészet. Ahogy az ember várná tőle, szinte immúnis az alkoholra, az én valószínűleg kissé már ködös tekintetem élénk, józan szempárral találja magát szemben. Legalább ne ő lenne itt, és ne most! Ráadásul milyen szerényen tolja felém a második poharat, képtelen vagyok nem elfogadni tőle.

 

Az szaké ismét végigmarja a torkomat, én pedig beszélni kezdek valami egyszerű semmiségről, amely ugyanúgy lehetne a macskák vagy a borzok párzási szokásai is, mivel a szavak csak úgy felbuggyannak a torkomon. Fogalmam sincs, milyen dolgokat sikerül megosztanom meN-meN-nel, de remélem semmi magánéletjellegű információ nem szivárog ki tőlem. Ő iszogat tovább, megértően bólogat, néha-néha közbeszól, felnevet, bár az én agyamig továbbra sem jut el monológom témája.

 

Körülbelül tizenegykor teljesen részegen kapaszkodom meN-meN karjára, aki fizetés után – vajon melyikünk fizethetett? – támogat ki a rámenestől, és elindul velem valamerre az utcán. Na, remek, fogalmam sincs merre visz, ezért megerőltetem az agyamat, majd próbálom közvetíteni a számnak, hogy azt mondhassam, amit akarok, bár ez korántsem sikerül olyan fényesen.

 

– Nem raboljuk el a királykisasszonyt – célzok magamra nem túl férfiasan, mire elröhögi magát. Márpedig engem senki sem röhöghet ki! – Majd jön a hercegem, és megment tőled egy lágy csókkal, meglátod! – húzom fel az orromat, aztán fordulnék el, de majd' elesek a saját lábamban, ezért meN-meN tart meg. Na már most, igencsak furcsa és zavarba ejtő pózt sikerült felvennünk az út közepén, még szerencse, hogy már nem jár erre senki. Mint mikor a bálon a herceg a derekánál fogva megdönti a hercegnőt, vészesen közel hajol hozzá, hogy meg tudja csókolni. És innentől fogva pedig a hercegnőnek totális képszakadás lép életbe.

 

Komolyan mondom, mihelyst nem fáj ennyire a fejem meg a derekam, felhívom Kanát, és megérdeklődöm, hogy szabad e tudnom, merre járt a kedves húga tegnap este. Pocsék érzés a másnaposság, az egyszer biztos, meg még a derekam is... Vagyis. Mégis a pokol melyik bugyráért fáj nekem ott is? Tudtommal, az alkohol nincs hatással arra a területre, szóval itt valami nagyon nem stimmel.

 

Kinyitom a szemeimet, majd összeráncolom a homlokom. Ez a fal rohadtul nem fehér, mint otthon, hanem az az undorító napságra, amitől az embernek instant hányingere támad. Mégis hol a francban lehetek, és a legfontosabb kérdés: miért vagyok meztelen?

 

Pislogok párat, hátha az egész csak egy szörnyű, borzalmas rémálom, melyből egyelőre még nem sikerült felébrednem, de semmi. Ekkor jut el a tudatomig, hogy bizony valaki fekszik mellettem, ami még jobban megrémít. Te jó ég, ha megfektettem Hanabit, Kana ki fog nyírni! Vagyis, várjunk csak egy percet, hiszen a csaj el sem jött tegnap este. Viszont volt ott velem valaki, és ha az, akire gondolok, akkor megvan a derékfájásom oka, akit záros határidőn belül ki fogok iktatni az élők sorából.

 

Óvatosan fordítom oldalra a fejemet, miközben próbálok elfeledkezni arról, mennyire sajog, és ott van. Hát, ezt nem hiszem el! meN-meN fekszik mellettem, a maga teljes életnagyságában, deréktól felfelé kitakarva, de azért pont látszik, hogy rajta sincsen alsónadrág. Lefeküdtem a basszusgitárosunkkal, aki orvul elcsábított, amíg részeg voltam. Ez megérdemel egy üvöltést, és még hálás lehet, amiért nem jelentem fel erőszakért.

 

– Mégis mi a jó édes francot képzelsz te magadról? – ripakodok rá, aztán amíg félálomban pislog rám, a biztonság kedvéért lekeverek egy pofont, hátha attól megébred. Hatott és csattant is, ő pedig szikrázó szemekkel ül fel.

 

– Mit ütögetsz reggel negyed nyolckor, te barom?! – ordít vissza, mire felfújom magam, és rámászva csépelni kezdem, ahol csak érem. Persze, nem túl erősen, de mégis fájdalmasan, nehogy a kiadó elővegyen testi sértésért.

 

– Megrontottál, nem elég indok ez neked? Ha a többiek rájönnek, hogy lefeküdtem egy pasival, ráadásul én voltam alul, Hayato-shi lesz a kiadó legnagyobb nyunyókája, eljutott ez addig a csöppnyi agyadig? – ecsetelem hisztérikusan a probléma forrását, mire ő egy laza mozdulattal letaszít magáról, szerencsére az ágy másik végére, és nem a földre. Még csak az kéne!

 

– Úgy beszélsz, mintha felcsináltalak volna, nyugodj már le! Meg különben is, te hisztiztél, amiért meleged volt, és hiába nyitottam ablakot, volt képed az ölembe ülve levenni a pólódat. Felhívás a keringőre, vagy mifene – kalandozik el morcosan a tegnap este élményei között, mire legszívesebben képen törölném.

 

– Mit fantáziálgatsz rólam az orrom előtt? – rivallok rá, mire legyintve rám mutat. Való igaz, még mindig pucéran feszítek előtte, kvázi széttárt lábakkal, amelyeket gyorsan össze is zárok, mert már így is elég kínos a helyzetem, nem kéne még fokozni.

 

– Nem kell ehhez fantázia – utal önnön meztelenségemre, és az iménti kitárulkozásomra. Bár már láttuk egymást így, puszta véletlenek sorozatának köszönhetően nem is egyszer, azért ez mégis más, sokkal zavarba ejtőbb, intimebb. Mégis mibe kevertük magunkat?

 

Mármint, én képes voltam lefeküdni részegen egy férfival, amely cselekedetem igencsak megkérdőjelezi nemi identitásomat, ez pedig önmagában is hatalmas probléma, no, meg persze meN-meN-ét is, de neki még ott van a barátnője is, aki, ha ezt megtudja, tuti kicsapja a hisztit. Azaz, várjunk csak egy percet. Itt valami nem stimmel, az egyszer holtbiztos!

 

– Neked barátnőd van, te poligám köcsög! – csapok hitetlenkedve a homlokomra, aztán nemes egyszerűséggel elájulok.