8. Ugyan

  2019.08.09. 12:48

 Kialvatlanság, melankólia és kezdődő depresszió - ez jellemzi a következő reggelemet, amikor felkelek az ágyamból, majd fejben gyorsan összeadom az alvással töltött órák számát. Maximum négyről lehet szó, ezért nem lepődök meg, amikor a mosdóban észreveszem a szemeim alatti karikákat. Fohászkodok egy picit a sminkeseknek, hogy könnyedén vegyék az ezzel járó kihívást, aztán megnézem a telefonomat.

 

 Egy rövid kis SMS vár a menedzsertől, afféle emlékeztető, amely a csoportos melegítőszettjeink elhozatalára szólít fel bennünket, ugyanis a mai eventen ezeket fogjuk viselni. Unott sóhajjal lépek a ruhásszekrényem előtti királykék bőröndhöz, majd beletúrok, és előveszem az előírt darabokat. A turnépólóval egyetemben magamra kapdosom őket, aztán távozom otthonról.

 

 Rutinosan cibálnám le a bőröndömet az emeletről, amikor ismét a derekamba hasít az utóbbi napokban igencsak közelről megismert fájdalom. Elfintorodom, aztán megállok egy picit pihenni. Már csak pár lépcsőfok, és készen vagyok, de nemigen bírok megmozdulni, ezért várok. Szinte megváltásként érkezik az egyik szomszédom, egy tizenkilencévesforma fiú, aki látszólag megpróbálja visszafojtani a nevetését. Valóban, fancsali fintorba torzult képem, a kabát alól kilógó melegítő, illetve a királykék bőrönd, melyre igencsak furcsa pózban támaszkodom, nem nyújt túl komoly látványt.

 

 – Segítsek? – vonja fel a szemöldökét, amikor úgy két perc után dühös pillantást lövellek irányába. Azért a másokon való szórakozásnak is van egy egészséges határa, hiába szokásom sportot űzni belőle.

 

 Bólintok, mire könnyed mozdulattal megemeli a bőröndömet, aztán amíg a fájós derekamat tapogatva battyogok utána, ő már az ajtót támasztja, ajkain ismét ott van az az idegesítő, önelégült vigyor. Arcomon halovány pírral köszönöm meg segítségét, és már lépnék ki az utcára, de utánam szól.

 

 – Tetszik a szerkód! Ha hazajöttél, a huszonhármasban lakom. Jó utat! – kacsint rám, mire megmerevedek. Most megpróbál felszedni? Na, még mit nem! Inkább betolom mind a tíz ujjam egyszerre, minthogy egy ilyen nagyképű suhanccal álljak össze.

 

 – Rendben, mondd meg a pasimnak is! – vágok vissza, aztán méltóságteljesen megfordulok, és a kocsim felé indulok. Csak akkor veszem észre, mennyire remegek, amikor a csomagtartóhoz lépek. Vajon kinek az arca jutott az eszembe, amikor ezt a választ agyaltam ki? Hát persze, hogy meN-meN-é! Mintha nem tegnap utasított volna vissza.

 

 Szomorú sóhajjal indítom be a motort, majd elhajtok a kiadó épülete felé. Már alig várom, hogy ott a banda közösen vett kocsijába tömörüljünk, ökörködjünk, és mivel ma meN vezet, lehetőleg hátra kerüljek, ahol a többiek elfeledtetik velem az egészet.

 

 Amikor leparkolok, meglátom Yume izgatottan pattogó alakját, amint Kanának magyaráz valamit óriási gesztikulációk közepette. Elmosolyodok, amiért ők ketten vannak még csak itt, és miután kiemeltem a bőröndömet a csomagtartóból, odaslattyogok hozzájuk.

 

 – Hello, Yume! – intek a vidám gitárosunknak, Kanát pedig felvont szemöldökkel ösztökélem arra, hogy megeresszen egy köszönést. Persze veszi a lapot, ezért a kicsivel együtt köszön vissza nekem, mire őt is megtisztelem egy kissé hűvösebb sziával.

 

 – Jaj, Hayato-shi, képzeld! Reggel köszönt nekem a zöldségesnéni, és még mosolygott is! Olyan aranyos, akárcsak egy nagymama, nem értem, miért nem tobzódnak nála a vásárlók – biggyeszti le az ajkát mondandója végén Yume, mire óvatosan Kanára pillantok. Egy laza vállvonással jelzi, miszerint a másik gitáros őt is ezzel fárasztotta, ezért csak bólintok.

 

 Ezt a pillanatot választja életem csalódása a belépésre, Chamu oldalán. A szívem számomra eddig igencsak megmagyarázhatatlan módon facsarodik össze, és megint átfut rajtam a tegnap este érzett, magányos hideg. Összehúzom magam, ajkaim megremegnek. Legszívesebben sírni kezdenék, de ezt most le kell nyelnem. Helyette magabiztosan köszönök nekik, majd, amikor meN-meN Yume felé fordul, meghallgatni a zöldségesnéni sztoriját, tanulmányozni kezdem.

 

 Nem látszik rajta a tegnapi nap nyoma. Sőt, tovább megyek: már azt is alig hiszem el, hogy azon az estén képes volt a combjaim közül nézni engem. Mert tisztára úgy viselkedik, mint aki sosem kívánt meg engem. Bár, lehetséges, hogy csak kihasználta a testemet… Ezesetben egy szép napon pofán lesz vágva, az tuti!

 

 – Hayato-shi! Gyere, döntünk az anyósülés felett! – vigyorog rám Yume, mire kizökkenek a bambulásból, és odalépek melléjük. meN tisztes távolba húzódva figyel minket, ajkain halovány mosoly játszik, ahogy néz minket. Magamban drukkolok a többiekért, de komolyan.

 

 Az első kört azonban sajnos én és Chamu nyerjük, aki köztudottan béna ebben a játékban, vagy legalábbis, elég szerencsétlen. Most mégis átimádkozom a saját mázlimat hozzá, hátha sikerül a hátsó ülésre kerülnöm, és hogyhogy nem, nyer.

 

 Megkönnyebbülten mászok be Yume és Kana után a hátsó ülésre, aztán megpróbálom kizárni a csevegésüket a fejemből. Ez rövidúton sikerül is, annyira, hogy se perc alatt bealszom. Álmaim sekélyesek, és semmiféle reményt nem dédelgetek a megjegyzésükkel kapcsolatban. Utoljára talán tízévesen álmodtam ilyen gondtalanul.

 

 Azonban egyszer minden nyugodt percnek vége szakad, így van ez most is, ugyanis Chamu dühös szavaira ébredek, amint épp meN-meN-t teremti le. Fogalmam sincs, mégis mi történhetett, amíg én a nyugalom szigetén lebegtem, ezért kíváncsian nyitom ki a szemeimet, éppen csak résnyire.

 

 – A visszapillantó tükör nem azért van ott, hogy a többieket bámuld – sziszegi Chamu, miközben szemei villámokat szórnak a basszusgitárosunk felé. Ez különösképp érdekesnek tűnik. – Vagy mondd, mi olyan érdekes rajtuk?

 

 meN válaszként megrázza a fejét, mire a dobos eltökélten bólint, aztán elmotyog az orra alatt egy nem túl erős szitokszót. Valamiért egyből az ugrik be, hogy biztos én voltam a bambulás tárgya, aztán a tegnapi miatt gyorsan el is vetem az ötletet. Nem lehetek ennyire… szerelmes.

 

 A maradék fél órában inkább csak bámulok kifelé az ablakon, aztán a hotelhez érve vegyülünk a staff egyik felével, akik a recepciónál történő regisztrációnkat segítenek intézni. Viszonylag gyorsan megvagyunk, és elégedetten foglalom el a szokás szerint egyágyas kis birodalmamat. Ha letudom ezt az instore-t, amely pár órán belül kezdődik, végre jöhet a dolog érdemi része: a koncert.

 

 A nap többi része igencsak egybefolyik a számomra. Yume kopogása, a boltban való ökörködés, a koncerthelyszín feltérképezése, hangpróba, majd maga a nagybetűs Első Koncert. Villámként repkednek a percek, egyik pillanatban még a CD-kel zsúfolt polcok előtt állok, aztán a színpadról nézek le az üres nézőtérre, ezt követően a sminkesek futnak végig a fejemen, eltömítve az összes létező pórust az arcbőrömön. Végül pedig ismét a színpadon állok, mosolygó, kipirult arcok néznek vissza rám a tömegből, miközben teljes szívemből kiáltom: köszönjük!

 

 A felhajtást csillapítva sétálok ki a koncertterem épülete mögé, immáron smink nélkül, a rendes ruhámban. Kezemben egy doboz cigaretta, zsebemben öngyújtó, előbbiből előhúzok egy szálat, megforgatom az ujjaim közt. Már épp meggyújtanám, amikor lépteket hallok magam mögül. Ösztönösen fordulok meg, tekintetem pedig meN-meN-ével találkozik. Lehajtom a fejem, a cigit visszateszem a dobozba, és az öngyújtómmal együtt a zsebembe süllyesztem.

 

 Szótlanul áll meg velem egy vonalban, érzem, ahogy fürkészi a testemet, mire akaratlanul is bizseregni kezdek. Eszembe jut, amit anno művelt velem, amit hagytam neki, hogy tegyen. Úgy érzem, hogy mondanom kéne valamit, ezért felnézek, ajkaim elnyílnak, azonban teljesen ledöbbenek attól, ami történik.

 

 Gyengéden karol át, és húz magához, szájával pedig óvatosan az enyémre tapad. Nem gondolkodom, csak cselekszem, hagyom, hadd történjen meg a csók. Az egész testemet átjárja valami eddig ismeretlen, lágy melegség, ami lángra gyújtja a bensőmet. A szívem lángol, ahogy nyelvével lágyan simogatni kezdi a sajátomat. És nem akarom, hogy ez a tűz elaludjon, minden vágyam örökké érezni az egész extázist.

 

 – Visszakísérlek – leheli, amikor hosszú percek után elválunk. – Várj meg a bejáratnál a cuccoddal – motyogja, miközben belepuszil a nyakamba. Összerezzenek, ő pedig mosolyogva indul meg befelé. Talán ez lesz az a nap, amikor egy határozott rúgással tüntetem el a nevem melletti ’szingli’-táblát?

 

 Sietve megyek utána, szívem a torkomban dobog, amiért ez tényleg megtörténhet. Az öltözőben a szokásos, Codomo-féle káosz fogad, amikor Yume lábujjhegyen pipiskedve próbálja meg kivenni Chamu kezéből a telefonját. Dobosunk csak lazán tartja a kezét a magasban, arcán pedig halovány mosoly játszik, ahogy örömét leli a kicsi szenvedésében.

 

 – De Chamu-kun! – nyöszörög Yume, miközben aprót ugrik. Arcán kétségbeesés tükröződik, aki elég jól ismeri, már tudja, hogy a sírás határán billeg. Persze, ezt most épp Kana ismeri fel először, ezért abbahagyja a röhögést, és feláll a székéről.

 

 – Chamu, add neki vissza – mondja halk, ámde annál határozottabb hangon, mire a nyúlánk dobos leengedi a kezét, Yume pedig zsebre vágja a telefonját, aztán Kana nyakába ugrik. A két gitáros mindig is nagyon jó barátságban állt egymással, ezért nem lepődök meg azon, hogy Yume érzelmi kirohanásai többnyire Kanát találják meg.

 

 Gyorsan felkapom a táskámat, aztán elköszönök tőlük, meN ugyanis velem ellentétben nem várta meg a műsor végét. Lábaim remegnek, ahogy kifelé tartok az épületből, ajkaim égnek, vágyódom az újabb csók iránt. Agyam elfelejti a tegnapot, hogy ez nem úgy működik, hanem akkor hogyan? Talán így… Remélem, így.

 

 Amikor kiérek, meN-meN nekem háttal áll, szemeivel az utat fürkészi. Az autók csendben suhannak el mellette, fényszórójuk néha kellemes fénybe burkolja alakját, én pedig visszatartott lélegzettel figyelem. Talán csak rutinból néz felém, vagy az is lehet, hogy meghallotta, amint kijöttem, de odalép hozzám, aztán a fülem mögé tűri az egyik tincsemet.

 

 A szavak a torkomon akadnak, pulzusom gyors üteme betölti a hallójárataimat, ujjaim pedig lazán fonódnak össze az övéivel, amikor kézen fog, és elindulunk a pár utcányira lévő hotel felé. A körülbelül tízperces séta óráknak tűnik, melyre még szótlanságunk is rásegít. Ahogy a szemem sarkából rápillantok, látom, amint valamin elmélyülve gondolkodik, ezért inkább csendben maradok.

 

 A hotelhez érve elengedi a kezemet, a sajátját zsebre teszi, ezért zavaromban én is hasonlóképp cselekszek. Zakatoló szívvel baktatok mellette, aztán a szobámhoz érve megállunk. Rám néz. A szívem majd’ kiugrik a helyéről, ahogy bízva abban, hogy most már nem húzódik el, megpróbálom megcsókolni.

 

 – Ugyan – fújtat, miközben eltol magától. Üveges szemmel nézek rá, ahogy megfordul, és eltűnik a szomszédos szobában, amelyen Chamuval osztoznak. Egy darabig csak pislogok, remélem, hogy ez az egész nap csak egy rossz álom volt, sőt, bárcsak az a bizonyos este is megkaphatná ezt a státuszt.

 

 Azonban, amikor sírva a földre rogyok, már tudom, hogy ez a valóság. A hideg padlócsempétől fázni kezdek, a zokogás rázza a testemet, fogalmam sincs, mennyi időt telhet el, amikor duruzsolást hallok magam elől. Homályosan ki tudom venni Chamu, Kana és Yume alakját, utóbbi pedig, mihelyst felnézek, letérdel mellém, és vékony karjai közé szorít.

 

 Lépteket hallok, majd ajtócsukódásokat. Yume hátra hajol, kézfejével letörli a könnyeimet.

 

 – Veled alszom, jó? – kérdezi, én pedig erőtlenül bólintok. Megpróbálok felállni, lábaim még mindig remegnek, ahogy a kezem is, amint a mágneskártyával szerencsétlenkedem. A kicsi nyugtalanul pillant felém, aztán kiveszi a kezemből, és magabiztos mozdulattal nyitja ki az ajtót, majd enged maga elé.

 

 Odaadom neki az egyik pizsamám, ami valószínűleg lötyögni fog rajta, aztán bezárkózik a fürdőbe átöltözni, amíg én az ágyon ülve teszem meg ugyanezt. A bőröndömhöz nyúlva kotrok ki egy csomag zsebkendőt, és éppen a harmadik darabot könnyezem össze, amikor Yume megjelenik előttem.

 

 Leül mellém, karja óvatosan a derekamra csúszik, homloka csupa ránc, szemében aggodalom csillog. Most látszik csak, hogy felette is eljárt az idő, jócskán közelít a harminc felé, ami kissé szíven üt. A gitáros valamiért mindig is a fiatalságot és az életkedvet jelképezte számunkra, és ez most sincs másként.

 

 

 – Hayato-shi – kezdi, aztán elcsuklik a hangja, látom, hogy ő is a sírás határán egyensúlyozgat, ezért lehajtom a fejemet –, mi történt? – kérdezi végül, én pedig automatikusan az ölébe hajtom a fejem, majd mesélni kezdek.