10. Mi lesz ebből?

  2019.08.09. 12:51

 A szívem a torkomban dobog, a tenyerem izzad, legszívesebben Yume keze után kapnék, és erősen megszorítanám, belesűrítve a mozdulatba a bennem gyülemlő idegességet. Mégsem teszem, helyette megpróbálok magabiztosan leülni a kicsi mellé, aki meN-nel szemben foglal helyet. Pillantásom pár másodpercig időzik a basszusgitároson, aztán nekilátok elfogyasztani… nos, Yume időközben szerzett nekem gabonapehelyt, így először tejet töltök a müzlis tálba.

 

 A kis gitáros keze a combomra siklik, aprót szorít rajta, mire külső szemlélő számára észrevehetetlenül kulcsolom össze ujjainkat. Most már úgy érzem, ha elengedném, az olyan lenne, mint a saját lábam alól kirántani a talajt, meN ugyanis engem fürkész. Azonban ahelyett, hogy elfordítanám a fejem, közömbösen rápillantok, mire elkapja a tekintetét. Érzem, amint Yume dicsérően végig simít a kezemen a hüvelykjével, aztán elengedjük egymást. Most már egyedül is megbirkózom a feladattal.

 

 Ezt a pillanatot választja Chamu és Kana a belépésre. Nagyban beszélgetnek valamiről, ám borzasztóan hadarnak, így csak pár szót csípek el: effektek, pergő, elcsúszik. Ebből már tudom, hogy semmi lényegesről nem maradok le, ezért elégedetten kanalazgatom tovább a müzlimet, és megeresztek egy oldalpillantást Yume felé. A kis gitáros enyhén vörös arccal falatozik, mire összeráncolom a szemöldökömet. Talán lázas? Remélem, semmi baja nincs.

 

 – Hayato! – Egyből felkapom a fejem Chamu kemény hangjára, aki épp ekkor foglal helyet velem szemben. – Jól vagy? – kérdezi, szavai lágyak, szinte simogat a bennük rejlő törődés. Mosolyogva bólintok. Imádom, hogy mindig figyelünk egymásra, és senki sem érezheti azt, hogy kívül esik a mi kis zárt körünkön.

 

 Lassan fogyasztjuk el a reggelinket, aztán felmegyünk a szobáinkba pakolni. A folyosón veszem észre, hogy ki van kötődve a cipőfűzőm, így megállok bekötni. A többiek mind mennek tovább, kivéve persze az én „drága” meN-meN-met, aki sajnos lecövekel mellettem, ezzel adva a tudtomra, miszerint valamit szeretne tőlem. Igyekszem minél lassabban hurkolni a fűzőt, hátha megunja a bámulásomat – mert tuti, hogy közben néz –, de mikor felegyenesedek, még mindig ott van.

 

 – Hayato… – kezdi, ujjaival óvatosan megsimítja a kézfejemet, mire hátrálok pár lépést. Nem gyengülhetek el! Megeresztem a lehető leggyilkosabb pillantásomat, és tőlem meglepően nagy sebességgel viharzok el a szobám felé, faképnél hagyva őt. Útközben a könnyek lassan utat törnek maguknak, nem tudok ellenük mit tenni, hiába törlöm meg dühösen az arcomat a pulcsim ujjával. Nem fogom megint hagyni, hogy kénye-kedve szerint játsszon velem, amikor neki jólesik, majd eldobjon magától.

 

 Beérhetném ezzel is. Beérhetném csupán alkalmi csókcsatákkal, esetleg azzal, hogy néha lefekszünk egymással. A szeretőm lehetne, ami valamelyest legyezgetné a büszkeségem, azt sugallaná, kívánatos vagyok az olyan férfiak számára, mint ő. Ha pár éve történt volna az, ami, akkor valószínűleg ez lenne, azonban közeledve a harminchoz már úgy érzem, hogy tartós kapcsolatra van szükségem. Kell egy biztos pont, akibe kapaszkodhatok, vagy lehetnék egy ugyanilyen tutaj, aki segít a partnerének fennmaradni a víz tetején.

 

 Rutinosan szórom bele a szanaszét heverő cuccaimat a bőröndbe, aztán rendbe rakom az ágyneműt. Emlékszem, milyen jó volt együtt aludni Yumével. Mintha a barátságunk hatalmasat erősödött volna a tegnap éjszaka során, amire hatalmas szükség is volt. Mostantól van a bandában olyan, akinek nem félek minden titkomat elmondani, akivel mindig egymás mellett tudunk állni. Igen, ez hiányzott idáig, és most teljesülni látszik.

 

 Kihúzom a bőröndömet a folyosóra, miközben mosolyogva konstatálom, hogy Yume is ott ácsorog már, gondolom, Kanát várja. Odalépek hozzá, és gyorsan megölelem, karjait esetlenül fonja a derekam köré, aztán határozottan magához szorít. Szinte öntudatlanul emelem fel a fejemet válláról, és nyomok egy puszit a járomcsontjára.

 

 A pillanatot egy elégedetlen horkantás töri meg a hátam mögül, mire kíváncsisággal telt félelemmel fordulok meg. meN-meN áll ott, lábánál a bőröndje, és láthatóan ideges, amiért… Csak nem féltékeny Yuméra? Komolyan képtelen vagyok kiigazodni ezen az emberen, ráadásul hirtelen elfog a szégyen, amiért belé vagyok szerelmes, és közben más pasikat puszilgatok. Utálom, mert ez teszi velem, sikerül egy rosszalló pillantással bűntudatot ébreszteni bennem, holott Yumével ugyanúgy barátok vagyunk, mint Chamuval, vagy Kanával, csak kicsit jobban törődünk a másikkal a tegnap este óta.

 

 Lassan elengedem a kicsit, aki zavartan pislog körbe, és láthatóan felderül, amikor nyílik az ajtó, majd Kana lép ki a folyosóra. Egyből szóba elegyedik vele, izgatottan pattogva, miközben a felsője alját gyűrögeti. Igencsak felpörgött, ahogy elnézem, ezért inkább előveszem a telefonomat, és fellépek Twitterre.

 

 A posztok unalmasak, bár jó érzés látni a barátok arcát, még ha csak egy futó pillantásra is tudni, hogy vannak emberek, akikkel ugyanazon szenvedélyen osztozunk, és ha időnk futja, elbeszélgetünk egymással. Sosem szokásom kedvelni a kirakott tweeteket, csak, amikor különösen tetszetősre, vagy bennfentes poénra akadok, ez meg is látszik a profilom tetején lévő számokon. Bár, annyira sosem érdekeltek, hiszen nem itt kívánom leélni az életem.

 

 Egyből elrakom a telefonomat, amikor Chamu kilép az ajtón, és szitkozódik egy sort, amiért meN sikeresen a szoba elé tett bőröndje végett alig fér ki a sajátjával az ajtón, mire a basszusgitáros nagyvonalúan odébb emeli a sajátját.

 

 – Neked mindig útban kell lenned, te állat? – szitkozódik Chamu, és bár tudjuk, hogy nem gondolja teljesen komolyan, meN mégis felfújja az arcát, amely vörössé válik a dühtől. Nagyon kikívánkozik belőle egy sértés, ez tökéletesen látszik rajta, ám mégis visszanyeli. A dobossal leállni egy szájkarate erejéig egyenlő a biztos megsemmisüléssel, ugyanis, ha rossz passzban van, még nálam is csípősebben képes odavágni.

 

 – Inkább induljunk el – javasolja Kana, közben csak úgy mellékesen a karórájára pillant. Igazán felesleges a gesztus, ugyanis Chamu már rég a liftnél jár, meN pedig bosszúsan baktat a nyomában, de Kana szeret néha pontosnak tűnni.

 

 Várakozó pillantással nézek Yume felé, aki igencsak elbambult a másik gitáros bőröndje felé, orcáján pedig halovány, piros foltok jelentek meg. Esküszöm, kezdem tényleg kinézni belőle a lázat…

 

 – Yume-kun! – szólítom meg, mire, mint aki álomból riad, néz rám. Egy pillanatra összeráncolom a homlokom, aztán ahogy elindul felém, és sétálni kezdünk a lift felé, rákérdezek. – Nem vagy beteg? – kapom el a pillantását. Döbbenten pislog felém, talán még lépni is elfelejt.

 

 – Semmi bajom, miért, úgy tűnik? – Válaszképp megrántom a vállam. Ezek szerint tévedek, nagy ügy, de mégsem hagy nyugodni a makacs pír, amely ma reggel már másodszorra önti el Yume arcát. Itt valami nem stimmel, én pedig kotnyeleskedői és jóbaráti kötelességemnek érzem felgöngyölíteni az ügyet, ha törik, ha szakad.

 

 – Igen, határozottan úgy tűnik, mintha lázas lennél. Az előbb, meg a reggelinél is tiszta vörös volt a fejed – jelentem ki, mintha épp most Kolumbusszá avanzsálva fedeztem volna fel Amerikát, mire tágra nyílt szemekkel néz rám. Na ja, úgy festhetek, mint valami rögeszmés nyomozó, ahogy a liftbe lépve kíváncsian méregetem őt.

 

 Azonban, mielőtt válaszolhatna, Chamu állat módjára csap rá a földszint gombra, mire Kana vigyorogva felüvölt, hogy ma este atom jó koncertet fogunk tolatni. Fintorogva, mégis nevetve, lököm meg a gitáros vállát, aki hasonló játékossággal lök vissza. Hirtelen szorítást érzek a csuklómon, és megmerevedek. Imádkozni kezdek, hogy Yume, vagy Chamu ujjai fonódjanak körém, de természetesen nincs szerencsém.

 

 Idegesen, már-már gyilkosan vetek egy pillantást meN-re, majd lerázom magamról a kezét. Mégis mi a jó életért kell neki minden adandó alkalommal megbámulnia, hozzám érnie, meg úgy általában, kikészítenie, holott, amikor meg én szeretnék hozzá közeledni, közönyösen ellök magától. – Ezeket úgy legszívesebben a képébe ordítanám, akár itt és most, viszont van bennem annyi tartás, hogy csak idegesen fújtatok egyet, mielőtt megállna a lift.

 

 – Hayato-shi, majdnem hátraestél, csak segíteni akart – motyogja Yume, amikor kilépünk a hotel előterébe, és diszkréten mellém lép. De könyörgöm, inkább dobok egy hátra szaltót, mintsem meN-en támaszkodjak meg esetleg egyensúlyvesztés esetén! Ha már egyszer Koudai taktikáját alkalmazom, akkor csináljam is kétszer akkora erőbedobással, keményen, mint a vas. Amolyan, férfias tartással. Bár az utóbbi napokban annyi közöm volt a férfiashoz, hogy az AKB48 hozzám képest kigyúrt, szőrős hímneműek gyülekezete.

 

 Ma Chamu vezet, ő pedig meN-n kívül mást úgysem tűr meg maga mellett, így Yume kissé csalódottan fészkeli be magát Kana és közém. Lágyan megforgatom a szemem, ugyanis fogalmam sincs, hogyan képes ekkora függőséget mutatni egy olyan egyszerű játék, mint a kő-papír-olló iránt.

 

 Ekkor megrezzen a telefonom a zsebemben, és kíváncsian halászom elő a nadrágzsebemből. Átkozom magam, amiért bekapcsolva hagytam a mobilnetet, ugyanis a LINE-tól jött értesítés, mely szerint valamelyik debil kiadótársunk úgy kívánja elütni a délelőttjét, hogy velem chatel.

 

 Hogy működik a terv?

 

 Ravaszul elmosolyodok, és pötyögni kezdek Koudainak. Van mit mesélnem, az egyszer biztos!